Meglepő ez a cím, hiszen egy búvár megmenthet embereket, tárgyakat, járműveket, de hogy egy katedrálist… S meg is fordíthatjuk a kérdést, egy katedrálist sokak és sokféleképpen menthetnek meg, de igencsak különös, hogy azt egy búvár tenné. Pedig ez megtörtént a valóságban, William Walker angol nehézbúvár megmentette az angliai Hampshire megye Winchester város katedrálisát. A Winchester Cathedral története több mint ezer esztendőre nyúlik vissza, pontosan még régebbi időkre, mivel helyén már 684-ben egy szász templom állt. A templom mai formájára történő építés még 1079-ben kezdődött el és William Walkelin püspök nevéhez fűződik. Mivel a terület mocsaras-tőzeglápos volt, az alapozáshoz a környékbeli bükkös rengetegekből rönkökkel roskadásig rakott kocsikon szállították a fát. (Úgy tudni, hogy annyi fát vágtak ki a környékbeli erdőkből, hogy a végbevitt pusztítás miatt a király megrótta a püspököt.) A katedrális falazatához a binsteadi Isle of Wigel kőbányából származó mészkövet használtak. A monumentális székesegyházat 1093. április 8-án számos egyházi méltóság jelenlétében szentelték fel. Méreteire jellemző, hogy ma is Anglia - egyes vélemények szerint Európa - leghosszabb temploma, a főhajó hossza 169 méter. (Képünkön a napjaink Winchester Cathedral-ja látható.)

Sajnos azonban a helykiválasztás nem volt szerencsés, mivel a laza, lápos talaj miatt a hatalmas kiterjedésű gótikus stílusú katedrális folyamatosan süllyedt. Elkészülte után úgy száz esztendővel összedőlt a tornya, melyet alacsonyabb formában újjáépítettek és az idők során több komoly felújítást is végeztek rajta. Az évszázadok során megváltozott a tőzegláp talajvíz magassága s a templom egyre jobban süllyedt. Idővel az alapul szolgáló rengeteg rönk is egyre jobban elrohadt. A Winchester Cathedral az 1900-as évek elejére végveszélybe került, az összeomlás fenyegette. A páratlanul értékes építészeti és egyháztörténeti jelentőségű templom megmentésével J. B. Colson építészt bízták meg. Colson és segítő építésze, T. G. Jackson nagyon bonyolult feladat előtt álltak. Először a templom alól el kellett távolítaniuk a korábbi, mintegy 10-12 méter vastagságú alapot, mely korhadó rönkökből, döngölt agyagból és kavics-kő ágyazatból állt, majd új, vasbeton aljzatot kellett a templom alá építeni. A munkálatokat tovább nehezítette, hogy a templom falai mellett végzett feltáró kutatógödrökben a talajvíz szinte a felszínig feltört. Az építészek tanácsadóként bevonták a munkába Francis Fox neves építészt, aki hasonló problémával már a londoni metróépítés során is találkozott. Úgy döntöttek, hogy az alap megerősítését csak a víz alatti munkával lehet elvégezni. Segítségért a londoni székhelyű Siebe Gorman & Co búvármunkákra szakosodott céghez fordultak. A vállalat a legjobb búvárát, az akkor 37 éves William Walkert küldte a helyszínre.

Walker 18 éves korában a portsmouthi hajógyárban ismerkedett meg a búvárkodás alapismereteivel. Kezdetben búvársegítő volt, majd önálló búvár lett és az évek folyamán egyre magasabb minősítést és persze nagy gyakorlatot szerzett. Dolgozott többek között vízzel elöntött szénbányákban, hat évig a Temze alatt átvezető Blackwall-alagútnál, ő volt a vezetőbúvára és munkavezetője a Gibraltári haditengerészeti dokk építésének, részt vett az SS Dordone szénszállító hajó mentési munkáiban. Walker saját elmondása szerint nagyon sokféle búvármunkát végzett élete során, de kincsvadászatban soha nem vett részt.

