Búvárinfó

Egy újabb Avatarral vagy csupán egy középszerű barlangászdrámával lett gazdagabb a filmvilág? Egyik sem talált. Bár a James Cameron nevével fémjelzett Sanctum nem aratott osztatlan sikert a kritikusok körében, mégis, ha kicsit jobban a barlang, illetve a dolgok mélyére nézünk, sokkal több van ebben az Andrew Wight-alkotásban, mint gondolnánk. Részletek ›››

MNO - KOLLÁR KRISZTIÁN

Gondolataim a Sanctum kapcsán

A magam részéről nagy érdeklődéssel vártam a Sanctum hazai bemutatóját. Nem szegte a kedvemet a külföldi bemutatók után megjelent tekintélyes kritikusuktól származó negatív hírek sem. Megnéztem a filmet, amit a magam részéről kiválónak ítélek, különösen a barlang kutatás egyes sajátosságainak bemutatását, az abban résztvevő személyek egyéniségének megrajzolását. Nyilvánvaló, hogy más szemmel nézem a barlangi búvár eseményeket, a történetet, a szereplőket, mint egy hivatásos filmkritikus. Nyilvánvalóan az is, hogy a kritikusok a Sanctumot más filmekhez hasonlítják, addig én a történetet a valóságos búváréletben tapasztaltakhoz. S kérem, ne tűnjék szerénytelenségnek, amíg a kritikusok a filmkészítéshez értenek, addig úgy gondolom, hogy én pedig a merülésekhez.

Az alap történet nem egy kitaláció, hanem Andrew Wight, a film forgatókönyvírója által személyesen átélt eseményen alapul. (Wight, ausztrál barlangi búvár, búvároktató és filmes, aki egy ausztráliai barlangi expedíció alkalmával személyesen élte át, hogy egy váratlan felhőszakadás miatt a csoport egy része több mint két napra a mélyben rekedt.) A film – s az alapjául szolgáló történet – bizonyítja, hogy egy barlangot nem kell képzeletbeli félelmetes és vérengző fenevadakkal benépesíteni ahhoz, hogy kialakuljon és növekedjen a feszültség, bekövetkezzen a drámák sorozata. Nem, nem kellenek szörnyek, elég ha tipikus egyéniségeket helyezünk egy elképzelhető és a valóságban is előforduló vészhelyzetbe.

A történet lényegében olyan, mint a patkószög esete. (Emlékeztetőül: A patkószeg elveszett. A patkószeg miatt a patkó elveszett. A patkó miatt a ló elveszett. A ló miatt a lovas elveszett. A lovas miatt a csata elveszett. A csata miatt az ország elveszett. Ezért ne feledd, verd be jól a patkószeget!)

Nos, hol találkozunk először a patkószöggel? A film első képkockáinál, igaz kell vagy tíz perc, hogy erre rájöjjünk. Szerintem az egyik rosszul bevert patkószeg abból eredt, hogy a kutatásvezető (Richard Roxburgh alakítja a filmben Frankot, az apát) 17 éves fia (Rhys Wakefield a szereplő), Josh inkább elrepült helikopteren az expedíció szponzora Carl (Ioan Gruffudd játssza ezt a főszerepet) elé. Érthető, hogy a fiatal fiú – aki egyébként kiváló mászó és búvár, hiszen az apja kiskorától minden nyáron magával vitte különféle barlangi expedíciókra – jobb szórakozásnak tartotta a helikopterezést, mint a barlangban a palackok cipelését. (A film elején gyorsan kiderül, hogy Josh-t gyakorlatilag nem érdekli a barlangászat, búvárkodás, még ha nagy gyakorlatot is szerzett abban.)

S a rosszul bevert patkószeg gyorsan el is vész: a barlang mélyén lévőknek kell a palackokat nagy távolságról a merülőhelyre mozgatniuk, melyben az egyik búvár, Judes (Allison Cratchley alakítja) túlságosan is kifárad, bár ő lenne Frank merülőpárja a következő és nagyon fontos merülésben.

S a szeg hiányában elvész a patkó is: Judes bármennyire fáradt, úgy érzi, hogy nem engedheti meg, hogy Frank egyedül induljon az új rész felfedezésére, tehát vállalkozik a merülésre.

S elvész a ló is: az újralégzővel merülő búvárok a szűkületnél lecsatolják az alapvető biztonságukat jelentő oldalkészüléküket. A búvárok nagyot kockáztatnak, levett készüléküket maguk előtt tolva jutnak át – Judes nagyon nehezen, többször elakadva – a sziklák között. Úgy tűnik, legyőzték a szifont, sikerült egy gigantikus méretű terembe bejutniuk, melyben jól látszik a továbbjutás útja…

A győzelem és a siker azonban tiszavirág életű, rövidesen elvész a ló, majd a csata… S kérdés, hogy elvész-e az ország? S ha igen, azt csak ezek az előzmények okozták-e? Kizárólag Josh, Frank és Judes hibázott?

Fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy a barlang mélyén egy nagy gyakorlattal, tapasztalattal rendelkező barlangi búvár csoport dolgozott, akik láthatták a meglazult, majd elveszett patkószöveget, sőt az elveszett patkót is… S mennyire jellemző ez a búvárkodás világában: látszik, hogy valami nem jó, valamiből baj lehet, de nem szólnak azok akik látják. Miért? Nos, nem butaságból, rosszindulatból, vagy figyelmetlenségből, hanem ezért nem szólnak, mert vannak, akiknek nem szabad, nem illik szólni, hiszen ők a vezetők, a nagyon tapasztalt, gyakorlott emberek. Illetlenség is lenne szólni nekik, a mesternek, hiszen ő tudja mit csinál… Pedig ez nem így van. Igen is kell szólni. (Persze az nagyon nem mindegy, hol és hogyan.) Azért kell szólni, mert egy kisebb tapasztalatú, gyakorlatlanabb ember (búvár) is láthat olyan hibát, hiányosságot, amit lehet, hogy elkerülte a vezető figyelmét, vagy tudatosan lepett át azon a dolgon, mivel el akarja érni a célt. Mindenáron. Ezért nehéz szólni. A legtöbben nem is mernek ellentmondani, vagy javaslatot tenni. Legfeljebb csak utalnak valamire. Többnyire azok az ismerősök, a közelállók is hallgatnak, mert jól tudják, hogy a vezető nem tántorítható el elgondolásától. (Lehet, hogy jobb lenne azt a szót használni, hogy rögeszméjétől. Persze ez a szó sem pontos, mert a cél az lehet jó és fontos, csak az ahhoz vezető út nem megfelelő. Esetleg azaz út éppen a tragédiához vezet.)

Tudjuk, a patkót nem egy szeg tartja. S vannak a felszínen is, akik feszegetnek szegeket, ők az újonnan érkezettek. Elsősorban Carl, akinek megérkezéskor a mélyben lévő Frakkal folytatott telefonbeszélgetése valójában olaj a tűzre, versengésre hív, ami gyorsításra, meggondolatlanságra is ösztönözhet. Egyébként Carl nem egyedül érkezett, magával hozott egy nagyon csinos hegymászó hölgyet, Victoriát (Alice Parkinson alakítja), aki nem barlangász és nem is búvár. Carl viszont hívja, azonnal menjenek le a barlang mélyébe, a búvárok bázisára, merülés indulóhelyére.

Nem ismerős véletlenül ez a helyzet? Valaki hoz magával valakit, akár egy nagyon bonyolult merülésre, vagy nehéz körülmények közé, hogy ott próbálja ki, milyen is a víz alatt az első felfedezés. De bizony, ismerős. Nem ritka az ilyen eset, lehet persze, hogy nem szembetűnő. Talán a legjellemzőbb ilyen esetek azok, amikor egy nehéz merülőhelyeket bejáró búvár szafarira olyan embereket visznek a szervezők, akinek csak néhány merülésük van. (Valójában ők is fizető vendégek, s így teljes lesz a létszám, teljesül az üzleti terv.) Még durvább, amikor olyan hallgatókat visznek ilyen helyre, akik majd ott fogják a nyílt vízi merüléseiket végrehajtani, a feneketlen mélységek felett, a durva áramlásokban, vagy elsőre nem túl barátságosnak tűnő roncsok mellett. Azért, hogy a T. Olvasó ne gondolja azt, hogy csak úgy dobálódzom kitalált dolgokkal, álljon itt egy példa. Nem túl régen egy búváriskola világhálós oldalán az alábbi ajánlatot olvastam (részlet): 1 hét: Egyiptom / mélydéli hajós szafari St. John's, Elphinstone, Fury Shoal, Marsa Alam-i zátonyok. Választhatnak egy Nitrox, vagy egy Haladó búvártanfolyamot ajándékba!!! Nos, ha jól értettem a hirdetést, akkor akár négy-öt nyílt vízi merüléssel rendelkező búvár is részt vehetett ezen a túrán, ahol ajándékba haladó búvár tanfolyamot kapott…

