Búvárinfó

A közelmúltban a világhálón egy szerencsés kimenetelű balesetről, egy elsodródott, de viszonylag gyorsan megtalált búvárról olvastam. A történet elgondolkodtatott – mint általában minden baleset – és úgy gondoltam hasznos lehet, ha mind a történetet, mind pedig az azzal kapcsolatban bennem felmerülő gondolatokat megosztom a T. Olvasóinkkal. Célszerű ez azért is, mivel az elsodródás, (az ahhoz bizonyos vonatkozásban hasonló, az un. elvesztett, a merülőhelyen felejtett búvár problémája) sajnos meglehetősen gyakori probléma. Időszerű e kérdésről beszélni, hiszen a búvárok egy jelentős része tavasszal, nyárelején indul távolabbi búvárvidékekre, ahol a tengerek, óceánok sajátosságai miatt az elsodródás lehetősége fokozottan fennáll.

Ismerkedjünk meg – röviden – a történettel!

Ausztráliában, a HMAS Brisbane roncsánál merült egy arra engedéllyel rendelkező búvárbázis szervezésében egy csoport. A merülőhelyről azt kell tudni, hogy gyors hajóval 20-25 perc alatt közelíthető meg, tehát viszonylag távol van a parttól a nyílt tengeren. Rendszeresen merülnek ott búvárcsoportok, viszont az sem ritka, hogy a kedvezőtlen időjárási viszonyok miatt, az erős szél, hullámzás következtében elmarad az amúgy nem túl olcsó (az egy kihajózás és két merülés 30-40.000 forint körül van a helyi bázisokon) túra.

A merülés befejezésével, visszaérve a hajóra, a merülés vezetői megállapították, hogy az egyik merülő, egy 63 éves svájci búvár hiányzik. (A balesetről beszámoló cikk szerint a búvár tapasztalt merülő volt.) Azonnal riasztották a parti őrséget, akik helikopterről haladéktalanul megkezdték az eltűnt búvár felkutatását. Időközben az időjárás némileg romlott, a hullámok már 1-1,5 méter magasságúak voltak és a szél 15 csomó sebességűre erősödött. A helikopter a búvár eltűnésének bejelentése után három órával felfedezte az elsodródott férfit, aki integetett a megmentésére érkezőknek. Ekkorra már a merülés helyszínétől úgy 5-6 kilométer távolságra sodródott el. A helikopter megjelölte a férfi helyzetét, majd rádión jelezte a keresésben résztvevő parti őrség hajójának a mentésre szoruló helyét, majd nem sokkal ezután a mentőhajó fedélzetére vette a svájci búvárt. A búvár fizikailag és pszichológiailag is viszonylag jó állapotban szállt a hajóra, bár három és fél óráig hánykolódott a tengeren. Elmondta, hogy amikor a merülés befejezésekor a roncsról felemelkedett, nem látta a társait és a felszínen a hullámok gyorsan elsodorták. Az akkor már erős hullámokkal és áramlással nem tudott megbirkózni, így tengeri erőknek kiszolgáltatottan sodródott. A kihűléstől nem kellett tartania, mivel teljes ruhát viselt és a víz hőfoka is kellemes volt. (Ebben az időszakban e térségben a vízhőmérséklet 24-27 Celsius fok Szerk. megjegyzése). A kimentett férfi azt is elmondta, hogy ő biztos volt benne, hogy gyorsan felfedezik, hogy hiányzik és azonnal a keresésére fognak indulni, abban is biztos volt, hogy meg is fogják találni.

A kimentett búvárnak nem volt szüksége orvosi ellátásra, így visszatérhetett a szállodájába. Úgy nyilatkozott, hogy a történtek komoly tapasztalatot jelentenek számára, de az elkövetkezendőkben is folytatja a merüléseket, sőt vissza akar térni a HMAS Brisbane roncsához.

