Egyszer régen, nagyon régen, sőt még annál is régebben, VALAKI teremtett egy valamit. Hogy kicsoda, nem tudjuk, hogy mit, azt már igen, egy ÓCEÁNT.

A mediterrán nap enyhe pírt csempészet a vállamra. Azt hiszem, felveszek egy pólót, nem akarok egész éjjel hánykolódni a matracon. Magam mellé nyúlok, de hiába, fent hagytam a sátorban. Üsse kavics, ha más nincs, jó a törölköző is. Felállok és hamar magamra terítem, elég volt a napozásból, így mindjárt jobb.

Az óceánok vonzanak, mint egy mágnes. Nem tudok betelni a látvánnyal, ahogy a horizonton találkozik az ég a nagy vízzel. Szeretem nézni az utánozhatatlan kékséget, a hullámok megunhatatlan játékát. Mindig újszerű, pedig már nemegyszer láttam. Elvarázsol minden egyes alkalommal, ahányszor csak találkozunk. Kempingezek, itt lazább tudok lenni, mint egy hotelben. A sok civilizációs rendszabályt otthon hagyva, egy kicsit hippinek érezhetem magamat.

Kisétálok a szikla szélére, ez egy hatalmas félsziget, több hektár. A félsziget belsejében van a kemping, körös körül vakítóan fehér sziklák, néhol a tizenöt-húsz méteres magasságot is elérik. Ahol én állok, az úgy négy-öt méter magasra lehet a víztől. Itt hirtelen mélyül, nem látni a fenekét. Szigorúan csak haladóknak. Két középkorú úriember evickél a tetején, a szinte függőleges sziklafalban gyönyörködnek. Beljebb, úgy száz méterre három fejet látok. Szabadtüdővel merülnek, jó nagyokat fújnak, mikor feljönnek a víz alól, váltanak egy két szót és újból merülnek. A mozdulataik nyugodtak, a kapkodásnak semmi jelét nem látom. Valahogy beleillenek a környezetbe, az óceán gyermekei. Mindannyian azok vagyunk, csak az a kérdés, felfogjuk-e?

Minden víz, legyen az édes vagy sós, folyó vagy tó, égből hulló csapadék, az maga az óceán. És mi teremtmények, lábasok és lábatlanok nem vigyázunk arra, ami nélkül nincs élet. Pedig nem kellene több, mint hallgatni a jó szóra, ami belülről jön, valahonnan nagyon mélyről, ahol az árapály ringatja bölcsőnk falát…

Mellettem egy kisebb társaság verődik össze, németek. Vidáman kurjongatnak és viccelődnek. Egy fogadás tarja lázban őket. Ki tud nagyobb halat fogni. Nem profi horgászok, ez már messziről látszik rajtuk, valamilyen kenyér félét akasztanak a horog végére. Pedig itt mediterrán országban mindenki tudja, hogy a kagylónál finomabb csemege nincs a halak számára. Kíváncsian várom a fejleményeket, legalább jól elszórakozom és nem kell a vállammal törődni. Repül a horog a víz felett, de már csak üresen, a kenyér rég leeset róla. Természetesen ez nem veszi kedvét a társaságnak, sőt, jó hangosan heccelődnek egymás ügyetlenkedésein. Mígnem az egyiküknek beleesik a napszemüvege a vízbe. Önkéntes búvárok sora jelentkezik, majd ők felhozzák, nekik ez nem mélység. Ugrás a vízbe, többszöri próbálkozás után sem tudtak lemerülni a fenékre. Nagyon mélyen van - mondják sorban egymás után. Kiderül, egy speciális dioptriás méregdrága napszemüveg van odalent. A jó hangulat hamar elszáll.

Uraim és hölgyeim! - szólítom meg őket - még ne adják fel a reményt. Kicsit beljebb és arrébb van három merülő, szóljunk nekik, hátha sikerül felhozniuk. Oké - szólt letörten a tulajdonos -, de ez még nekik is mély lesz. Szerencsénkre épp kifelé tartottak, kímélvén a hangszálaimat. Magyarok voltak, a friss élményeket beszélték kifelé jövet. Elnézést tudnának segíteni? - kérdeztem tőlük. Ez a szomorú ember itt mellettem, beleejtette a napszemüvegét a vízbe és sajnos senki nem tudja felhozni. Nem probléma felhozzuk, csak legyenek egy kicsit türelemmel. A magabiztos beszéd megnyugtatta az ideiglenes német barátomat, még ha egy árva szót sem értett az egészből. Három-négy nyugodt légzés és lemerültek. Fent feszült csend, lent, nyugodt morajlás. Egyszerre mentek le, egyszerre jöttek fel. Nem néztek a part felé, csak a lent izgatta őket. Belül hangosan szurkoltam nekik, mi magyarok tartsunk össze, győzzük le a németeket itt és most. A második merülés hosszabb volt, mint az első, bírják tüdővel azt meg kell hagyni. A kifújt levegő óriási erővel porlasztódik szét a levegőben. A harmadik merülés előtt váltanak egy pár szót, nem idegesek és nem kapkodnak. Eközben a parton sokasodik a tömeg, kíváncsi szemek vizsgálják a vízfelszínt. Drukkol mindenki, hangosan biztatják a kincskeresőket. Még az első merülésnél számoltam a másodperceket, de itt már a perceket kéne, feladom, és hangosan szurkolok én is. Bábeli hangzavar végig a parton, a kemping túloldalán is hallják, nem értik mire föl ez a nagy kavarodás. Ezer szempár fürkészi a víz felszínét, mikor mozdul meg, mikor jönnek már fel. Kit érdekel a napszemüveg, még ha oly drága is volt, őket akarjuk látni, de minél előbb. És egyszer csak valóra válik a csoda, megjelennek ők együtt, kezükben a napszemüveggel.

A hangulat leírhatatlan, mindenki megcsókolja a mellette lévőt és a csinosabbját, ütemes taps és hangos ováció, igen, ez jár a hősöknek. Az ünnepeltek kiszállnak a vízből, szó szerint, és átadják a tökéletes állapotban lévő szemüveget. Most látom apa és a két fia. Hogy szólíthatom önöket? - kérdem tőlük. Az apa vállat von, és csak ennyit mond: az óceán gyermekei…

II.

