Búvárinfó

Néhány napja az MTI híre alapján több világhálós oldalon olvasható volt egy szerencsés kimenetelű baleset története. Egy hat fős orosz búvárcsoport Marsa Alam körzetében hajtott végre merülést, amikor az erős áramlásban négy fő elsodródott. A búvárok a part felé kezdtek úszni (?), de egyik társuk elsodródott a többiektől és nyilatkozata szerint 20 kilométert megtéve (?) ért a partra. Három társát a következő nap folyamán találták meg. (A hír, annak ellenére, hogy MTI közlemény inkább a „bulvár” elemeket hangsúlyozza: 20 kilométert úszott, cápáktól hemzsegő tenger, korábban két balesetben öt orosz könnyűbúvár vesztette életét. Ezek lényegében a búvár olvasók számára nem a legfontosabb információk. Szerk. megjegyzése.)

A történet kapcsán úgy gondoltuk, hogy mivel közeleg az ősz, s egyre több magyar búvár indul a Vörös-tengerre, érdemes részletesebben foglalkoznunk az áramlásmerülésekkel. Annak ellenére, hogy a búvártanfolyamokon (alapfokú-haladó) általában több-kevesebb ismeretet elsajátítanak a magyar búvárok erről az érdekes, de nem veszélytelen merülési formáról, azonban a gyakorlati végrehajtására kevés lehetőség van. A közeli Adriában merülők ritkábban találkoznak áramlásos helyekkel, viszont távolabbi vizeken – így a Vörös-tengeren is – nagyon gyakori ez a természeti jelenség.

Az áramlás fizikai meghatározása értelmében e jelenség a folyadékok rendezett mozgása, melynek tulajdonságait, illetve az áramló közeg és a belehelyezett test közötti kölcsönhatást a – folyadékok esetében – a hidrodinamika vizsgálja. Az áramlás ott alakul ki, ahol nyomáskülönbség van. Az áramlás jellemzőadata az erőssége.

Mielőtt a T. Olvasó arra gondolna, hogy tévedésből egy fizika tankönyv sorai kerültek a cikkbe, nézzük meg, hogy az áramlásokkal, pontosabban az áramlásmerülésekkel kapcsolatosan melyek a legfontosabb fogalmi meghatározások.

Az MBSZ Merülési Szabályzatának 12. pontja foglalkozik az un. különös körültekintést igénylő merülésekre vonatkozó előírásokkal, melyek közül a második témakör ad eligazítást az áramlásban történő merülésekre. Elsőként az áramlások nagyságával (víz sebességgel) kapcsolatban ad a szabályzat fontos útmutatásokat. Amennyiben a víz sebessége nem több mint 1,8 km/h (kb. 1 tengerimérföld/óra), a búvárok a merülést megkezdhetik az áramlás irányával szemben, amennyiben ennél erősebb (nagyobb sebességű) az áramlás, akkor a merülést az áramlás irányába lehet végrehajtani. Az ilyen jellegű merüléseket tekinti a búvár közbeszéd áramlásmerülésnek, amikor a búvárok „sodortatják magukat”.

Felvetődik a kérdés, hogyan lehet az áramlás erősségét meghatározni. Létezik egy viszonylag egyszerűnek tűnő és pontos eredményt adó módszer. A hajó oldalán ki kell jelölni egy 5 méteres szakaszt. A szakasz felett egy apró tárgyat (környezetbarát anyagú legyen, pl. fadarabocska) kell a vízbe dobni. Meg kell mérni, hogy az úszó tárgy hány másodperc alatt halad át az 5 méteres szakaszon. Ezután a 18-at el kell osztani a másodpercek számával, s így eredményül az áramlás km/óra-ban mért sebességét kapjuk. (A kísérletet – s persze a számítást is – ellenőrizni kell, ami a megismétléssel – számítás ellenőrzésével – történhet.) Fontos megemlíteni, hogy bár Szerkesztőségünk tagjai meglehetősen sok alkalommal merültek tengeren áramlásban, ilyen kísérletet, próbát még soha nem láttak, de nem is hallottak arról, hogy valahol ilyenre sor került volna. Nyilvánvaló, vannak ennek a módszernek korlátai, hogy csak egyet említsünk, a hajónak ott kellene állnia (horgonyoznia), ahol az áramlás sebességét szeretnénk megmérni. Márpedig ez a leggyakrabban nem így van, a hajó egy nyugodt helyen (áramlás- és hullámzásmentes vízben) kiköt, s a búvárokat a merülés helyére csónakkal viszik el. Ilyen esetekben – értelemszerűen – az áramlás sebességének megmérésére nincs mód. Pont ezért a legtöbbször a helyi merülésvezető tapasztalatára és tájékoztatására hagyatkozhatunk az áramlással kapcsolatban. Az így szerzett információkkal kapcsolatban három problémára hívjuk fel a figyelmet.

