A búvárkodásban egy egészen külön világot képeznek a búvármunkák. Lapunk eddig - valami véletlen folytán - az ilyen merülések sajátosságaival nem ismertette meg a T. Olvasókat. A következő cikkel - melyben a búvármunkák egy sajátos ipartörténeti emlékét foglalja össze a szerző - e speciális terület egy szeletére szeretnénk bepillantást engedni.

Az EOCÉN program az 1980-as évek elején fokozott szénkitermelést jelentett a hazai szénbányáknak. A tatai, tatabányai szénbányák jelentős részénél a kitermelhető szénkészlet egy része olyan mélységben helyezkedett el, melyben a biztonságos kitermelést a karsztvízszint veszélyeztette, vagy egyáltalán nem tette lehetővé. Ezeken a területeken lévő bányaüzemekben folyamatos vízmentesítés történt. A vízkiemelés mértékének megítélésére példaként egy adat: Mány, F1. Csordakút bányákban percenként 520 köbméter mennyiségű vizet szivattyúztak ki! (Gondoljuk csak el, hogy egy 33 méteres úszómedencében kb. 1.000 m3 víz van!) Ennek az iszonyatos mennyiségű víznek az éveken keresztül történő kiemelésének következményeiről a térség tavai, forrásai, barlangjai tudnának sokat "mesélni".

A folyamatos vízszivattyúzás során azonban a legkülönfélébb víz alatti problémák jelentkeztek. E munkákat a feladat elvégzésének helyszínéről bányamerüléseknek neveztük el.

A bányamerülésekben a Komárom-Esztergom megyében lévö bányák vízmentesítő telepein a tatabányai MARLIN Búvár Sportegyesület és jogelődje, a Bányász Könnyűbúvár Klub tagjai 1984-töl 1991-ig vettek részt.

Az első feladatunk 1984 szeptemberében az F1 bányaüzemben volt, ahol egy súlyos üzemzavar következtében kritikusan lecsökkent a "RITZ" szivattyúk teljesítménye, a szívókosarak szennyeződése miatt. Az F1 bányaüzemben ekkor az aknákban 4 db RITZ (6 KW, 15 m3/p) és 2 db EMU szivattyú üzemelt. A RITZ szivattyú hossza 11,36 m, átmérője hűtőköpennyel együtt 90 cm. Az első felderítő merülések alkalmával megállapítottuk, hogy a bányavágatokon keresztül nagy mennyiségű vasúti talpfa és egyéb szennyeződés jutott az aknába. A bekerült "hordalék" beborította a szivattyúk szűrőkosarait, ezért csökkent a szivattyúk teljesítménye. Sürgősen meg kellett kezdeni a kosarak tisztítását. Egy-egy merülésre 18-20 perc állt rendelkezésre. Mintegy 16 óra elteltével sikerült szabaddá tenni az utat a TOYO (japán) zagyszivattyúknak, melyek befejezték a vízkiemelő szivattyúk kiszabadítását.
Felteheti valaki a kérdést, miért csak 15-18 perces merüléseket hajtottunk végre? Nos, a víz szintje gyorsan emelkedett és a búvárok indulóhelyét elárasztással veszélyeztette. (Megjegyzem, hogy szinte minden esetben fenn állt a vízszint gyors növekedése, - pl. a szivattyúk meghibásodása miatt - ami az egész bányaterület evakuálását jelenthette volna.)
Rövidesen újra riasztottak bennünket, mert a V1-es aknában lépett fel üzemzavar. Itt is a szennyeződés okozott problémát, a felgyülemlett iszap elérte a szívókosarakat. Zagyszivattyúkat kellett telepíteni (vízsugár szivattyúk) a szívókosarak alá. Ekkor egy 8 órás műszakban, 15 merüléssel tudtuk a normális üzemmenetet helyreállítani. A gyakori üzemzavarok miatt néhány napon belül az Országos Bányaműszaki Felügyelőség elrendelte az összes bányaüzem vízmentesítő telepeinek rendszeres ellenőrzését. Gyorsan kialakult egy összehangolt tevékenység Klubunk és a tatabányai Szénbányák Központi műhelyével, a szivattyúrészleggel. Az ismétlődő feladatok által megszerzett tapasztalat alapján kialakítottuk az ellenőrzések technológiáját és a merülések rutinná váltak.

Egy-egy ellenőrző búvárcsapat 5 főből állt: merülésvezető, merülő búvár, biztosítóbúvár és két segítő búvár. A merülésekhez az alábbi felszereléseket használtuk: 7 literes sűrített levegős palack, hát-támlával, hevederzettel, Poseidon reduktor, maszk, WOCO búvártelefon, búvárkés, 7 mm-es neoprén ruha, ólomöv, bányászlámpa, biztosítókötél.