Add már ide azt a kurva reduktort, mindjárt megfulladok. Dehogy adom, még csak most adtad ide.

Odanyúltam és kivettem a szájából, velem ne szórakozzon, egyébként is az enyém. Minek pocsékolta el azt a sok levegőt. Egymás szájából téptük ki a csövet. Idegesek voltunk és kezdtük elveszíteni a fejünket. Két ember egy palack, és ami a lényeg, egy reduktor. Nem sok. Octopusa neki volt, az üres palackon lógott. Nekem nem volt, akkoriban még nem volt kötelező. Persze ettől még lehetett volna.

A felszerelés a sajátom volt, a haveromét béreltük egy német tulajdonú búvárbázison, már ott is problémáink voltak. A búvárruha kicsi volt a megtermett barátomra, alig tudtuk belegyömöszölni, de mivel nem volt más, hát elfogadtuk. Majd nem vacsorázok, mondta. Így is tett. Helyette jól besöröztünk mind a ketten. Közben megbeszéltük a másnapi tennivalókat. Előzőleg megérdeklődtük, hol van mélység. No nem 20-30 méter, 80-90, az kell nekünk. Azzal már lehet dicsekedni. Valahonnan szereztünk egy kinyomozhatatlan eredetű és idejű hajózási térképet. Ennek segítségével betájoltuk magunkat a tuti mélység felé. A sör megtette jótékony hatását, úgy éreztük mindenre fel vagyunk készülve, csak a cápák okozhatnak némi gondot, meg még egy-két ismeretlen mélytengeri szörnyeteg.

Korán keltünk annak ellenére, hogy sokat nem aludtunk, az előzmények ismertek. Pakolás az autóba, majd a megérkezés után gyors öltözködés. Hát a ruha nagyobb nem lett, szorította mindenhol, majd a vízben könnyebb lesz, hittük ezt akkor.

Hirtelen mélyült, szinte zuhantunk a mélységbe. Mámorító érzés. Negyven méteren tengerfenék, semmi gond, majd én megyek elöl és diktálom az iramot. Nincs vesztegetni való időnk, vár a mélység.

Egy tíz perces rohanás után egy rándítást érzek az uszonyomnál, Jézusom mi ez!? A társam volt. Hülye vagy, a frászt hozod rám. Mi van? A palacknyomás mérőre mutat. Szinte nincs levegője, hát nem ellenőrizted le? De igen, mutatja. Tudom már, mi a baj, nagyon szaporán veszi a levegőt. Szorítja a ruha. Kiszívta az utolsó cseppet is a palackból. Hát akkor ennyi, forduljunk vissza, így már nem lehet tovább menni. Oké, jelzi, majd felváltva levegőzünk.

A felkavart homokból tudjuk követni a visszafelé vezető utat. De csak egy darabig, utána sík egyenes a fenék és semmi támpont. Most merre a vissza? Ez így nem lesz jó, lehet, hogy a nyílt tenger felé haladunk. Fel kéne menni, mióta is vagyunk itt lent a még mindig negyven méteren?

Nem tudjuk pontosan, tulajdonképpen semmit nem tudunk. Add vissza a reduktort, mindjárt megfulladok!

Menjünk fel, de álljunk meg öt méteren. Oké. A semleges lebegőképesség nem tökéletesen lett beállítva, most meg pláne nem tudjuk. Ingázunk le-föl, mint egy lift, kettő és tíz méter között, egy légző automatával. Ezt sem tudjuk megcsinálni normálisan. Nincs más választás, irány a felszín.

A part úszható távolságra van, kiúszunk és leülünk öt méteren. Oké.
Ezzel már nem volt gond, leültünk a fenékre és volt miről gondolkodni. Lehet merülni sokféleképpen, de így biztosan nem.

III.
Pókercsata

Mindenki foglalja el a helyét, a verseny mindjárt kezdődik. Az óceán legjobb profi pókerjátékosai sorban érkeznek az asztal mellé. A tét nem kicsi, a győztes mindent visz, magát a hatalmas nagy Óceánt. Hogy ez kinek jutott eszébe és egyáltalán, hogy tudtak ebbe beleegyezni, ördögi rejtély marad. Valamiféle ősi szokást emlegetnek, aminek rejtélyes szövegét elnyelte a feneketlen mélység, ami szerintem egy nagy humbug, hiszen még a világűrnek is van feneke, ha innen nem is látszik, a túloldalról biztosan.

Szóval el kell dönteni, kié is legyen ez a hatalmas víztömeg. Minden századik évben megrendezésre kerül ez a nagyszerű verseny. Hogy ez hányadik a sorban, ki emlékszik már arra. Ezerig még számolták, tízezernél már csak saccolták, egymilliónál egyszerűen csak rálegyintettek. Itt lent az emlékek gyorsan belevesznek a mélység homályába.

Az asztal megtelt, hát kezdődjék. Az osztónak gyorsan jár a keze, jó alaposan megkeveri a paklit, a kiszámítható véletlent ki kell zárni a játékból. Ennek mestere Ottó. Okos és ügyes, villámgyorsan kiszámolja a nyereményeket és szedi vissza a lapokat. Soha senki más nem volt osztó, csak a polipok.