Az első az, hogy a merülésvezető megítélése szerinti gyenge, közepes, erős jelzők meglehetősen eltérő tartalommal bírhatnak az egyes búvárok esetében.

A második probléma az – s talán ez a legjelentősebb – igen gyakori, hogy az áramlások iránya és erőssége nem állandó, tehát hiába van nagy tapasztalata a merülésvezetőnek, fogalma sem lehet, hogy milyen jelzővel illesse az adott helyen a víz mozgását. (Rosszabb esetben még az irányát sem tudja meghatározni.) Példaként említjük meg, hogy egy merülésünk alkalmával a Dunraven roncsához készültünk. A hajónknak már csak rossz, a roncstól távolabbi „parkolóhely” jutott. Merülésvezetőnk felhívta a figyelmet, hogy kis kellemetlenségre kell számítanunk, hosszabb utat kell majd megtennünk a roncsig, ráadásul áramlással szemben. Készülődés közben irigykedve (lehet, hogy némi morgás közepette) figyeltünk egy csoportot, akiket csónakkal vittek a roncs környezetébe. A népes búvárcsoport vízbejutása után meglepetéssel tapasztaltuk, hogy a még felszínen lévő búvárok meglehetősen gyorsan távolodnak, de pont az ellenkező irányba, mint ahol a roncs nyugodott a felszín alatt. Rövid időn belül a csoport szétszóródott a felszínen, s a csónakjuk csak lassan tudta összegyűjteni a búvárokat. Kiderült, hogy az áramlás pont az ellenkező irányú, s lényegesen erősebb is volt, mint ahogy a merülésvezetőnk mondta. Az viszont, hogy más hajókról rossz helyre mentek a búvárok, az azt bizonyította, hogy nem a mi vezetőnk tévedett, hanem ezúttal a megszokottól teljesen eltérő irányú áramlás uralkodott a merülőhelyen. Van természetesen még számos hasonló példa, azonban úgy gondoljuk ez az egy is elég, hogy alátámasszuk véleményünket.