No, de térjünk vissza a barlang csodálatos bejáratához, ami a trópusi dzsungel buja zöldjében leginkább egy mély, sötét torokra emlékeztetett. Carl, Josh és Victoria a leszálláshoz készülődik. Laza, vidám, viccelődős hangulat. Carl fogadást ajánl, hogy ő ér le elsőnek. Josh elindul, Victoria – aki úgy tesz, hogy járatlan az ereszkedésben, de nem az – hanyatt ugrik a mélybe, s míg a távozók után Carl leveti magát, s sok tíz méteres zuhanás után kibontja az ernyőjét. Világos, felfedezni indulnak, sikerre készülnek, de ez az indulás – engem – sokkal inkább a kaland az élet felkiáltásra, könnyelműségre emlékeztetett, pontosabban ezt a hangulatot sugallta. S lehet, hogy valaki úgy vallja, hogy kaland az élet, az viszont nem lehet tudatos, elkötelezett búvár, barlangász, felfedező. Pont ezért nem szeretem, ha a búvársportot kalandsportnak, a merülést kalandnak nevezi valaki. (Sajnos nagyon gyakori ez.) Szerintem a kaland az egy olyan esemény, ami kiszámíthatatlan végű, ami úgy magától jön. Szerintem a búvárkodás, a barlangkutatás nem kaland. Azért nem, mert a búvárkodást meg kell tervezni, át kell gondolni és tervszerűen, az adott körülményeket figyelembe véve, a szabályok szerint kell végrehajtani. S nem szabad bizonytalanságot ezekbe a tevékenységekbe a kaland égisze alatt belekódolni. Természetes, hogy minden nem számítható ki, de – szerintem – a kalandban semmi sem tervszerű, semmi sem kiszámítható. Leegyszerűsítve mondhatjuk azt, hogy a kaland olyan, mint az ahogy esik, úgy puffan dolgok…

A mélybe tartók azonban nem puffantak, hanem szerencsésen leérkeztek, persze az ernyőjével villantó Carl – halszálnyival megnyerve a fogadást – elsőként. S innen a cselekmény felgyorsul, de ennek részleteit nem osztom meg a T. Olvasóval, nem szeretném elvenni azoktól a fordulatos, izgalmas és tragikus történések élményét, aki csak ez után fogja megnézni a Sanctum-ot. Van viszont néhány gondolat, amit meg kívánok osztani azokkal, akik vették a fáradtságot és megtiszteltek azzal, hogy írásomat olvassák és abban idáig eljutottak.

A film kritikusai egyik legfőbb kifogása, hogy rövidek és gyengék a párbeszédek. Nos úgy gondolom, hogy a mozi székben ülő kifogásolhatja, hogy nincsenek filozofikus mélységekig eljutó hosszú szövegek. Ugyanakkor felvetem, hogy egy olyan helyzetben, amikor három éppen, hogy csak bővítettnek nevezhető mondat elmondásának időtartama alatt a barlangban a kinti felhőszakadás miatt a víz egy búvárkés markolatának megfelelő nagyságot emelkedik, akkor életszerű lenne-e hosszan értekezni. (Frank leszúrta a kését, hogy érzékelje, milyen gyorsan emelkedik az alaptáborban a víz. Figyelmes néző észreveszi ezt az apró mozzanatot is.) Ugyanakkor vészhelyzetben szükséges, hogy legyen, aki a tevékenységet határozottan irányítsa. (Persze a búvárkodás során mindig kell, hogy legyen irányító.) Példaként egy mentési helyzetre utalok. Elképzelhető-e, hogy mondjuk egy eltűnt búvár keresésének megszervezésekor a résztvevő mentők elbeszélgetnek – esetleg még anekdótázgatnak is – és mindenki elmondja, hogy ő mit is tenne, hogy is lenne jó, s ha nem így lenne, akkor egyszerűbb, vagy bonyolultabb esettel állnának szemben? Nos, egyértelmű a válasz, nem. A mentésben-keresésben a legjártásabb, legtapasztaltabb búvárnak kell a tevékenységet irányítani, megfelelő határozottsággal és a lehető leggyorsabban. (Ez persze nem kapkodást jelent.)

A film kritikájaként olvastam valahol: „A karakterek annyira laposak, hogy legszívesebben otthagynánk őket annak a gyönyörű barlangnak a leges-legmélyén.” Nos nem igaz az állítás, a viszonylag szerényszámú szereplők igencsak határozott és összetett egyéniségek. Mindegyiküknek van célja, véleménye, amit ki is nyilvánítanak, esetenként szóban, máskor meg cselekedeteikben. Frank, a vezető egy határozott jellem, kemény személyiség, aki nem változik a történet alatt, vele szemben a legnagyobb változás Carl egyéniségében tapasztalható. Ugyanakkor az ifjú Josh személyiségének újabb és újabb arcát mutatja a cselekmény folyamán. S lehetne folytatni a sort, de felesleges. Alapvetően téved, aki a rövid mondatokból, egy-egy cselekedetből nem tudja felismerni ezeknek az embereknek az igencsak összetett személyiségét, melyek ugyanakkor az életben is megtalálhatók, így akár nevezhetjük őket jellemző típusoknak is. .