Balján először Feri a fehér cápa kap lapot, agresszív határozott játékos. Megnézi és egy gyors mozdulattal visszadobja, ezek nem lapok, dörmögi magában. Jobbra haladva a Doki a következő: Tisztességes nevén a doktor hal, megfontolt, de talán túl sokat gondolkodik, na végre, csak eldobta. Murci a muréna óvatos, tízszer körbenéz mielőtt megnézi, nem kockáztat, biztosra megy, dobás. Tana a delfinleány imád játszani, szinte rá se pillant a lapokra és már tolja be a nagy vakot. A vérében van ez a játék, azt mondják esélyes a győzelemre. Mellette Béla az óriásteknős nagy tiszteletnek örvend, no nem a játéka miatt, bár az sem ebihal, inkább azért, mert ritkán szólal meg és akkor sem mond semmit. Tengeriül szólva, nem osztja az észt. Homályos tekintete a két lapra szegeződik. A polip az egyik karjával megkopogtatja a páncélját, Béla bácsi itthon van? Igen fiam és eldobja. Koppány a tengeri uborka kiismerhetetlen játékos, nála soha nem lehet tudni, mikor blöfföl és mikor nem. Apai nagyapja ült itt ennél az asztalnál száz évvel ezelőtt, mondhatjuk ez náluk családi hagyomány. Nem is rejti a kagyló alá az már egyszer biztos, és alanyi jogon megadja a nagy vakot. Sziszi te jössz! Sziszi a tengeri kígyó egy levegőbuborékban gyönyörködik, amiben a saját arcképmása látható, de ez ne tévesszen meg senkit, a semmire is tolja az igazgyöngyöket. Nem fél senkitől és semmitől, simán ráemel, raise. Kettő igazgyöngy, határozott kezdés. A nyolcadik versenyző a másik nagy esélyese ennek a versenynek, Biga a tengeri csiga, mindenkiről leolvas mindent, de róla aztán semmit. Ha lapot kap, bevonul a házába, se kép, se hang. Kis vakból megadja az emelést. A kilencedik versenyző a nagy vak, nem gondolkodik sokat, betolja a kettő igazgyöngyöt. Elégedetten dől hátra, a tekintete sunyi és ravasz. De hát ki ő? A polipra néz mindenki, tőle várják a választ. Ottó megfontoltan körbenéz és csak ennyit mond: Ödön, az ember. Íratlan törvény, hogy bárki nevezhet, és ha nyer, övé az Óceán.

IV.
Pókercsata II.

A nézőtéren a kezdeti halk suttogásból egyre erősödő morajlás lett. Mindenki a másikat kérdezte, hogy lehet az, hogy egy ember vagy micsoda, itt játszhat ezen a szent helyen. A választ senki nem tudta. Pedig az Óceán kolostora, így hívták ezt a helyet, színültig megtelt kíváncsi lényekkel. Befogadóképességét még csak felbecsülni sem lehetett, a falak akkorára tágultak, amekkorára csak kellett. Soha senki nem szorult még ki és nem maradt le a mérkőzésekről. Egy hatalmas kupola az óceán mélyén, az idő kezdetéhez kötik a létezését. A kupola belsejében olyan magas a folyadék oxigén szintje, hogy bármilyen élőlény, szervezeti felépítésétől függetlenül gond nélkül tudja élvezni a látványosságot. A hatalmas nyomás, ebben a mélységben több tonna, de az óceán kolostorában ez nem zavart senkit. Az ideutazást is megszervezték a hajdani építők, a kupolából időnként kiválik egy kisebbfajta buborék, ez szolgálja az utazást a távolságok között, mint egy lift és egy postagalamb keveréke, amely mindig visszatalál.

Feri a fehér cápa már az elején dobott, de őt ez nem zavarta abban, hogy átvegye a kezdeményezést az asztalnál. Ottó, ez a polipnak szólt, hogy is van ez? Mielőtt a drága Ottónk válaszolna, én megadom az emelést mondta egy megcsillanó huncut mosoly keretében, Tana a delfinlány. De Ottó csak nem akart megszólalni. Nekem van egy elméletem arra nézve (a Dokinak mindig mindenre van elmélete), hogy kerül ember az asztalra. A humor e fajtáját nem nagyon ismerik idelent, a csizmás párhuzamot meg egyáltalán nem, és mielőtt Koppány a tengeri uborka rákérdezhetett volna, már folyatta is, de azért a tengeri uborkának arra maradt ideje, hogy eldobja lapjait. Az igazgyöngyökre fáj a foga, erre a sok temérdek kincsre, ami az asztalon hever. A fenébe, én is pont ugyanerre gondoltam és háromszor az ember felé szagolt Murci a muréna. Bolondok vagytok és ostobák és miközben szemlátomást elégedett volt önmagával, könnyedén megadta az emelést Sziszi, a tengeri kígyó. Mindenki tudja az erre vonatkozó törvényt, csak azt viheted ki a kolostorból, amit magaddal hoztál. Igazam van Ottó? A mindentudó polip bólintott egyet. Az elmélet pillanatok alatt romokba dőlt, de ez nem szegte kedvét a Dokinak és már a következőn töprengett.

Egy horkantás hallatszott Béla bácsi felől. Minden szem rászegeződött, ritka alkalom, ha megszólal. Hát, erre még egy darabig várni kell, egyszerűen elaludt. Végül is megteheti, hisz nincs játékban. Biga a tengeri csiga nem volt kint, mármint a házból, bent mulatta az időt. Volt is nagy csodálkozás, mikor megérezte a feszültséget az asztalnál, de jó pókerjátékoshoz híven, rögtön tudta honnan fúj a szél. Egyenesen Ottónak szegezte a kérdést, drága barátom, hogy lehet az, hogy egy ember, aki még soha nem ült ennél az asztalnál, itt játszik közöttünk? Mindannyian tudjuk, hogy bárki nevezhet, ha megkapja hozzá a jogot, neki honnan van ehhez joga?

A polip mind a kilenc karját maga alá húzta, mindig így csinál, ha valami fontosat akar közölni. Egy kicsit felemelkedett az asztaltól, hogy mindenki lássa és hallja. Nem ő az első ember ennél az asztalnál! A fájdalmas csendet egy hatalmas bábeli hangzavar törte meg. Micsoda? Az hogy lehet? Ezt nem hiszem el! És ehhez hasonló értetlen kifejezések röpködtek a levegőben. Ottónak elég volt egyetlen karját a levegőbe emelnie, hogy csend legyen. Mély és nyugodt hangon folytatta. Játszott már ember ennél az asztalnál, úgy hívták: az Atlantiszi ember.