A merülést szervező, a térség jó nevű és megbízhatónak tartott búvárbázis vezetője elmondta, hogy az egykori hadihajó 2005. július 31-i elsüllyesztésétől kezdve folyamatosan szerveznek merüléseket a roncshoz és ez volt az első alkalom, hogy baleset történt a búváraikkal. (A búvárbázis világhálós oldaláról kiderül, hogy engedélye van ennél a roncsnál történő merültetésre. Az ott olvashatók alapján úgy tűnik, hogy átgondoltan és szervezetten történik a búvárcsoportok merültetése. Személyes tapasztalatok, megbízható informátorok hiányában ugyanakkor azt is meg kell említeni, hogy nem egyszer előfordult már, hogy egy világhálós oldalon olvasottak és a gyakorlat eltért egymástól. Természetesen ezt a megjegyzést nem a jelen történetben érintett búvárbázissal kapcsolatban tettem. Szerk. megjegyzése)

A parti őrség egyik, a mentésben is résztvevő vezetője úgy nyilatkozott, hogy a búvárcsoport helyesen járt el, hogy azonnal jelezte a problémát, így nagyobb esély volt az eltűnt búvár megtalálására, hiszen az időtényező nagyon fontos. Amennyiben besötétedésig nem találták volna meg az elsodródott búvárt, akkor a mentés esélyei jelentősen csökkentek volna. A parancsnok azt is elmondta, hogy a HMAS Brisbane roncsa nem egy könnyű merülőhely, mivel a nyílt tengeren gyakori az erős hullámzás, az ár-apály hatása is jelentős, de az esetenkénti nehéz körülmények nem zárják ki a merüléseket. A nyilatkozó arra is kitért, hogy a keresőknek meglehetősen nehéz a helyzetük, hiszen még sima vízben is nehéz egy fekete (sötét) színű neoprénruhában, magányosan sodródó búvárt felfedezni, amit a hullámzás még nehezebbé tesz.

Eddig a szerencsés kimenetelű baleset, a sikeres mentés a médiában – több helyen és több részletben – megjelent történetének összefoglalása. Szabad legyen a továbbiakban néhány gondolatomat, a merülés-elveszés-mentés kapcsán – messze a teljesség igénye nélkül – megosztanom a T. Olvasóval.

Mielőtt gondolataimat kifejteném, úgy gondolom, hogy fontos bemutatni az adott merülőhelyet, a HMAS Brisbane roncsát.

A merülőhely, a HMAS Brisbane roncsának- rövid - bemutatása

A HMAS Brisbane-t az USA-ban építették (Defoe Hajógyárto Co, Bay City, Michigan) az Ausztrál Királyi Haditengerészet megrendelésére. A hajó egy 4500 tonnás, un. Charles F. Adams osztályú DDG, rakétaelhárító romboló volt, amit 1966. május 5-én bocsátottak vízre. HMAS Brisbane hosszúsága 133,19 méter, a szélessége 14 méter volt.

A HMAS Brisbane még szolgálati idejében

A hajó 34 évig állt hadrendbe – többek között szolgált a vietnami- és az Öböl háborúban, több humanitárius missziót is teljesített, így például részt vett az 1974 évi ausztráliai Darwin város a Tracey-ciklon okozta katasztrófájának mentési feladataiban – és 2001-ben leszerelték. Később a HMAS Brisbane sorsáról úgy döntöttek, hogy megfelelő környezetvédelmi- és biztonsági előkészítések és átalakítások után elsüllyesztik, hogy a továbbiakban mesterséges roncsként segítse a búvárturizmust. Az elsüllyesztésére nagy érdeklődés mellett 2005. július 31-én került sor.

A képen jól látszik, hogy a hajó nyílászáróit eltávolították és számos nagyméretű nyílást vágtak a hajó testén a beúszások megkönnyítésére és a búvárok biztonságának növelése érdekében.

A HMS Brisbane álló helyzetben pihen a 27 méter mély homokos fenéken. A roncs legmagasabb pontjai mindössze 3 méter mélységben vannak. Az egykori hadihajó többszintű felépítményei és a fedélzeten lévő ágyuk felkereshetők úgy, hogy a búvár 18 méternél nem merül mélyebbre. A roncsba vágott számos nyílás könnyű beúszást tesz lehetővé. Így könnyen megoldható, hogy a búvárok az egyik nyíláson beúsznak, míg kijáratnak másikat használnak, ami a biztonságot növeli. A víz hőmérséklete is általában kellemes – korábban már említettem –, az ottani nyári időszakban eléri a 24-27 Celsius fokot.