S még egy vélemény:

„…Nagy veszteségekkel jár az expedíció, illetve a „survivor-show”, ám az egyszerűen hidegen hagyja a nézőt, ha a karakterek közül valaki kikerül a képből. Nem fog hiányozni, nem lesz hiányérzetünk, talán pár másodpercre felmerülhet, hogy „Na ezt meg miért kellett?” és eljuthatunk az „eggyel több vagy kevesebb, nem mindegy?” szintjére is.”

Amennyiben csak azt nézzük, hogy egy kis csoport tagjai sorra elfogynak, ami általában az ilyen jellegű filmeknél megszokott, akkor a véleményt megfogalmazónak igaza van. Azonban, ha abba gondolunk bele, hogy itt egy összetartozó olyan csoportról van szó, akik régóta nem csak együtt kutatnak-merülnek, de barátság is összefűzi őket akkor nem ennyire egyszerű ez a kérdés, s némiképpen meginog véleményező álláspontja. A másik, s talán ennél sokkal fontosabb kérdés, hogy a barlangban sokkal jobban egymásra vannak utalva, hiszen mindegyikükre szükség van – lenne – a meneküléshez, az egymás segítéséhez. Amennyiben együtt maradnak, több az esélyük a megmenekülésre, hisz van mindegyiküknek van, akár egymást kiegészítő az életben maradást segítő tulajdonságuk, vagy képességük.

Az előző vélemény így folytatódik: „Egyszer kisebb-nagyobb ásításokkal végig lehet ülni, közepest adnék rá. Arra azonban kíváncsi lennék, hogy a barlangászoknak vagy a búvároknak mennyire ment át vígjátékba a film.” Nos, azt hiszem, hogy írásommal választ adtam, a film – szerintem – érdekes és nagyon tanulságos lehet a nem csak néző, hanem látó, a látni és gondolkodni is akaró búvároknak. S a film minden – szerintem – de nem vígjáték, melyben az alkotók bemutattak olyan emberi-, technikai- és szervezési hibákat, amit jó lenne, ha minden búvár megjegyezne, s soha nem követne el.

Végezetül van egy érdekes és fontos megjegyzésem. Azt hiszem elismerést érdemel minden magyar búvároktató és merülésvezető. Mielőtt a dicséret okát kifejteném, szabad legyen agy általános megjegyzést tennem. Vannak olyan dolgok, amit lehet, de nem szabad. Ezt a kérdést előre bocsátom az alábbi két idézet előtt.

„Ha az kérdés, hogy egy búvár mikor kezd röhögni rajta, akkor azt mondanám, hogy amint meglátja a film előzetesét. Hogy valaki egy palackból közvetlenül vesz levegőt reduktor nélkül... 200-300 bar nyomás van egy búvárpalackban típustól függően. A tarkóján jönne ki a buborék abban a pillanatban, ahogy a szájába nyitja a csapot...”

„Én tegnap láttam a filmet, és nekem nagyon tetszett. Búvárként néztem, és a fent említett reduktor nélküli, csupasz palackból való lélegzés eléggé ütött nekem is. Főleg, hogy a rendező maga is búvárkodott, ha saját élményből merített a forgatókönyvhöz. Más ennyire durva dolgot én nem találtam…”

Nos a korábbi dicséret azért történt, mert úgy tűnik hogy vannak, akik úgy tudják és állítják, hogy nem lehet palackból, légzőautomata nélkül lélegezni. (Igaz, két hozzászóló elég szűk minta.) Amennyiben ez (hogy nem szabad ilyet tenni) általános ismeret (lenne), akkor mint már említettem a búvároktatók, merülésvezetők dicséretét jelentené, hogy súlyos sérülést, akár életveszélyt is okozó dolgot sikerült kiverni a hazai búvárok fejéből. Sajnos, személyes tapasztalatom, hogy ez nem így van. Néhány évvel ezelőtt a saját szememmel láttam uszodában, ahol egy szervezett továbbképzés keretében gyakorolták – az egyébként nem túl jártasnak tűnő - hallgatók felügyelet nélkül a parton és vezetőjükkel a víz alatt a palackból, légzőatomata nélküli lélegzést. (Akkoriban írtam is erről a BÚVÁRINFÓ-ban.) Nos, ez a filmben látható megoldást végre lehet hajtani, de nem szabad. (Ezúton is óvva intenék mindenkit, hogy kipróbálja!) Pontosítanék, nem nem szabad, hanem tilos.

Jó szívvel ajánlom mindenkinek, hogy nézze meg, figyelve a részletekre is a Sanctum-ot, mert egy nagyon szép és – szerintem – jó, búvárok számára pedig igazán hasznos film!