Akik ma (2002-ben) ismerik és alkalmazzák az MBSZ Merülési Szabályzatát a fenti technikai felsoroláson csodálkozhatnak, de akkoriban ez a felszerelés megfelelt az elvárásoknak, sőt mondhatjuk azt is, hogy korszerűnek minősült. Megjegyzem, hogy az alkalmazott felszerelések mennyiségének minimalizálására tudatosan is törekedtünk, hogy csökkentsük az elakadás veszélyét.

Voltak olyan merülések, amikor a sajátos körülmények miatt ún. kombinált készüléket használtunk. A be- és kijövetel alkalmával (szárazon) BG174-es újralégző bányamentő készülék, a merülés során sűrített levegős búvárkészülék biztosította a búvárnak a légzőgázt.

A munkákat számos dolog nehezítette. A bányákban mindig számolni kellett a különféle gázok jelenlétével. Lehet járatokban metán, kén-hidrogén, szén-dioxid, ami halálos veszélyt jelenthet. Az omlásveszély szintén nem volt lebecsülendő tényező. A víz hőmérséklete általában nem haladta meg a 10 Celsiust, s igen gyakran dolgoztunk nulla látótávolság mellett.

Sokszor az ellenőrző merüléseket sem volt egyszerű a bányavezetőséggel egyeztetni. Valahol ez érthető is volt, hiszen ezeken a veszélyes üzemekben az azokra vonatkozó "Menekülési tervet" minden felügyeltnek bármikor tudnia kellett alkalmaznia.

Előfordult az évek során az is, hogy a bánya vezetősége "diktálni" akart, s a búvárok és a merülések biztonsága érdekében meg kellett tagadnunk a leszállást. Egyszer az F1 vezetősége 70 méteres szintkülönbséggel (!), 240 méter hosszban akarta beküldeni búvárainkat egy vágatba. A merülés körülményeiről még annyit, hogy nulla látótávolság, 10 Celsiust vízhőmérséklet mellett kellett volna elvégezni a munkát.

Másik ilyen esetben egy vízlevezető vágatban ismét ellenőrzésre akartak beküldeni, mert 1,5 m-t megemelkedett a vízszint és teljesen ellepte a vágatot. A vágat omlásveszélyes volt, mert olyan kőzet volt felül, ami meg volt töredezve, és ha vizet kap "kicsúszik", tehát omlás következik be. A mi javaslatunk az volt, hogy tehermentesítsék a szivattyútelepet. Ha van szabad 30 cm légtér, hogy a felső részt ellenőrizhessük, akkor bemegyünk. A feltétel teljesítése után, elgondolásunk helyesnek bizonyult, mert 80 m távolság után 12 m hosszban omlást találtunk magunk előttünk. Teljes vízelárasztás mellett ez a helyzet életveszélyes lett volna a búvárok számára.

A rendszeres műszaki felülvizsgálatok mellett a búvárcsapatunk közreműködött a vízbetörések elhárításánál, szivattyúk telepítésénél, valamint tűz miatt felhagyott bányatérségekből való szivattyúk mentésénél is.

Rendkívüli búvármunkákhoz a tokodaltárói "vízbánya" is hozzájárult. Itt 5 db 300 mm átmérőjű flexibilis cső beszerelését végeztük el a 30 m hosszú vágatba. "Érdekessége" és veszélye ennek a merülésnek az volt, hogy korábban a bányászok előrobbantáshoz készültek, miközben betört a víz, és így a robbanóanyaggal telt fúrólyukak érintetlenek maradtak. Először a robbantószerkezetek mentesítését kellett elvégezni, s csak utána kezdődhetett el a csövek szerelése.

Az évek során merültünk a körzet minden bányájában: Mányon, Csordakúton, V1, XIV/a, XV/a vízaknákban, Sárisápon, Tokodaltárón.

Nyolc évig jártuk, merültük a bányaüzemek vízmentesítő telepeit, amikor 1991-ben lezárult életünk e szakasza, mivel bezárták (véleményem szerint ezt jól tették) az EOCÉN bányákat. Külön hangsúlyozni szeretném, hogy mindeme tevékenységet balesetmentesen végeztük.

Köszönetet mondok azoknak a búvártársaknak, akik a fenti munkálatokat nagy odafigyeléssel, felelősség érzettel és igazi baráti hangulatban végezték.