A roncs első részéről készített vázlat

Nos az eddig elmondottak igazán ideális körülmények egy roncsmerüléshez. A merülőhelyről készült leírások 15, esetenként 20 méteres látótávolságot említenek. Ugyanakkor a túrabeszámolók gyakran sokkal kisebb, 4-5 méteres látótávról tesznek említést, sőt, találtam még ennél alacsonyabb értéket is. A parttól nagy távolságra lévő merülőhely erősen kitett az időjárásnak, tehát gyakori az erős szél és nagy a hullámzás. Az ilyen okokból történő túra elmaradások sem ritkák, melyek szintén a bázisok túra beszámolóiban olvashatók. Ugyanakkor jelentős e területen az ár-apály hatása, ami egy viszonylag sekély, sima fenék esetén erős áramlások kialakulását is jelentheti. Amennyiben a kedvező és kedvezőtlen környezeti hatásokat mérlegeljük, úgy nyilvánvaló, hogy a HMAS Brisbane roncsánál gyakran nem egyszerű a merülés, s megkockáztatom azt is, hogy esetenként kiszámíthatatlanok a viszonyok. A már említett túrabeszámolókban többször találhatók olyan megjegyzések, hogy „…bízunk benne, hogy…, várhatóan javul… valószínűleg gyengébb lesz, így egyszerűbb lesz…” stb. Ebből arra is következtethetünk, hogy a bázis nem titkolja el a nehézségeket és azokat jelzi a merülésre készülőknek.

Miután – nagy vonalakban – megismerkedtünk a merülőhellyel, foglalkozzunk a merüléssel, mely a svájci búvár elsodródásához, majd végül is egy sikeres mentéssel zárult. Előre kell bocsátanom, hogy a világhálós oldalakon megjelent írások a merülés részleteiről – így, az elsodródás körülményeiről – meglehetősen szűkszavúan számolnak be.

Nézzük, mit is tudunk a merülésről és mire következtethetünk!

Az biztos, hogy a búvárok csoportban, de legalább párban merültek. A svájci búvár a felszínre emelkedés után nem látta, nem találta társát/társait. S itt álljunk meg egy pillanatra! Abból, hogy a búvár a felszínre bukkanáskor nem látta a társát (társait) nyilvánvaló – legalább is számomra – hogy nem a merülőpári gyakorlat szabályai szerint történt a felemelkedés. (Emlékeztetőül: a merülőpári gyakorlat értelmében a búvárok egymástól karnyújtásnyi távolságra úsznak, folyamatosan – rendszeresen – kommunikálnak egymással, s időről időre, az egyéni műszerellenőrzés mellett társukkal is összehasonlítják műszereiket.) Lehet az is, hogy már a felemelkedés megkezdése előtt sem volt(ak) közel egymáshoz, sőt, lehet, hogy nem is együtt emelkedtek a felszínre. Ez pedig – szerintem – egy durva hiba.

Megjegyzem, hogy a kedvtelési célú roncsmerüléseknél előfordulhat, hogy a búvárok az adott hely jellege miatt nem tudnak egymás mellett úszni. Egy ilyen helyzetre készülni kell és már előzetesen, még a felszínen meg kell állapodniuk, hogyan fogják egymást biztosítani. Ugyanakkor egy roncsmerülésre – beleértve a roncs körüli merülést is – vállalkozó búvárnak tisztában kell lennie azzal, hogy a merülés során gyakran meg kell győződnie arról, hogy a mögötte úszó társa követi-e, nem maradt el, vagy nem akadt el, stb. (Lévén, hogy ez az írás nem egy roncsmerülő előadás, vagy oktatás anyaga, kérem a T. Olvasót, hogy legyen szíves tudomásul venni, nem fogok itt minden részletre kiterjedő magyarázatot adni, így például nem kívánom meghatározni, hogy mit értek „gyakran” alatt, s hogy szerintem ez mennyi időt jelent.)

Úgy gondolom, hogy találtunk egy, a probléma kialakulásához – vélhetően – hozzájáruló okot, nevezetesen a merülőpári rendszer egyik elemének (egymás mellett, karnyújtásnyi távolságra történő úszás) megsértését.

