Az elmúlt évben, november és december fordulóján a Red Sea Boats „idősebb” csillagával, a Cassiopeiával jártuk be a Vörös-tenger St. John’s csodaszép zátonyait. A túra nagyon jól sikerült, a déli részeken 27-28 Celsius fokos volt a víz, viszonylag szélmentes volt az időnk, a merülőhelyekkel és élővilágukkal - bár már többször jártunk erre - ezúttal is nehezen tudtunk betelni. Egy sikeres búvár szafari minden kelléke megvolt: az utaztató körültekintő szervezése, jó merülésvezetők, a csapat jártas, tapasztalt - emberileg is kellemes - búvárokból állt, melyhez a kellemes környezetet a jól felszerelt, szép és kényelmes, negyven méteres hajón az udvarias és segítőkész személyzet biztosított. Ezúton is megköszönjük a szép túrát meghívónknak, Tisza Évának, a szervező Red Sea Boats-nak, a velünk utazó Selmeczi Dánielnek, Daninak. A túra egy kellemes meglepetést is tartogatott. Még jóval az indulás előtt megtudtuk, a téli repülőgép menetrend változás miatt csak három nappal később tudunk hazautazni. Erre az időszakra a légitársaság vendégeiként Hurghadában időztünk. Csoportunk egy része úgy döntött, hogy a Titanic Hotel és Aqua park nyújtotta széleskörű szolgáltatásainak és all inclusive ellátásának kihasználása mellett egy napot még búvárkodni fog, felkeressük az adott térség - viszonylag új - roncsát a Hebat Allahot. A Franciaországban, 1985-ben épült, egymotoros, 51 méter hosszú, 494 bruttóregiszter tonnás teherhajót 2004. augusztusában új merülőhely létrehozása céljából süllyesztették el az El Arouk Giftun térségben, a Giftun Island és a Gota Abu Ramada között. Az elsüllyesztéskor azonban valami hiba csúszott a számításokba, az eredetileg 30 méteres mélységbe tervezett roncs végül is 46 méter mélységbe került, annak ellenére, hogy ott sík, homokos az aljzat. Az érdekesnek tűnő, s legtöbbünk számára még ismeretlen roncshoz - végül nyolcan, merülésvezetők, búvároktatók, roncsbúvárok - egy hurghadai búvárbázis hajóján indultunk.

A búvárbázison mosolygós, kedves emberek fogadtak, a szokásos előkészületek gyorsan megtörténtek. A hajón csak 12 literes alumínium palackok voltak, s mivel a roncs 40 méter környékén van, érdeklődtünk, hogy kaphatunk-e 15 literes palackokat. A helyiek elmondták, hogy nekik nincs, s nem is tudnak ilyen palackokat szerezni, de teljesen felesleges. Kérték, hogy csak a hajó hátsó padján lévő palackokra szereljünk, mert még páran ismerkedő merülésre jönnek velünk. (Végül a „pár ember” az legalább 15 lett, meg az őket kísérő, megfelelő számú helyi merülésvezető.)