A harmadik lehetőség az – s ez a legrosszabb –, ha a merülésvezető nem ismeri a helyszínen az áramlásokat. A helyzetet még tovább rontja, ha ezt nem is mondja meg. Egy ilyen helyzetre is álljon itt egy példa. Egyszer, vagy tíz évvel ezelőtt egy háromnapos hajós túra alkalmával a mellénk adott merülésvezető – aki úgy általában nem állt a helyzet magaslatán – egy igen gyönge, a merülési irányunkkal szembe irányú áramlásról beszélt. Rövid ideig a zátony mellett úszva azt tapasztaltuk, hogy valóban nagyon gyenge az áramlás, valójában nem is volt, majd hirtelen észleltük a víz mozgását. Akkor még ez nem jelentett problémát, viszont meglepődve tapasztaltuk, hogy az eligazításon elhangzottakkal ellentétben pont ellenkező irányú, s a közepesnél erősebb volt. Kismélységben haladtunk, hosszan úszva a zátony mellett, ami nem volt megerőltető, hiszen segített az áramlás. Mire a levegőkészletünk felét elfogyasztottuk az áramlás még erősebb lett. Kérdeztük a vezetőnket, hogyan vissza? Mutogatta, hogy úszunk… Gondoltuk, hogy ez vicces, de talán jobb kifejezés, hogy izgalmas lesz. Magabiztos vezetőnk igyekezett újra a csoport elejére úszni, hogy visszavezesse a csoportot a hajóhoz, azonban pár méter után megkapaszkodott a szirtben, majd mutatta, hogy úgy fogunk haladni, hogy húzzuk magunkat a korallokon. Jeleztük neki, hogy szó nincs róla, emelkedjünk a felszínre. Nehézkesen beleegyezett. A felszínen a csoport – sikeresen – együtt maradt, s az egyik szomszédos hajó csónakja felvett bennünket és visszaszállított a hajónkhoz. (A mi hajónknak egyébként nem volt csónakja.) A fedélzeten a merülésvezetőnk bevallotta, hogy ő még soha nem járt itt, s fogalma sem volt a körülményekről. Ez a merülésünk szerencsésen végződött, azonban akár lehetett volna belőlünk sajtóhír is, mint elsodródott és – remélhetőleg – megmentett búvárok.

A fenti példákkal azt kívántuk alátámasztani, hogy az áramlás, az áramlásmerülés az egy meglehetősen összetett, s sajátos veszélyekkel járó merülési forma. Mit tehet a búvár, hogy a kockázatokat elkerülje, vagy amennyiben mégis kialakul egy problémás helyzet, azt megfelelően tudja kezelni?

Az első és talán legfontosabb, hogy ne legyünk túlzottan magabiztosakat, s ne gondoljuk azt, hogy ami másokkal előfordulhat, az velünk biztosan nem történhet meg. Fontosak az ismeretek, a gyakorlat, a jó erőnlét, s nem utolsó sorban a víz tisztelete. (Sajnos a víz iránti alázat, a víz tisztelete nagyon sok búvárnál csak egy személyes nehéz-, vagy vészhelyzet átélése után alakul ki. Esetleg az után sem.) Fontos továbbá, hogy a búvár felszerelése is olyan legyen, ami egy esetleges probléma esetén, akár egy többórás kényszerű vízben lét eltöltésére is alkalmas legyen és rendelkezzen olyan eszközökkel, melyekkel segítséget hívhat, illetve felhívhatja magára a figyelmet.

2009. AUGUSZTUS 31.

A Merülési Szabályzat az áramlásmerülést végrehajtó búvár felszereléséről – az általános előírásokon kívül – lényegében nem sok előírást tartalmaz. Fontos azonban megemlíteni, hogy a tengeri merülések felszerelési előírásánál a Szabályzat előírja: „…a merülő párnak, vagy csoportnak rendelkeznie kell dekóbójával, és azt képesnek kell lenniük használni. A jelzőbója (dekobója) megléte minden búvár számára ajánlott.” Abban az esetben viszont, ha a búvárok un. áramlásmerülést (az áramlás sebessége több mint 1,8 km/h, tehát kb. 1 tengerimérföld/óra) hajtanak végre, akkor a Szabályzat értelmében a merülők mindegyikének legalább egy jelzőbójával kell rendelkeznie.

A gyengébb áramlás esetén a jelzőbójával kapcsolatos előírás – véleményünk szerint – meglehetősen nagy szabadságot enged, ami addig, amíg a csoport együtt van, megfelelő (lehet). Amennyiben a merülőcsoport felbomlik, pár(ok), sőt akár egy búvár elszakad, úgy a jelző bója hiánya a búvár(ok) figyelemmel kísérését, megtalálását nagymértékben nehezíti. Véleményünk szerint a jelzőbója egy személyes biztonsági eszköz, mellyel minden búvárnak rendelkeznie kell, a maga jól felfogott érdekében. (Természetesen a búvárárnak a jelzőbója használatát ismernie kell. Pontosabb, ha azt mondjuk, hogy a jelzőbója használatát be kell gyakorolnia.) Megemlítjük, hogy léteznek olyan, a jelzőbójákhoz hasonló, de csak a felszínen használható – tehát víz alól fel nem engedhető – eszközök, melyek segítségével a merülő(k) megjelölhetik a helyzetüket.