A felszínre emelkedés…

Nem szeretnék annál a kérdésnél leragadni, hogy nem közvetlenül a merülőtársa, társaival együtt érkezett a felszínre a búvár, de végiggondolva egy roncsmerülés befejezését ez azért is komoly probléma, hiszen a merülőhely ismertetőjéből kiderült, hogy a víz alatti felfedezés során szükségszerűen 10 méter mélység alá merültek a búvárok. (ld korábban:…a hajó többszintű felépítményei és a fedélzeten lévő ágyuk felkereshetők úgy, hogy a búvár 18 méternél nem merül mélyebbre…) Ezek szerint – legalább – biztonsági megállót is végre kellett hajtani a merülőnek. Jó lenne tudni, hogy már akkor is egyedül volt-e a búvár, de erre nincs utalás az írásokban.

Fontos lenne tudni azt is, hogyan történt a felemelkedés, nevezetesen, hogy kötél mellett, vagy szabadon. (Megjegyzem, erre sincs utalás a cikkekben.) A magam részéről úgy gondolom, hogy egy roncshoz – különösen olyan helyen, ahol áramlás, hullámzás lehet, illetve a látótávolság 4-5 méterre is lecsökkenhet – kell lenni levezető kötélnek. Különösen egy nagy roncsnál (a HMAS Brisbane 133 méter hosszú!) az említett körülmények között feltétlenül kell levezetőkötélnek lennie. Nos, úgy vélem, hogy amennyiben nem volt kötél, akkor az egész merülés biztonsága, a merülés szervezése megkérdőjelezhető. (Saját tapasztalatom szerint általában van levezetőkötél a roncshoz, viszont áramlás esetén a vízbeszállás helye és a levezető kötél közötti un. előrevezető kötél kihelyezését legtöbbször elhagyják, megspórolják a merültetők, pontosabban a hajósok, mivel ez az ő feladatuk. Az előrevezető kötél hiánya több későbbi probléma forrása lehet, így pl. kifáradás, a pszichikai stressz megnövekedése, jelentős mennyiségű levegő elfogyása, a merülési sorrend felbomlása, stb.) Lényegében visszakanyarodtam, ahhoz a kérdéshez, hogy a merülés melyik szakaszától nem láthatta a búvár a társát, társait. S amennyiben egyedül emelkedett a felszínre, ennek mi volt az oka, s mennyivel később érkeztek fel a társai… E kérdésekre sem tudok válaszolni, de azt viszont leszögezem, hogy amennyiben a felemelkedés egyedül történt, úgy magát és merülőtársát egyaránt veszélyeztette. E kérdésben sem szeretnék elmélyedni. Végezetül a felemelkedéssel, felszínre jövetellel kapcsolatban még egy gondolat. Felvetődik bennem annak a lehetősége is, hogy a merülés szervezése úgy történt, hogy a búvárokat csoportba osztották az eligazítás alkalmával, de merülőpárokat nem jelöltek ki. Amennyiben így történt, ez (is) egy durva merülésvezetési hiba.

Lehetne még e kérdéseket (egyedül bukkant a búvár a felszínre, hol voltak a társai, miért maradt egyedül, kötél mellett, vagy szabadon történt a felemelkedés, stb.) tovább részletezni, és tényleges információk hiányában találgatni, vagy logikai fejtegetésekbe bocsátkozni. Szerintem a meglévő kevéske információ alapján az elsodródás oka a felszínre emelkedéssel szoros összefüggésben kell, hogy legyen.

Sötét színű búvárruha…

A mentést végrehajtó partiőrség vezetője nyilatkozatában utalt arra, hogy „…különösen nehéz egy fekete (sötét) színű neoprénruhában, magányosan sodródó búvárt felfedezni.” Nos az, hogy a búvár ruhája sötét színű, sőt általában a felszerelés számos más elemének a színe is sötét, az nem írható a búvár számlájára. Többnyire sötét színű búvárfelszereléseket gyártanak, így a búvárok olyat vásárolnak. Ugyanakkor felvetődik a kérdés, hogy az elsodródott búvárnak miért nem volt valami olyan eszköze, amivel fel tudta volna magára hívni a figyelmet, vagy legalább is annak segítségével megkönnyítette volna a felfedezését. (Arról, hogy az elsodródott búvárnál bármilyen figyelemfelkeltő eszköz lett volna, arról egyik írásban sem találtam utalást. Érdekesség, hogy a Brisbane-nél merültető búvárbázisok oldalán is a felszerelések esetében csak a lámpa szükségességét említik.)