A hozzánk beosztott - kedves, mosolygós - kísérőnktől megtudtuk, ő eddig délen dolgozott, néhány napja jött erre a bázisra, s még soha nem merült a roncsnál. Ezek után gondoltuk, hogy az úton még lesz részünk „érdekességekben”. Mintegy órányi hajózás után jutottunk el a másik csoport részére kiválasztott merülőhelyre, ahol már több búvárhajóról folyt a „merültetés”. Szorgos készülődés kezdődött a mi hajónkon is, majd megkezdődtek a merülések. Erről mindössze annyit mondunk, hogy a merülésben részt vevő helyiek többsége valószínűleg itthon nem egy merülésvezetői, de még egy alapfokú búvártanfolyamon is elbukott volna… Túlélte mindenki a merülést, elindultunk, hogy megkeressük a Hebat Allah roncsát. Ez nem ment egyszerűen, a hajó kapitányának és a helyi búvároknak alapvetően eltérő ismeretük volt a roncs megjelöléséről. Mi ismertük a koordinátákat és vittünk magunkkal GPS-eket, így vagy félórányi keresgélés után felfedeztük a roncsot jelző vastag sárga kötelet a végén lévő, sárga, aprócska műanyagbójával. Merülésvezetőnk vízbeszállt, a kötélért, de rögtön kiderült, ez nem egyszerű feladat, nagyon erős volt az áramlás. Nem könnyen, de megbirkózott a feladattal. „Apró” problémát jelentett, hogy a hajóra kihúzott, a roncshoz levezető kötél sérült volt, s a rákötés után egy mintegy 6-8 méteres darabja leszakadt. Merülésvezetőnk az erős áramlásban meglehetősen sokáig küzdött a kötél víz alatti részének megkeresésével, azonban nem járt sikerrel. A hajó fő merülésvezetője ekkor egy „jó megoldást” ajánlott: ugorjunk be a vízbe, keressük meg a víz alatt a kötelet, s ha megvan, akkor merülhetünk is már a roncshoz… A viccnek is rossznak tűnő megoldást természetesen elutasítottuk, Zelenák József búvároktató határozott fellépése - a helyiek némi sértődés színlelése után - eredményre is vezetett. Két helyi merülésvezető megkereste a kötelet, lekötötték a hajót, s kicsit mogorván kihelyeztek ún. far- és előrevezető kötelet is. Megkezdhettük a merülést. Nagyon erős volt az áramlás a felszínen, az előrevezető kötél segítségével is nehéz jutottunk a roncshoz vezető kötélhez. Miután páran már „átfogtunk” a néhány méter távolságban lévő, a lefelé, a kék semmibe vezető sárga kötélre, lemerültünk. A felső nyolc-tíz méteren „zászlóként” lebegtünk a kötél mentén, míg a tervezett merülési sorrendbe és párokba rendeződtünk. Ezután viszonylag gyorsan süllyedtünk, s úgy tizenöt méterre a felszín alatt tűnt fel alattunk egy sötét foltként a Hebat Allah roncsa.

Kicsit gyengébb lett az áramlás, s lassan kibontakoztak a roncs részletei, az árbocok, a felépítmény, a hajótest. Az első fedélzetén két hatalmas sötét folt tátongott, a raktér nyílásai. A roncs álló helyzetben pihen a homokos, hozzávetőlegesen sima fenéken. A hátsó árboc teteje 27 méterig nyúlik fel, a hajó testét, pontosabban a felépítményt 36 méteres mélységben értük el. Körbeúsztuk a kormányállást, az ablakokon bepillantva üveghalak kisebb csapata kevergett a félhomályban. A felépítmény mellett időztünk hosszasabban és megfigyeltük, hogy az öt éve a mélyben nyugvó fémtesten sok helyen megtelepedtek a korallok. A roncs legmélyebb pontja úgy 46-47 méteren van, az ide lesüllyedők a hajócsavart vehették szemügyre. Érdekesség, hogy viszonylag kevés hallal találkoztunk, bár a roncsokat a homokos tengerfenék oázisaként szokták emlegetni. Elindultunk a hajó első része felé, ahol a raktér fedetlen nyílásai tátongtak. Sajnos a hátsó résszel és a felépítménnyel történő ismerkedés alatt eltelt a merülési időnk túlnyomó része. Megfordultunk és visszaúsztunk a kötélhez. Lassan emelkedtünk, a biztonsági megálló után, több társunkkal együtt érkeztünk a felszínre. Légzőcsővel, uszonyunk használata nélkül is az áramlás szinte repített a kötél mentén a hajó vége felé, ahol elkaptuk a létrát, visszaérkeztünk. Egyik merülőtársunk tapasztalatait így foglalta össze: „A Peltastisre, a silói roncsra emlékeztetett, igaz, ez mélyebben van és sokkal jobb a látótávolság…” Egy érdekes és tanulságos merülésen találkoztunk először a Hebat Allah-al. Visszatérünk? Ki tudja…