Az áramlásmerüléssel kapcsolatos szakirodalom ajánlja, hogy a búvár ilyen merüléseknél törekedjen arra, hogy felszerelése áramvonalas legyen, alkalmazza a „szükséges és elégséges felszerelés elvét”, kerülje a „lógó” (rögzített oktopusz, palacknyomásjelző, stb.) felszereléseket. (Az utóbbiaknak különösen akkor van jelentőségük, ha sodortatjuk magunkat, mivel az elakadás-beakadás lehetőségé így lényegesen csökken.)

Fontosnak tartjuk, hogy az áramlásmerülő búvár a jelzőbóján kívül más felszíni figyelemfelkeltő eszközzel is rendelkezzen. A közelmúltban számolt be egy híradás, hogy egy elsodródott búvárt, annak ellenére, hogy besötétedett, azért sikerült gyorsan megtalálni, mert volt villogója. (A Vörös-tengeren a hajós szafarik alkalmával a délutáni – harmadik – merülés után viszonylag gyorsan besötétedik.) Nyilvánvaló, hogy feleslegesnek tűnhet egy villogó nappali merülés alkalmával, de úgy gondoljuk, hogy ezek a viszonylag kisméretű, s nem túl drága felszerelések akár életet is menthetnek. Itt említjük meg, hogy egyre több búvár visz magával minden merülésre egy kisebb lámpát, melynek fénye szürkületkor, de még inkább sötétben egy elveszett merülő megtalálását megkönnyítheti. A vegyifény rudacskának (világító rúd) igaz nincs nagy fénye, de a semminél több, hosszú ideig világít, s – a kis lámpához hasonlóan – pszichikailag is megnyugtató lehet egy elsodródott személy számára, hogy „látszik”.

Még egy lehetőség a fény figyelemfelhívó „eszközként” történő használatáról. Egy magyar fotográfus merülőpár nem elsodródott, hanem vezetőjük, csoportjuk súlyos figyelmetlensége következtében a merülőhelyen felejtettek őket. A két búvárnak szerencséje volt, mert a sekély vízzel fedett zátonyra ki tudtak mászni, így nem a úszva kellett megmentőikre várakozniuk. A búvárok, ha hajót pillantottak meg a távolban, jelzésként sűrűn villogtatták vakuikat, amit végül egy hajóról észre is vettek, s kimenekítették őket nem éppen kellemes helyzetükből. Napjainkban nagyon sok búvár visz magával merülésre kisebb-nagyobb fényképezőgépet, tehát egy szorult helyzetben a vaku villogtatásával is igyekezhetnek felhívni magukra a figyelmet.

A Nap segítségével is lehet jelzést adni, igaz, csak akkor, ha van a búvárnak egy tükre. Az üvegtükör kevésbé jó megoldás, de egy krómozott lap, vagy CD lemez kiváló megoldás. (Néhány éve a Vörös-tengeri merülések biztonságát növelő tervezet készült, melyben a merülésvezetők számára a tükröt (is) kötelező felszerelési tárgyként írták elő. A tervezetet végül nem vezették be.) Egyes esetekben – hallótávolságon belül – a felszíni síp (kürt) használatával is felhívhatja magára a figyelmet a búvár.

Megemlítjük, hogy természetesen léteznek más olyan eszközök, melyek egy elveszett, elsodródott búvár megtalálását könnyítik, ilyenek a különféle – egyéni, vagy csoportos – vészhelyzeti jeladók.

A figyelemfelkeltő, jelző eszközök felsorolását messze a teljesség igénye nélkül állítottuk össze. Elsődlegesen azokat az eszközöket említettük – eltekintve a vészhelyzeti jeladóktól – melyek kis méretűk, olcsó áruk miatt könnyen elérhetőek, s használatuk is (viszonylag) nagyon egyszerű.