Oldalunkon az elmúlt években számos alkalommal foglalkoztunk az áramlásmerüléssel, vagy elsodródott (elveszett) búvárokkal, illetve ezen cikkek kapcsán a keresést-megtalálást megkönnyítő eszközökkel:

Reméljük nem, de amennyiben mégis elsodródna… ›››
Egy érdekes jelzőszerkezet búvároknak ›››
Gondolatok az EPIRB vészhelyzeti jeladóról (Garamvölgyi Csaba) ›››
Gondolatok, vélemény, morgolódás… (Kollár K. Attila) ›››
Sodrásban ›››
Egy szerencsés kimenetelű baleset kapcsán az áramlásmerülésekről ›››
Egy jelzőbója, egy SMS - Három emberélet? (Kerékgyártó Attila) ›››

Az elsodródott búvár és a jelzőbója…

Az írásokból kitűnik, hogy számos figyelemfelkeltő- jelző egyéni, vagy közösségi, olcsó, vagy drága eszköz létezik. Érdekesség, hogy ezek közül – tapasztalataim szerint – egyedül csak a jelzőbója (dekobója) használata meglehetősen elterjedt a hazai búvárok körében. (A villogókkal és a hangadó szerkezetekkel itt most nem kívánok foglalkozni, mivel az adott balesettel kapcsolatban ezek a szerkezetek nem jöhetnek szóba.) Pontosabban az az elterjedt, hogy van jelzőbójájuk a magyar búvároknak. A jelzőbójával kapcsolatban van azonban egy gondolatom. A legtöbb búvárnak un. nyitott bójája van. Többször gondolkodtam már azon, hogy egy ilyen szerkezet mennyire felelne meg a figyelem felkeltési célnak, ha azt erős hullámzásban, több órán keresztül kézben kellene tartani úgy, hogy kimagosodjon a vízből, s ne szökjön meg belőle rendszeresen a levegő. Beszélgettem erről már tapasztalt búvárokkal. Volt, aki hümmögött, s látszott rajta, hogy elgondolkodik a témán, de volt, aki határozottan állította, hogy a bója szájánál lévő ólom lapocskák úgy összenyomhatók, hogy nem veszít levegőt a hurka. (Én, a magam részéről erről nem vagyok meggyőződve, igaz még ilyen kísérletet nem végeztem. Megjegyzem, ha 1-2-3 méteres hullámok között hánykolódik a búvár néhány órát, kétségbe vonom, hogy folyamatosan ügyelni tud arra, hogy a bója közel függőleges helyzetben legyen, s időről-időre ne szökjön belőle levegő. A bója újbóli feltöltése sem egyszerű feladat, ha közben a búvár a hullámok között hánykolódik. Valójában azt is érdemes lenne végiggondolni, hogyan lehet a bóját a búvárhoz rögzíteni úgy, hogy ne kézben kelljen tartani, ugyanakkor lehetőleg mindig függőleges helyzetben legyen. Lehet, hogy ezek a gondolatok, megjegyzések túlzott elméletieskedésnek tűnnek, azonban az a véleményem, hogy az a jó, ha van az embernek egy terve még – remélhetőleg – a ritkán előforduló helyzetekre is.)

A magam részéről elsodródás esetén jobban bíznék egy zárt jelzőbójában, amit, ha magamhoz rögzítenék (mondjuk a búvármellényemre, valahová alulra, pl. a mellény alján lévő D-gyűrűhöz, vagy a rögzíthető súlytartó zsebhez, esetleg a derék hevederhez) akkor a továbbiakban nem kellene azzal foglalkoznom, s mindkét kezem szabadon maradna. További gondolatom, hogy a vízből, hullámokból kiemelkedő narancsszínű bója lehet feltűnő a víz színéről történő kereséskor (hajóból, csónakból), azonban légi felderítés alkalmával már – szerintem – nem olyan jól látható. Az egyik, már korábban említett írásunkban bemutattunk egy olyan jelzőeszközt, ami meglehetősen hosszú (7,6 méter) és a búvár mellett, a víz felszínén úszik. Nyilvánvaló, hogy ez a jelző szinte csak a levegőből fedezhető fel, de onnan biztosan sokkal feltűnőbb, mint egy jelzőbója. Igaz, hogy ez egy újabb, plussz eszköz, amit magával vihet a búvár. S sokan vannak, akik még a kötelező (ajánlott) felszereléseket sem szívesen viszik magukkal, mert nem szeretnek sok „izét” magukra aggatni. Igaz azonban az is, hogy egy ilyen „izé” akár az életét is megmentheti.