V.
Pókercsata III.

Az Atlantiszi ember. Ez a többségnek semmit nem mondott. Ember-ember, hol itt a különbség? Tanácstalanság lett úrrá az asztalon és a nézőtéren is. Mindenki a saját fejében kotorászott emlékek után, egy kép, egy hang, hátha utal valami az Atlantiszi emberre.

Egy határozott hang törte meg a csendet, all in! Micsoda, már az első leosztásnál? Ez még Tanának, a delfinlánynak is korai volt, mindenki eldobta. Feri, a fehér cápa elégedetten dünnyögött, az járt jól, aki már az elején dobta lapjait, akik megadták Sziszi emelését, mind bánhatják az elvesztett igazgyöngyöket. A határozott hang tulajdonosa, Dezső, szemrebbenés nélkül besöpörte a nyereményt. És ha már megszólalt, folytatta is. Úgy gondolom, tartozom egy kis magyarázattal. Már éppen kérni akartam erre kedves barátom, vette át a szót a Doki, de előtte elmondanám az újabb elméletemet. Hát, ha az olyan érdekes, mint az első, talán hagyjuk. Én inkább az ember történetére vagyok kíváncsi. Ferinek nem okozott problémát vérig sérteni a doktorhalat, nem félt senkitől. Fura módon, Murci a muréna legalább annyira megsértődött, mint a Doki. De hát egy gonddal kevesebb, ezt nagyjából mindenki így gondolta az asztalnál.

Hát akkor folytatnám, közben a tökéletes csend beborította az Óceán kolostorának minden négyzetcentiméterét. Víz alatti megfigyeléseket folytattunk a Földközi-tenger keleti medencéjében. Az Atlantiszi ember történetét mi csak legendaként ismertük, több utalás volt különböző kultúrák elbeszéléseiben, de konkrétumokra, sehol nem akadtunk. Összevetvén e kevéske információt arra a meggyőződésre jutottunk, hogy ha létezett is egyáltalán egy ilyenfajta társadalom, akkor csakis a Földközi-tenger keleti oldalán, a régi nagy civilizációkhoz közel kellett, hogy legyen. Lent a víz alatt, mert, hogy elsüllyedt. Érdekes módon ezt mindenhol lejegyezték. Szonárok segítségével kutattuk a tenger fenekét nyomok után. Sokáig nem jártunk szerencsével, mígnem az északi 32. szélességi és a keleti 32. hosszúsági fokok találkozásánál egy hajóroncsra bukkantunk, közel az egyiptomi és a jeruzsálemi kultúrákhoz. Egy ógörög kereskedelmi hajó lehetett. Kifosztották, majd elsüllyesztették. Már majdnem továbbálltunk, mikor érdekes felvételeket küldött fel a robot tengeralattjáró. Négy buckát fényképezett le, amik mértani pontossággal helyezkedtek el egymáshoz viszonyítva. Ez nem lehet véletlen.

Az események felgyorsultak. Egy hónapon keresztül csak az adatokat gyűjtöttük és elemeztük, éjt nappallá téve próbáltuk összerakni a sok információt. Olyan kép tárult a szemünk elé, ami a legmerészebb képzeletet is felülmúlta. Több ezer méter mélységben egy lakatlan várost találtunk, igaz csak nyomokban és romokban. A nagy nyomás megtette a hatását. Feltételezésünk szerint egy sok kupolából álló város maradványait találtuk meg. Területe elképesztően nagy, ötször akkora, mint a Görögországhoz tartozó Kréta szigeté. Először arra gondoltunk, ez egy víz alatt épített városállam, de az adatokból azt az információt kaptuk, hogy ez a kupola sziget föntről süllyedt le a tengerfenékre. Akkor nem tudtuk, hogy is történhetett, rengeteg elmélet látott napvilágot, úgy gondoltuk valamilyen természeti katasztrófa, tenger alatti földrengés, hatalmas nagy szökőár, esetleg meteor becsapódás tette tönkre ezt az ősidőkbeli civilizációt. De valahogy nem passzoltak a dolgok, mintha az élet nem állt volna meg a süllyedés után, a puzzle legfontosabb darabja még hiányzott.

Arra lettünk figyelmesek, hogy a városállam legszélén, közvetlenül a peremén, valami a homok alól apró légbuborékokat enged ki. Rövid idő alatt rájöttünk, nem véletlenszerű a buborékok közt eltelt idő. Én ekkor tudtam meg, hogy az eltelt időkülönbségeket mérve, természetesen pontosan, üzenetet is lehet közvetíteni. Lefordították. Nyiss ki! Volt nagy izgalom. A robotok rögtön elkezdtek ásni, érdekes módon mindenki fejében egy kincsesláda körvonalai rajzolódtak ki. A fekete doboz (én nevezetem el annak) nem volt nagyobb, mint egy cipős doboz. Anyaga ismeretlen fém volt. Talán alumínium-platina ötvözet. A legnagyobb ámulatunkra rögtön ki tudtuk nyitni a hajó fedélzetén. Úgy gondolom, csak a nyomás tartotta zárva. Nem azt találtuk benne, amit vártunk, de sokkal többet, mint amit reméltünk.

VI.
Pókercsata IV.

Míg Dezső, a víz alatti régész a történetet mesélte, az óceán kolostorában a póker már senkit nem érdekelt, legalábbis egyelőre. Mind az asztalnál, mind a nézőtéren a különös ember, különös történetét hallgatták. Mindenfajta élőlény kíváncsi a maga módján és ez itt sem volt másképp. A csend nem szokatlan jelenség az óceán mélyén, de itt még a buborékok egymáshoz verődését is meg lehetett hallani a beszéd közti szünetekben. Szóval – Dezső vett egy nagy levegőt mielőtt folytatta volna –, ott tartottam, hogy kinyitottuk a dobozt a hajó fedélzetén. Az első percek a csalódás pillanatai voltak, mert a dobozban nem volt más csak egy közönséges üveggolyó, legalábbis annak tűnt. Forgattuk, nézegettük, még a nap felé is fordítottuk, hogy átlássunk rajta, de hiába, nem tudtuk mire vélni a dolgot. A kezdeti lelkesedés hamar alábbhagyott, tudtuk, éreztük, hogy itt valami titokzatos dologgal állunk szemben, de hát egy üveggolyó mégiscsak egy üveggolyó. Titkon gyors választ reméltük, de helyette csak az idegeskedés jött, mint egy váratlan vendég. Egymás kezéből téptük ki és adtuk körbe, hátha valakinek támad egy használható ötlete. A több éves kutatómunka eredményét tartottuk a kezünkben, valahogy kevésnek tűnt. Hát igen, az ember telhetetlen, becsvágytól vezérelt természete itt is, mint a szög, kibújt a zsákból. Az óceán szeme, valaki gyorsan ezt a nevet adta neki, kiesett az egyik kutató kezéből. A hajó fedélzetére esett és csak gurult amerre a gravitáció vitte.