Végezetül még három gondolat az áramlásban merülő búvár felszereléséhez. Amennyiben előfordul, hogy egy, vagy több búvár elsodródik és hosszú időt kell a vízben eltölteniük egyáltalán nem mellékes, hogy viselnek-e, s ha igen milyen búvárruhát. A legmelegebb tengerek is lényegesen alacsonyabb hőmérsékletűek, mint az emberi test, így jelentős lehűlésre lehet számítani a nem megfelelő test-hővédelem esetén. A lehűlést gyorsítja, hogy a víz folyamatosan mozog (áramlik), tehát a sodródó búvár esetében fennáll az un. ellenáramú hűtés elve. (Bocsánat…) Érdemes tehát elgondolkodni, s eldönteni, hogy milyen búvárruhában hajtjuk végre a merülést.

Igen fontos, hogy a búvár mellénye megfelelő emelőtérfogattal rendelkezzen, tehát hosszabb ideig is tulajdonosát – annak mozgása nélkül – a víz felszínen tartsa. Nem mellékes, hogy a búvármellénynek kényelmesnek is kell lennie, s lehetőség szerint olyan kialakításúnak, hogy a kimerült, magatehetetlen búvár fejét (pontosabban arcát) folyamatosan a víz felszín felett tartsa. (Nem kívánunk belebonyolódni abba a kérdéskörbe, hogy a pozitív felhajtóerő biztosítása érdekében mikor és hogyan kell, illetve egyáltalán el kell-e dobni a súlyokat, illetve a palackot.)

A harmadik lényeges kérdés a légzőcső használata. Egyre nagyobb divat búvárok és „hivatásosok” körében, hogy a nyílt vízi merülések alkalmával nem használnak légzőcsövet. (Annak boncolgatásából, hogy miért van ez így, egy hosszú, bonyolult történet kerekedhetne ki, már amennyiben ennek a helytelen, szabálytalan és veszélyes gyakorlatnak az eredetére keresnénk választ. Jelen írásunknak nem ez a célja, tehát a továbbiakban ezzel nem foglalkozunk. Azt viszont csendben, de nagyon határozottan megemlítjük, hogy ismereteink szerint a kedvtelési célú, nyílt vízi búvár felszerelésének fontos elemeként írja elő minden oktatási rendszer a légzőcsövet. Azt sem lényegtelen tudni, hogy a légzőcső nem „egyéb” felszerelés, hanem alapvető, az életbiztonságot szolgáló eszköz. Véleményünk és álláspontunk szerint azok a búvároktatók, merülésvezetők – akiknek egyébként a tevékenysége példaértékű búvárai előtt – súlyos hibát követnek el, ha nem viselnek (használnak) légzőcsövet és/vagy nem követelik ezt meg búváraiktól, akkor kimerítik a velük merülők veszélyeztetését.) Bizonyossággal állíthatjuk, hogy annak az elsodródott búvárnak, akinek hosszabb ideig kell a vízben várakoznia amíg megtalálják, vagy nagyobb távolságra kell úsznia – különösen hullámzó vízben – a túlélését nagymértékben segíti, ha van légzőcsöve.

2009. SZEPTEMBER 2.

Vannak olyan eszközök, melyek áramlás esetén a búvárt segíthetik. Ezek közül fontosak a különféle, a felszínen tartózkodást-várakozást, lemerülést, felszínre-, illetve a hajóhoz jutást segítő kötelek. Az áramlásmerülés végrehajtását segítő kötelekről a Szabályzat az alábbiakat írja: „Ha a merülés helyszínén, a felszínen vagy a tervezett merülési mélység eléréséig a vízközt áramlás várható a hajó elejétől a végéig legalább az áramlás alatti oldalon teljes hosszában és a hajó áramlás alatti végétől egy hajóhossznyi, de legalább 10 méter, bójával megjelölt úszóképes áramlás-kötelet kell kihelyezni. Továbbá a felszíntől a tervezett merülési mélységig vagy víz alatti műtárgyig tartó rögzített kötelet kell elhelyezni. A kötélnek, a célnak megfelelő (búvárok száma, áramlás erőssége) szakítószilárdságúnak, átmérőjűnek és jól láthatónak kell lennie.” Előfordul, hogy az un. előrevezető-, levezető- és farkötélről megfeledkezik a búvárhajó személyzete, vagy rosszul helyezi el azokat. (Ilyen esetben célszerű a merülésvezető figyelmét felhívni erre, ha magától nem venné észre és nem intézkedne.) Hasonlóan fontos, hogy áramlás esetén a merülés helyszínén üzemképes, motorral ellátott csónak (szakavatott kezelővel) legyen.