Gondolatok az elsodródott búvár fizikai- és pszichikai állapotról…

A megmentett svájci búvárt – a beszámolók szerint – viszonylag jó fizikai, pszichikai állapotban mentették ki. Amikor a mentőhajóba besegítették, akkor mosolyogva rázott kezet megtalálóival és viszonylag nyugodtan köszönte meg a mentést. Elmondta, hogy tudta, nincs esélye a hullámzásban, erős szélben hogy megpróbáljon valahová úszni, ezért hagyta, hogy sodródjon és bízott abban, hogy gyorsan megtalálják. A búvár – arról nincs hír, hogy milyen volt általánosságban a fizikai állapota, ugyanakkor azt tudjuk, hogy 64 éves volt – helyesen döntött. Amennyiben erőfeszítéseket tett volna, hogy a saját erejéből valahová elússzon (a parttól nagy távolságra van a merülőhely és úgy tudni, hogy nem látta a saját hajóját sem), vélelmezhetően előbb, vagy utóbb kifáradt, kimerült volna. Egy búvárnak a fizikai összeomlás általában súlyos pszichikai terhet is jelent, hiszen rádöbben, hogy korábban rosszul döntött, helytelen megoldás választott. A rossz döntésért hibáztatja magát, ugyanakkor felvetődhet benne a fizikai alkalmatlanságának oka, nyilvánvaló, hogy találhat valami olyasmit, amiért hibáztathatja magát. A fizikailag kimerült és pszichikailag is egyre rosszabb állapotba kerülő személy esetében megjelenhetnek nem valós, hanem vélt problémák, kényszerképzetek is, ami még rosszabb helyzetbe hozhatja. Amennyiben hosszabb időt kell a vízben eltöltenie amíg megtalálják, úgy egyre zavarosabb gondolatai is támadhatnak. Előfordulhat, hogy akár pánikba esik, s egy ilyen állapotban még végzetes hibákat is elkövethet. A fizikailag-pszichikailag kimerült személy – szerintem – nem tud kellő figyelmet fordítani saját magára sem, nem észleli és nem megfelelően értékeli a szervezete jelzéseit. A kimerült és pszichikailag összeomlott személy esetében kialakulhat a minden-mindegy állapot, jelentősen csökken az életösztön, sőt, akár dönthet úgy is, hogy nem küzd tovább. (Holott nem küzdenie kellene, hanem bíznia és kitartania.) Könnyen előfordulhat hogy a magával már nem törődő személy nem veszi észre az őt keresőket, s nem tud, (nem képes) azoknak, vagy más vízi járműnek figyelemfelkeltő jeleket adni.
Természetesen a fizikai-pszichikai állapotot alapvetően befolyásolja – a búvár adottságain és egyéniségén kívül –, hogy az elveszés és megtalálás között mennyi idő telik el, el kell-e töltenie a búvárnak egy éjszakát egyedül a tengeren, észlel-e (képzel-e) valami olyan jelensége(ke)t, amitől egyre jobban aggódni kezd, s nem utolsó sorban mennyire hűl le, illetve szárad ki.

T. Olvasó! Egy sikeres és gyors mentéssel végződő elsodródásos baleset kapcsán igyekeztem néhány gondolatomat megosztani. Nem gondolom, hogy minden felmerülő problémát érintettem, vagy a legteljesebb választ adtam. Írásomnak elsődleges célja hogy ismételten ráirányítsam a figyelmet e nem ritka problémára és arra ösztönözzek mindenkit, gondoljon át egy ilyen helyzetet és alakítson ki magában egy tervet, hogy mit tennék én, ha…

Jó gondolkodást, szép napokat és biztonságos merüléseket kívánok!