A hónap roncsa: a Peltastis
|
|
Névjegy: Történet 1. - A görög zászló alatt hajózó Peltastis (ezért régen nevezték görögnek is, napjainkban legtöbbször siloi roncsként említik) egy viharos januári napon, a szárazföldi oldalon fa rakományának bepakolása után biztonságos horgonyzóhelyet keresett Crikvenica körzetében. A téli bóra annyira felerősödött - s időközben hóvihar tört ki -, hogy a két horgonya nem tudta megtartani, s annak ellenére, hogy motorja is működött, a vihar átsodorta a Velebit csatornán, Krk-szigethez. A hajó a silói-öbölben - a várostól északra - többször a sziklás parthoz csapódott, majd attól 50-60 méter távolságra elsüllyedt. A 12 tagú legénységből csak négyen menekültek meg, hét holttestet a következő napon megtaláltak. A hiányzó személy, a Peltastis görög kapitánya, Teodoros Belesis volt. A tél elmúltával a környékbeli búvárok felkutatták és megmerülték a roncsot. A felderítő merülés után a búvárok azt állították, hogy egy ember áll a hajóhídon a navigációs asztalnál. Ez mindaddig a roncsokhoz gyakorta fűződő legendák körébe tartozott, amíg a nyár végén Franz Mittzneg osztrák búvárfotográfus lefényképezte a titokzatos alakot. Novemberben felszínre hozták az akkor még jó állapotban lévő emberi maradványt, s minden kétséget kizáróan megállapították, hogy az a néhai Belesis kapitány teste. Ezek szerint ezúttal is az történt, ami gyakori a hajókatasztrófák esetében: a kapitány nem hagyta el hidat és a hajójával együtt süllyedt a mélybe. A Peltastis egykori első emberét a rijekai Kozela temetőben helyezték örök nyugalomra, de máig is vannak a helyiek közül, akik úgy tartják, hogy lelke még mindig a roncson lakozik… Történet 2. - Még 1994. nyárvégén a Calypso vitorlással jártuk a Kvarner-tengert. Egyik nap úgy döntöttünk, hogy megkeressük a silói öbölben lévő hajóroncsot, amiről csak azt tudtuk, hogy ki van bójázva. Korán indultunk, a tenger sima volt, úgy gondoltuk, hogy könnyen megtaláljuk a roncsot jelző bóját. A hatalmas öbölben kicsit elbizonytalanodtunk, fogalmunk sem volt, hogy melyik részén lehet a jelzés. Cirkáltunk az öbölben, de nem fedeztük fel a bóját. Egyszer búvárokkal teli motorcsónak zajára lettünk figyelmesek. Gondoltuk, ők is a roncshoz mennek. Lassan közeledtünk feléjük, s jól láttuk, hogy egy aprócska valamit halásznak ki. Kiderült, hogy amíg mi egy igazi bóját kerestünk, a jelző egy bealgásodott flakon volt. Hirtelen a semmiből egy nagyobb motoros hajó tűnt fel, az is megrakva búvárokkal. Beláttuk, hogy esélytelen harmadikként a roncs fölé kötnünk. Eltávolodtunk a merülőhelytől és várakoztunk. A csónakban lévő búvárok úgy háromnegyed óra elteltével távoztak, de a nagyobb hajó maradt, majd újabb és újabb csónakok érkeztek. Unalmasan teltek az órák, s öreg délután lett, amikorra mindenki távozott. A nap már laposan sütött, de úgy döntöttünk, ha ennyit vártunk, akkor merülünk. Gyors előkészületek után egymást követve jutottunk a vízbe. A vastag, kirojtosodott, kagylós, algás kötél mellett süllyedtünk a hűs és sötét mélybe. Váratlanul, szinte közvetlenül mellettünk tűnt fel az árboc, de a hajó testét még nem láttunk. A víz erősen fel volt keveredve, ami érthető, hiszen úgy négy tucat búvár merült előttünk, s áramlás sem volt. Számunkra nem volt idegen a kis látótávolság - a hazai tavakban megszoktuk -, azonban az Adrián ez szokatlan és egy roncsnál zavaró is volt. A hajó oldala, majd a felépítmény mellett lassan araszolgattunk, figyelve, hogy el ne veszítsük egymást. Elértük a hajó orrát, de a műszereink jelezték, hogy ideje elindulni a felszín felé. A kötél mellett várakozva elgondolkodtam: örüljek, hogy jártam a roncsnál, vagy a körülmények miatt csalódott legyek? Végül arra a következtetésre jutottam, hogy igaz, nem ezt vártam, de a későbbiekre egy hasznos tapasztalatot szereztem az Adria újabb arcának megismerésével…
|
|
|
KOLLÁR K. ATTILA |