Miután a teljesség igénye nélkül áttekintettük az áramlásban merülő búvárok felszerelését, illetve a merülés biztonságát és/vagy kényelmét (is) szolgáló eszközöket térjünk vissza az írásunk elején szereplő történethez. „A búvárok a part felé kezdtek úszni, de egyik társuk elsodródott…” Nyilvánvaló, hogy amennyiben több búvár sodródik el és együtt maradnak lényegesen kedvezőbb (lehet) a helyzetük, könnyebb megtalálni őket. Még egy kisebb csoport esetén is sodródás közben – viszonylag sima vízben – több órán keresztül nem egyszerű feladat együtt maradni. Hosszabb idő, éjszaka, erős hullámzás esetén még nagyobb a valószínűsége, hogy elveszítik egymást a társak. A szakirodalom tanácsolja, hogy a búvárok kössék össze magukat, így biztosítva, hogy ne szakadjanak el egymástól. Ez első hallásra (olvasásra) kézenfekvő megoldás, s úgy gondolhatjuk, léphetünk is tovább. Amennyiben jobban belegondolunk, azért az összekötés kérdése nem ennyire egyszerű. Az első kérdés, mivel és hogyan kössük össze magunkat. Kapásból jöhet több megoldás. Használjuk erre a célra a súlyoktól megszabadított ólomöveinket, vagy csatoljuk össze a búvármellényeinket. Amennyiben végig gondoljuk azt, hogy ezeket a megoldásokat hogyan valósíthatjuk meg a gyakorlatban, hamar kiderül, hogy a kivitelezésük nem túl egyszerű, sőt, lehet, hogy kivitelezhetetlen. Keressünk tehát egy jobb megoldást! Amennyiben van jelzőbójánk, akkor kell lennie annak a víz alól felengedésére szolgáló vékony kötelünknek is. (Jó esetben valamilyen orsóra csévélve.) Ez a megoldás már az előzőeknél sokkal jobbnak tűnik, azonban itt is van néhány átgondolásra érdemes részletkérdés. Az egyik – s talán a legfontosabb – az, hogy milyen távol legyenek egymástól a búvárok? Nem jó, ha túl rövidre kötjük a zsinórt, mert így nagyon közel leszünk egymáshoz (pl. összeütközés, egy társunk esetleges pszichikai problémája esetén megragadhat, stb.) de a túl hosszúra engedett kötél is okozhat – különösen akkor, ha hullámzik – különféle problémákat (pl. beakadás, a hullám erősen rángat, vagy esetenként a víz alá húz). Egy ilyen helyzet kipróbálására, s főleg begyakorlására nagyon ritkán adódhat alkalom. Pont ezért legalább nyugodtan végig kell gondolni, és búvártársainkkal meg kell beszélni egy ilyen – szerencsére nem sűrűn előforduló – súlyos vészhelyzetben alkalmazható eljárásokat. Célszerű, ha az átgondolás, megbeszélés részét képezi az is, hogy milyen esetekben lehet, szabad, vagy kell, s hogyan a vezetékről leválni, a kapcsolatot megszüntetni.

