"A sokat emlegetett jelzőbója tényleg nem egy haszontalan eszköz, különösen egy adriai zátonyon, derékig vízben állva úgy, hogy a legközelebbi szárazföld a Babuljasi szomszédságában, kb. 900 m-re lévő, kb. 100 nm-es jelzőfény sziget. Ja, 70 centis hullámokban."

Az idézett sms-t búvárbarátomtól kaptam a napokban. Miután elolvastam, sorrendben a következőkre gondoltam:
- Zolival minden rendben van? Ja, persze, hiszen az üzenetet ö írta, valószínűleg nem vitte magával a telefonját a merüléshez. (További sms váltásból pedig kiderült, hogy fizikailag is maximálisan jól van, se öt, se társait nem érte sérülés.)
- Ezt az sms-t be kellene tenni a Búvárinfóba!

Ahogy mondani szokás, a gondolatot tett követte...

Mielőtt belemerülnék az eset rövid leírásába, szeretném Zolit pár szóval bemutatni. Lelkes, jó fizikumú, a február óta tartó merülésvezetői tanfolyam "akadályait" sorban eredményesen leküzdő búvár, ráadásul nem az az ideges típus, nem ijed meg a saját árnyékától. Idézett sms-ben leírtakat - úgy érzem - értékén kezelte, nem dramatizálta, viszont felismerte fontosságát, és ezen okból osztotta meg velem. (Merülés utáni teendők - többek között - merülés kiértékelése. Ugye nem kell hangsúlyoznom a létjogosultságát?) A merülés további szereplői a helyi merülésvezető, és Zoli merülőtársa. A helyszín a "Misi" nevű zátony, mely a felszín alatt "kezdődik", hozzávetőlegesen 1,5 m mélységben. A zátony csúcsa egy kb. 1 m széles és 2 m hosszú sima plató. Történetünk 3 szereplője ezen a platón töltött el vegyes érzelmek közepette bő 40 percet. A legközelebbi emberlakta hely, ivóvíz, menedék sok kilométeres távolságban terül el, az odaúszás erősen kétesélyes. (Kifáradás, áramlatok, szél-, hullámzás felerősödése, besötétedés és még lehetne folytatni a sort.) A jobb (nem jó, csak jobb!!!) esélyekkel kecsegtető Babuljasi szigetecske és az említett jelzőfény sziget sem feltétlenül eszményi hely az éjszaka eltöltésére, ivóvíz, élelem, száraz ruházat híján.

Túlozni, dramatizálni én sem szeretnék, de képzeld el, kedves búvártársam, a szituációt! Maradjunk a realitás talaján, és látni fogjuk, hogy a sor kezdődik némi rossz érzéssel, mely a körülmények esetleges rossz irányú változása folytán átmehet a létfenntartási kérdések irányába, és a legszomorúbb befejezést sem zárhatjuk ki teljesen. Ilyen - bármennyire is sajnálatos - előfordult már a világtörténelemben, és nem fordíthatunk hátat az eshetőségnek.

Most pedig nézzük a konkrét eseményeket!

A kezdet teljesen átlagos. Zoli merülésre jelentkezett egy adriai búvárbázison, bemutatkozás, megbeszélés, adminisztráció következett, felszálltak a bázis hajójára ("tizenméteres" fahajó), merültek egyet az említett Babuljasi szigetecske mellett, majd áthajóztak a leírt zátonyhoz, és némi felszíni pihenő után megmerülték azt is. A merülés befejeztével, a felszínre érve azt tapasztalták, hogy ameddig a szem ellát, egyetlenegy hajó sem található. Ez, enyhén szólva is, meglepő, hiszen hasonló esetekben a merültetést végző bázis hajójától elvárható, hogy megvárja és visszaszállítsa a búvárokat. (A hajó eltávozásának okát ismerem, de az igazat megvallva, az indokot nem tartom kielégítőnek, és jelen sorokban nem is kívánok ezzel foglalkozni, pusztán a tényt említeném.) Búváraink eme nem túl kellemes szituációban a várakozás mellett döntöttek, a szigetek közötti, ebben az időszakban nem túl dús átmenő hajóforgalomban reménykedve. Némi idő elteltével megpillantottak egy, a kikötőbe igyekvő vitorlást. A hajó igen nagy távolságban haladt, és haladási irányát figyelve, nyilvánvalóvá vált, hogy ez a távolság nem fog változni, hacsak észre nem veszik őket. Zoli ekkor már feltöltötte készenlétben tartott jelzőbójáját, és ezt észrevéve a hajóról, fordították az orrát búváraink irányába, az odaérkezést követően felvették őket, majd biztonságban visszaszállították az indulási kikötőbe. Happy end!

Nos? Mit gondolsz, kedves olvasó?

Ha esetleg nem tudnád mi az, vagy más nevén ismernéd a jelzőbóját, az az a narancsszínű, 1,5-2 m hosszú, durván arasznyi széles, személyes felszerelési tárgyunk, melyet a víz alól is "fellőhetünk", ill. a víz felszínén is felfújhatunk ilyen, és ehhez hasonló helyzetekben. Nem minden oktatási rendszer írja elő kötelező egyéni felszerelés gyanánt (a UEF búvároktatási rendszer előírja, hogy búvárai minden merülésre vigyenek magukkal jelzőbóját), de mindenütt megemlítik ajánlott felszerelésként. Jelentőségét fenti kis történettel szeretném kiemelni. Megemlítve azt is, hogy a bemutatott hármasból mindössze Zoli rendelkezett vele!!! A helyi merülésvezető vajon elgondolkozott ezen? Remélem, igen! És Te?

Rohanó világban élünk. Mindezt minősíteni nem tisztem, de engedtessék meg még egy gondolat! Nem kellene felemelni hangunkat és megakadályozni, hogy eme felgyorsult tempó, a csak anyagiakat szem előtt tartó piaci verseny a búvárkodást is hatalmába kerítse? Összefogással talán a "búváripar" kifejezést is sok egyéb mellett száműzhetnénk szótárunkból! Leszel ebben partner, kedves olvasó? Hogy talán már holnaptól gyermeked, házastársad, barátod ne csak 3 napos búvártanfolyamon vehessen részt, hanem olyanon, melyen valóban felkészítik öt a merülésre, minden "apró" részletre odafigyelve? Tisztelet a kivételnek! (3 nap alatt NEM lehet megtanulni búvárkodni, még alapszinten sem, bárki is állítja az ellenkezőjét!) A kedvtelési búvárkodás egy nyugodt, relaxációs tevékenység, s a szabályok ismeretével és betartásával biztonságos is. Szánjunk elegendő időt az elsajátítására, hogy mindannyian megismerhessük az érzést, amit egy jól előkészített és végrehajtott merülés adhat nekünk!

A megtisztelő figyelmet köszönve, nagyon szép napokat, s merüléseket kívánva búcsúzom!