Lett nagy pánik rögtön, csak nehogy beleessen a vízbe, ordítottuk egymásnak. Természetesen beleesett. Több tudósnak még a hátán volt a készülék, de akinek meg nem volt, az anélkül ugrott a tengerbe menteni a menthetetlent. Én voltam a leggyorsabb, zúgott a fülem a gyors merüléstől, láttam, ahogy süllyed, gyorsabban, mint bármi más. Hát akkor hiába volt minden, idő és pénz, mindezt elnyeli az óceán egy villanás alatt. De nem így történt!

Hirtelen megállt, mint aki meggondolta magát. Az üveggolyó állt mozdulattalanul, nem lebegett, nem úszkált, egyszerűen csak várt, és mint ahogy később megtudtuk, nem véletlenül ebben a mélységben, ebben a nyomás és só összetételben. És egyszer csak elindult felfelé, pont időben, mert már a saját tüdőmet használtam újralégző készülékként. Elérvén a víz felszínét enyhe fény kezdte körberagyogni, ami egyre csak erősödőt. Már mindenki a hullámok tetején ringatózott és pihente ki a fogócska fáradalmait, persze le nem véve a szemünket erről a furcsa tárgyról, mikor a ragyogás átment egy élesen vakító villanásba. Ösztönösen becsuktuk a szemünket, mikor kinyitottuk, egy hatalmas háromdimenziós felíratott láttunk magunk előtt. ATLANTISZ TÖRTÉNETE A PÓKER CSATA ELŐTT. Gyorsan felmásztunk a hajó fedélzetére. Valahogy éreztük, hogy ami most jön, csak egyszer fog megtörténni ebben az életben. Leültünk és kényelembe helyeztük magunkat, minden használható kamerát a képre irányítottunk. Olyan érzésem volt, hogy a gépész, aki a filmet fogja vetíteni csak arra vár, hogy mindenki elkészüljön. A tenger kisimult, a hajó mozdulatlanná vált, mint egy vihar előtti csend. Borzongás futott végig a legénység tagjain. Nem természetes dolog a nyílt tengeren egy mozdulatlan hajó, az a jó, ha ringatózik és a hullámok nyaldossák kecses oldalát. De hát, amit eddig láttunk azt sem nevezhetjük természetesnek, elfogadtuk a vélt valóságot és a szemünket a „mozivászonra” szegeztük…

VII.
Pókercsata V.

Sokan hittek Atlantisz létezésében, de a többség csak legyintett, ez is csak egy legenda a sok közül. A múlt zsákja feneketlen, a történések nem idő sorrendben süllyednek alá, a többség még egy pillantás erejét sem hátrahagyva vész el az idő síkján. De vannak, emlékek melyek fennakadnak a semmiben, talán, mert ragaszkodnak a jelenhez, úgy gondolják nélkülük nem létezhet a jövő. Lehet, hogy igazuk van, a jelenből lesz a jövő, a jelenhez pedig a múlt segítsége kell. De hogy mi marad fenn és mi tűnik el örökre? Ezt nem lehet a szerencsére fogni. A miértre a válasz itt van előttünk, csak türelmesen végig kell nézni ezt a filmet.

A számok hidegek és nincs lelkük, mert ha azt mondom, 3000-ből elveszek 2900-at és marad 100, ezzel tulajdonképpen nem mondtam semmit, és csak egy egyszerű matematikai műveletnek tűnik. De ha azt mondom, hogy háromezer katonából elpusztult kettőezer-kilencszáz és nem maradt életben csak száz ember, ez már televan érzelmekkel, fájdalommal, szenvedéssel, kínlódással és még sorolhatnám a végtelenségig. És ennél a pontnál kezdődik Atlantisz története, ez a maroknyi túlélő megelégelvén ezt az értelmetlen sehova nem vezető életet, közös elhatározásra jutott. Létrehoznak egy olyan országot, ahol a cél nem a hatalom és a gazdagság mindenáron való létrehozása, egy olyan világot álmodtak meg, ahol az ember élete és boldogsága mindennél többet ér.

Az a száz ember valójában nem képzett katona volt, a földekről hurcolták el és állították csatasorba őket. Ők a saját verejtékük és nem az ellenség élete árán akartak megélni. A vesztes csatamezőt otthagyva visszatértek otthonaikba. Szekérre rakták szegényes javaikat a járni még nem tudó gyerkőcökkel együtt és asszonyaikkal elindultak ismeretlen tájak felé. Esténként megálltak és tanakodtak, mindenkinek volt egy története, amelyikben egy idegen, messze földről érkezvén csodákat mesélt a táj szépségeiről. De egyik helyet sem találták elég biztonságosnak, nekik egy olyan területet kell találniuk, ami messze esik a kíváncsi és kapzsi szemektől. Élelmiszerkészletük hamar apadni kezdett, de a józanság felüluralkodott az éhségen, nem ehetik meg a háziállatokat, míg biztos helyett nem találnak, ahol szaporítani lehet őket. Vadgyümölcsökön és bogyókon éltek, a hússal óvatosan bántak. Összegyűjtöttek mindenféle növényt gyökerestül, de volt, ahol egy hajtás is elég volt. Eltették, gondozták és vigyáztak rájuk, ki tudja, az új helyen mi vár rájuk. Az idő haladtával a létszámuk csak szaporodott. Híre ment e különös társulatnak, és mikor meghallották, mit is akarnak, csatlakoztak hozzájuk. Különböző fajtájú népek keveredtek a csapatban, sárgák, fehérek és feketék együtt tolták a szekereket, ha elakadtak a sárban. Több hónapos menetelés után, elérkeztek az óceán partjára. Tábort vertek, a sátrak erdeje beborította a homokos partot. Létszámuk ekkorra meghaladta a kétezret. Ennyi ember véleményét már nem lehetett összekoordinálni, nem lehetett őket egyenként kikérdezni, mit, hogyan, merre. A hosszú út végére már mindenki tudta, kiben lehet megbízni, ki az, akire felnézhetnek, és ki az, akinek szavát nem kérdőjelezik meg. Így alakult meg a Tízek Társasága. Tíz olyan ember, akinek tudása kiemelkedett a tömegből és emellett emberséges viselkedésük elütött az akkori átlagtól. Ők tízen örökre megváltoztatták ennek a csapatnak a jövőjét.