A Merülési Szabályzat az áramlásban történő merülések végrehajtásával kapcsolatban a korábban már ismertetetteken túl még egy nagyon fontos szabályt megfogalmaz: „A búvárok tevékenységét minden esetben a felszínen a kísérő vízi járműről figyelemmel kell kísérni.”
Ehhez az előíráshoz kapcsolódik a Szabályzat egy korábbi része is: „ha a víz sebessége nagyobb 1,8 km/h-nél (…) a merülés tervezett felszínre emelkedési pontján a búvárokat azok biztonságos szállítására és szükség esetén mentésére alkalmas vízi járműnek kell várnia…”

Tapasztalataink szerint a búvárok tevékenységét a hajóról a lehető legritkábban kísérik figyelemmel. Magyarázat van erre, hiszen a merülésvezető(k), a búvárok a víz alatt vannak, s a hajón pedig általában csak a nem búvár vendégek és hajó személyzete marad. Az előbbiek érdemben nem tudják végrehajtani a merülők folyamatos figyelemmel kísérést, s az utóbbiak pedig általában csak jelzésre (hívás, segítségkérés) indulnak el. Pont ezért az ilyen merülések esetében a merülőcsoport tagjainak még fokozottabban és körültekintőbben kell figyelniük egymásra. (Véleményünk szerint, a szabályosan végrehajtott merülőpári rendszerben nem fordulhat elő, hogy egy búvár elvesszen.) A merülőpári gyakorlat betartásával elérhető, hogy még a víz alatt észlelje a csoport, illetve a vezető, ha egy búvár, de inkább egy merülőpár feldobódik, vagy elmarad, elsodródik. Így az elveszett búvárok keresése azonnal megkezdődhet (nyilvánvaló, hogy erre a csoportnak előzetesen egyeztetett tervvel kell rendelkeznie). Lehet, hogy a kellemesnek tűnő merülés félbe marad, de nagy valószínűséggel a hiányzók gyorsan előkerülnek. Ezért (is) fontos a merülőpári gyakorlat betartása (búvárok karnyújtásnyira egymástól, folyamatos kommunikáció, stb.), és hogy a párok egymás után, megfelelő távolságban, azonos mélységben és rendezett alakzatban haladjanak. A szétesett búvárcsoport, a „falka merülés” – különösen nagyobb létszám esetén – megnehezíti egymás figyelemmel kísérését, a létszám rendszeres ellenőrzését. Amennyiben csak a hajóhoz visszatérve, sőt, a hajó a merülőhelyről történő elindulása előtt (után!!!) derül ki, hogy hiányoznak búvárok, a keresésük, pontosabban a megtalálásuk lényegesen nehezebb lesz. Megjegyezzük, hogy amennyiben a hajóhoz való visszatérés alkalmával nem derül ki, hogy hiányzik valaki, az a merülésvezetés igen komoly hibája. Amennyiben közvetlenül a merülés után tölti ki a merülésvezető a merülési naplót, akkor azonnal fel fog tűnni, hogy egyesek még hiányoznak. (Sajnos a merülés dokumentumainak vezetését a legtöbb hajón – tisztelet a kivételnek – meglehetősen lazán kezelik, már amennyiben vezetnek ilyen dokumentumot.) A merülési dokumentumok vezetésétől eltekintve úgy gondoljuk, hogy egy búvárhajón, felelősséggel dolgozó merülésvezetőnek a felszerelések alapján is – szinte – pillanatok alatt észlelnie kell, hogy hiányzik, hiányoznak búvárok. Amennyiben úgy tűnik számára, hogy nem mindenki ért még vissza, akkor néhány perc alatt a legnagyobb hajón is ellenőrizheti a fedélzeten tartózkodókat, s kiderülhet, hogy ki hiányzik. Ehhez persze az kell, hogy a búvárok és főleg a merülésvezető a hajóra visszatérve következetesen és teljes körűen hajtsák végre a merülés utáni tevékenységeket. Azért nagyon lényeges ez, mert minél később kezdődik meg az elsodródott búvárok keresése, a megtalálás annál nehezebb és bizonytalanabb lesz…

Szép, kellemes és biztonságos merüléseket kívánunk – áramlásban is…