William Walker templommentő munkáját 1906-ban kezdte el. (Képünkön a Siebe-Gorman nehézbúvárruhába beöltözve munkára készülő Walker.) A munka első lépéseként ideiglenes támfalakkal erősítették meg a katedrális oldalát, majd a templom falára merőlegesen munkagödröket ástak, melyekben hat-nyolc méter magasságú volt a víz. Miután egy-egy munkagödörben aládúcolta a templom falát a katedrális közepe felé irányuló keskeny alagutat mélyített, szétfűrészelte és kiszedte az ott lévő korhadt gerenda maradványokat, eltávolította a tőzeget és a kavicságyazatot. Az alagutak gyakran 20 méterre is benyúltak a katedrális alá. Ezután a járatok aljára juta zsákokban betont hordott. Miután a zsákokkal befedte az aljzatot, késsel felhasogatta azokat, hogy a kifolyó beton egyenletes vastagságban simuljon el. A víz alatti betonozás minden gödörben négy rétegben történt, de betontömbökkel és téglákkal is megerősítette az új aljzatot.

Willam Walker több mint öt évig, hetente öt napot, naponta általában hat órát dolgozott a víz alatt, mely összességében 7.800 merült órát jelent (!). Ezalatt összesen 235 munkagödörben végezte el a falazat és aljzat megerősítést, amihez a korabeli becslések szerint 25.800 zsák betont, 115.000 beton blokkot és 900.000 téglát használt fel. A búvármunka mind a jellege, mind pedig a megmozgatott anyagok mennyisége miatt fizikailag nagy nehézségű volt, melyet többnyire omlásveszélyes zárt térben, nulla látótávolságú, hideg vízben kellett elvégezni. Az iszapos, zavaros vízben a rothadó gerendák és a katedrális kertjében lévő temető miatt fennállt a fertőzés veszélye is. (Walker úgy gondolta, hogy a fertőzésektől megóvja, ha a merülések szüneteiben elszív egy-egy pipát.) A búvár minden hétvégén haza kerékpározott a közel 80 mérföldnyire lévő Croydon városkába a családjához, mely az egész heti megerőltető fizikai munka után elismerésre méltó teljesítmény volt. A búvármunkát Walker 1911. augusztusában fejezte be és kiváló teljesítményének elismeréseként egy ezüsttállal ajándékozták meg. Persze ez még nem jelentette a felújítás végét, bőven akadt még szárazon végezhető feladat. A búvár munkájának köszönhetően elhárult a Winchester Cathedral összeomlásának a veszélye, melyre napjainkban csak a templom déli oldalának lejtése (ferdesége) emlékeztet.

A hatalmas munka befejezésének megünnepléseként 1912. július 15-én - Szent Swithans napja - hálaadást tartott a canterbury-i érsek, melyen V. György király és felesége Mária királyné is részt vettek. A királynak bemutatták Walkert, a templommentő búvárt, aki kezet rázott vele. Arra a kérdésére, hogy belekezdene-e újra a munkába, a búvár szerényen azt válaszolta, hogy a munka nehéz volt, de ő büszke arra, hogy segíteni tudott. Később egy újságinterjúban Walker elmondta, hogy ez már a második személyes találkozása volt a királlyal. Először Györggyel még trónörökös korában találkozott, amikor az a haditengerészetnél volt kadét, s búvárkodásra ő, Walker tanította.

Még ebben az évben William Walker a királytól megkapta a Royal Victorian Ordert (Királyi Viktória Rend), mely az uralkodó személyes ajándéka azoknak, akik neki, vagy a birodalomnak nagy szolgálatot tettek. Walker 1918-ban, a spanyolnátha járványban hunyt el, a londoni Beckenham temetőben nyugszik. A felújításról és a búvármunkáról a Winchester Cathedrallal kapcsolatos több könyv (pl. The Winchester story, Cathedrals of England, The Winchester diver) megemlékezik, de a legteljesebb a már ötödik kiadást is megélt, korabeli felvételekkel gazdagon illusztrált kis könyv, melynek címe: „William Walker - The diver who saved a Cathedral”. Napjainkban is a Winchester Cathedral parkjában látható William Walkernek a bronz mellszobra (képünkön), s a katedrálishoz közel van egy, a búvár nevét viselő patinás, még 1860-ban alapított fogadó is.