Csendben ültek a tábortűz mellett. A tenger morajlása keveredett az égő fa reccsenésével. Szótlanul nézték a táncoló lángok előadását. A választ keresték arra a kérdésre, hogyan tovább? Nagy utat tettek meg, mint lépésekben, mint távolból hozzájuk csapódott emberek elbeszéléseiben. Tudták, érezték, bármerre is mennének, az emberi gyarlóság és kapzsiság nyomaira bukkannának. Reggelre meg kell hozniuk a döntést. A Tízek Társasága még szürkület előtt döntött. Az alvó embereket fel nem ébresztvén megvárták a nap felkeltét és utána közölték a kíváncsi néppel döntésük eredményét…

VIII.
Pókercsata VI.

A felkelő nap sugarai szikrákat szórtak az óceán álmos hullámaiba. Korán kelő játékos delfinek szórakoztatták magukat és társaikat, megünnepelvén a napkorong látványos bevonulását és a sötét éjszaka lassú halálát. Sirályok és más tengeri madarak köröztek a víz tükre felett, apró zsákmányállatra vadászva. Az emberek sátrait sem kerülhette el az ébredés csodája, ki ásítozva, ki vakarózva próbálta visszahozni a rég eltűnt álmot.

Nagy nap a mai. A Tízek Társasága meghozta döntését. Gyűlik a kíváncsi nép apraja-nagyja. A sátortábor mellet közvetlenül az óceán partján tartják az első nagygyűlést. Sebtében összeállítottak egy emelvényt, ennek tetején trónolt a tíz kiválasztott. Arcukról a bölcsesség, kiállásukból a tekintély áradt. Szájtátva figyelte őket mindenki. A lassan elhalkuló zajban a csend nyomai kezdtek elszaporodni. Azok, akik elől álltak leültek, majd kisvártatva a többiek is követték példájukat. A szeretet és a remény hullámait az óceán felől jövő szél segítette terjedni a lelkek erdejében.

A síri csendben halk suhogásra lettek figyelmesek, felnéztek és az arcukra fagyott a kíváncsiság. Nyílvesszők tucatjai repültek a tömeg kellős közepébe. Az emberek nem mozdultak, csak az emelvényt lesték. Vissza a táborba! Hangzott a gyors parancs. Építsetek szekértábort, az asszonyokat és a gyerekeket küldjétek fedezék mögé, jött az újabb utasítás. Mindenki rohant a tábor közepe felé, az összetolt szekerekből egy nagy kört alkottak. Úgy hullottak az ellenséges nyílvesszők, mint a tavaszi eső. Az ellenség a közeli domb tetejéről könnyű prédának tartotta a védtelen emberek tömegét. Lőttek, amíg a vesszők el nem fogytak. Utána lassú léptekkel leoldalaztak a domb oldalán. Lehettek vagy ötszázan, ötszáz jól felfegyverzett katona, a nőkkel és gyerekekkel együtt kétezer földműves és kétkezi ember ellen. A katonák fölénye vitathatatlan volt, a csata kimenetele eldőlni látszott. A tízek gyors döntést hoztak, megnyitották a szekértábor bejáratát és közben fehér zászlót lengettek. A katonák elhitték a megadást és besétáltak a kelepce közepébe, a kapu bezárult és megkezdődőt az élethalálharc. A katonák elhullottak mind egy szálig, de hatalmas veszteség volt a túloldalon is. Hétszáz férfi, nő és gyerek adta életét a szebb jövőért. A hajnali döntést nyomban kihirdették, hajókat kell ácsolni és vízre kell szállni. Minél előbb elhagyni ezt az átkozott földet és új lakatlan helyet kell keresni. A hajók négy nap után elkészültek. Alkalmas időben vízrebocsátották őket és kihasználva a kedvező széljárást, a nyílt tenger felé vették útjukat. Az első hét eseménytelenül telt el, folyamatosan haladtak amerre a szél vitte őket. A második hét viharos volt, sokan nem bírták a megpróbáltatásokat és belehaltak a szenvedéseikbe, de még ez sem tartotta vissza őket attól, hogy továbbmenjenek. Valami tolta őket előre az ismeretlenbe és hittek abban, hogy valami vár rájuk, valami jobb és szebb. A harmadik héten kisimult az óceán, növényeket láttak a víz tetején, madarakat a levegőben. Érezték a szárazföld közelségét. A huszonegyedik nap meglátták a szigetet. Többen sírva fakadtak, hálát rebegtek a Tízek Társaságának. Természetesen még nem tudták, hogy a sziget lakatlan-e vagy sem, de hittek abban, hogy ez az a hely, amiről álmodtak, ez a sziget csakis az övék lesz. Elhatározták, mielőtt kikötnek, nevet adnak a szigetnek. A Tízek meghozták döntésüket, a három hét alatt nyolc kisgyermek látott napvilágot a hajókon, az ő nevük kezdőbetűje lett a sziget neve: Armeda, Thella, Lidme, Akütjü, Nermandi, Taokas, Ijbeda, Sulgin…

IX.
Pókercsata VII.

Tehát, Dezső, a történet elmesélésében már ott tartott, hogy az új világot keresők, háromhetes hajóút után, ráakadtak egy szigetre, melyről azt gondolták, hogy ez lehet az az otthon, amire vágytak. De mielőtt folytatta volna, Ottó a polip felemelte az egyik karját. Érdekes módon már ez a laza kis mozdulat elég volt arra, hogy magára vonja a figyelmet. Dezső! Fogja rövidebbre a történet elbeszélését, mert ez egy pókercsata és záros határidőn belül győztest kell hirdetnünk! Értettem - válaszolta Dezső - belegyorsítok, ha úgy gondolod. Igen, úgy gondolom.

Ezzel a téma le is volt zárva. Hiába, az osztónak határozott és erélyes tulajdonságokat kell birtokolnia.

De mielőtt Dezső folytatta volna, Doki a doktor hal felemelkedett a helyéről. Minden szem rászegeződőt. Nem hiába, a minden hájjal megkent Doki csak erre várt, úgy gondolta, itt az idő az újabb elmélet ismertetésére. Kedves barátaim, én már kitaláltam, mi lesz a történet vége. Tényleg? És azt nem mondta neked senki, hogy ez nem egy kitalálós játék? - ezt már Feri, a fehércápa tette hozzá. Ő úgy gondolta, hogy a számtalan küldetése közül ez az egyik, ha nem is a legfontosabb, hogy a Dokit még időben a helyére kell tennie. És ugye ez már nem először történt meg ennél az asztalnál. Doki még magasabbra emelkedik, kettőjük között lévő feszültség felért egy elektromos rája ütésével. A nézők eközben elégedetten dörzsölik nem létező tenyerüket, végre valami. A történet már kezdet egy kicsit uncsi lenni. Volt, aki elaludt, de volt olyan is, aki eközben, eleget téve a természet törvényeinek, ikrákat rakott le a padsorok alá. Végül is az Óceán kolostorának szabályzata nem tiltja. A takarítók pedig nem finnyásak, annyi szent.

Tehát, Doki fent a magasba, és úgy fest, mint aki lecsapni készül védtelen áldozatára. Ebben az esetben egy kifejlett hím fehércápára, de hát ezt ő sem gondolta komolyan, ez nem az ő műfaja. Egy S.O.S. pillantást küld Murcinak, a murénának, hátha ő segít a bajba jutott barátnak, de a hűséges fegyvertárs most struccpolitikát játszik, a feje az asztal alatt, és azon gondolkodik, miért is nem született kagylónak, vagy csigának. Most könnyedén elbújhatna a világ szeme elől. Nem hülye ő, hogy összemérje erejét Ferivel, a fehércápával. Így a helyzet kezdett egyre kínosabb lenni. A megmentő, mint oly sokszor, most is Tana a delfin lány volt. Szerintem folytassuk a pókert! - mondta játékos huncutsággal - hiszen e végre gyűltünk össze, vagy nem? Na, jó, legyen, folytassuk, Doki egy hálát rebegett a szerencse istennőjének, egy hableánynak, ezt megúszta különösebb égés nélkül. Így aztán folytatták a játékot, ami minden századik évben kerül megrendezésre. Dezsőt is elkapta a póker láz, majd később folytatja, ebben maradtak.

Rövidesen meglett az első kieső. Murci két ászt kapott, emelt rendesen, mindenki eldobta, kivéve Koppányt, a tengeri uborkát. Két királlyal visszaemelt. Murci már rég feladta a struccpolitikáját és tudta, hogy nem maradt más választása, mint a nyílt sisakos küzdelem, vagyis, all-in. Koppány elemzi a helyzetet, kétszer annyi igazgyöngye van, mint Murcinak. Két királyt ebben a helyzetben nem lehet eldobni, megadja.

A lapokat kiterítik, a helyzeti előny a két ásznál van. Jön a flopp, az első három lap semmi, a negyedik szintén semleges. Murci kicsit felenged, nagy baj talán már nem lehet. Lett! Az ötödik lap egy király volt. Király drillel Koppány nyert, a muréna kiesett, pedig nem követett el hibát, úgy játszotta meg a két ászt, ahogy kellet, de sajnos a szerencse nem neki kedvezett.

Nyolcan maradtak. Koppány átvette a vezetést, mögötte elég nagy volt a tömörülés. A sort Béla, az óriás teknős zárta, tulajdonképpen játék nélkül, a parti eddigi részét végigaludta, hát igen, ez pech, a nagyutazóra éppen most tört rá a fáradság.

A játék menetét megszakítják egy kis szünettel. Ki erre, ki arra csámborog el. Általában mindenki a saját szurkolói közé telepedik le. A jó tanácsok ingyen vannak, ráadásul nem kötelező megfogadni őket. Béla bácsit arra biztatják, ébredjen már fel. De sokan úgy vélik, mesteri taktikát alkalmaz a vén óceánjáró. Először altat, majd tarol. A rosszakarók úgy vélik, a taktika első fele tökéletesen bevált, legalábbis Béla bácsira nézve.

Dezső a polipot választja beszélgető partnernek. Ottó! - szólítja meg - Hogy lehet az, hogy te mindenről tudsz, ami az óceán mélyén történik? Ottó mélyen a Dezső szemébe néz: Mert figyelünk és hallgatunk! Majd hozzá teszi: Ez fajunk ősi törvénye.

Kérlek, folytasd az atlantiszi ember történetét!

X.
Pókercsata VIII.

Még tart a szünet az óceán kolostorában. Ottó a polip ara kérte Dezsőt, folytassa az atlantiszi ember történetét. Sokat nem kellett biztatni, így tehát a büfében egy óceán koktél mellett tovább mesélte a különös emberek, különös történetét.

A hajók kikötöttek egy csendes kis öbölben. A Tízek Társasága nem tétlenkedett, első és a legfontosabb feladat, megépíteni egy biztonságos tábort, majd bejárni és feltérképezni az egész szigetet. Ember hagyta nyomokra sehol nem bukkantak. Megtalálták, amit kerestek. Itt megépíthetik azt a világot, amiről álmodtak. Okulván a múltból, őrszemeket helyeztek el a sziget minden pontján. A hajókat szétszedték és a deszkákat a házak építésénél használták fel. Nincs visszaút, ezt mindenki jól tudta.

Teltek múltak az évek, szépen gyarapodott a lakosság. A létszükségletek mellett a tudománnyal foglalkozott mindenki. Az orvoslás, az állattenyésztés, a növénytermesztés, a természet folyamatainak megfigyelése és törvényszerűségének felismerése volt a cél. Hamar rájöttek arra, hogy csak akkor van esélyük a fennmaradásra, ha együtt élnek a természettel és betartják annak szabályait. Részei lesznek egy folyamatnak, egy egésznek, amely sok apró mozaikból épül fel és illeszkedik pontosan egymáshoz. A Tízek Társasága mindent megtett azért, hogy ezt a harmonikus kapcsolatot semmi és senki ne zavarhassa meg.

A kezdeti szűkölködés után, mely nem tartott 4-5 évnél tovább, jött a gyors felemelkedés. A tudomány nem ismert határokat. Mindent aprólékosan megfigyeltek és lejegyeztek. Mikor, mit, hogyan, miképp és még ezer kérdés, melyekre a válaszokat keresték. Szüntelenül kísérleteztek, és soha nem az önös érdekek vezérelték őket.

Hát itt tartott Dezső, mikor egy határozott, de szürke hang bejelentette a szünet végét. Kedves mindenki, foglalják el a helyüket, mindjárt folytatódik az évszázad legnagyobb póker versenye.

Már csak nyolcan vannak az asztalnál, Murci a muréna a nézők közül figyeli a fejleményeket.

A kezdeti óvatos játékot felhagyták a versenyzők, mindenki az agresszív arcát próbálta érvényesíteni, kisebb nagyobb sikerrel. Koppányt, a tengeri uborkát, a kezdeti sikerek után sem hagyta el a szerencséje. Tana, a delfin leány sem panaszkodhat, bátran játssza a jó lapokat. Neki van a második legnagyobb igazgyöngy kupaca. Aki nagy bajban van, az Biga a tengeri csiga. Nem jönnek a lapok és kezdi elveszíteni a türelmét. Felesleges kockázatokat vállal és a blöffjei sem jönnek be. Pedig jó játékos, de most egyáltalán nincs szerencséje. Tudja jól, hogy a következő leosztásnál all int, kell mondania. Az utolsó szalmaszál, amibe belekapaszkodhat.

A kiosztott lapok igazolják azt a tényt, hogy ez nem az ő napja. Egy kettes meg egy ötös. Hát ez nem sok, még a szép halálhoz is kevés. Betolja az igazgyöngyöket és rögtön visszavonul a házába. Így az ellenfeleknek fogalmuk sincs arról, milyen keze van. Eldobta mindenki, kivéve, Szíszit a tengeri kígyót. Valahogy megszagolta a dolgot egy kettes párral megadta az all int. Tulajdonképpen ez egy elhibázott lépés lett volna, mert egy kettes párral megadni semmit nem lehet. Arra jó, hogy emeljünk vele egy nagyot elrémisztés gyanánt, ha még senki nem emelt előttünk. De itt ebben a helyzetben még ez is belefért. Tulajdonképpen ez egy pénzfeldobás. Ezzel Biga is tisztába volt, ötven százalék azért nem rossz esély.

De hát, akinek az egész játék alatt végig nem volt szerencséje, annak valószínűleg a legvégén sem lesz. Most is így történt. A kettes pár elég erősnek bizonyult, itt és most. Biga a tangeri csiga is emelt fővel hagyta el az asztalt. A mai napban ennyi volt.

Egy újabb szünet következett. A büfé most is megtelt, de nem csak a finom és bódító óceán koktél végett.

Dezsőnek és Ottónak már fenntartottak egy-egy kényelmes vízi karosszéket. Akiket érdekelt a történet folytatása, mert valljuk be, ezzel nem mindenki volt így, az már mind itt gyülekezett és szájtátva várta a folytatást.

XI.
Pókercsata IX.

Szépen fogytak a koktélok a büfében, és ez már a hangulaton is kezdett meglátszani. Míg kint a pókercsata fejleményeit taglalták - ki-ki vérmérséklete szerint - és a már említett bódító italmennyiségtől függően, bent a hűsítő italok mellett Béla folytatta az Atlantiszi emberek történetét.

A büfé is egy buborék volt, akárcsak az óceán kolostor. Egy nagy buborékban egy kis buborék, és ez a kicsi is olyan tágulékony volt, hogy az egyre szaporuló kíváncsi lények gond nélkül elfértek benne.

Ottó, a Polip felemelte egyik karját - ez már a pókerteremben is bejött - és egy villanás alatt csend lett. Már csak a szürcsölések és kortyolások okoztak némi szépségtapaszt a tökéletes csend fogalmán, de ennek megtiltása és betartása veszélyes feladat lett volna. A business az business, és aki ezt esetleg nem tudná, annak nagyon gyorsan felhívta a figyelmét a büfé vezetője Don Pedro, a barakuda. És mint tudjuk, rengeteg ismerőse van a szicíliai vizekről. Ő történetesen korzikai, de a rokonság száma végtelen és még egy kicsi. Mindig együtt mennek, talán még az illemhelyre is.

Tehát mint ahogy említettem, folytatta Béla, a szűkös esztendőket a bőség évtizede váltotta fel. A fejlődés soha nem látott ütemben gyorsult fel. Atlantisz már nem egy menekült csoport búvóhelye volt, hanem egy virágzó birodalom őshazája. A hatalmas sziget mindvégig védelem alatt állt, senki és semmi nem zavarhatta meg az ott élők nyugalmát. Idegen nem tehette be lábát, a sziget körül őrjáratok váltották egymást, elriasztották az arra tévedőket. Tudományos kíváncsiságuk éppúgy kiterjedt a szárazföldi életre, mint az óceán megismerésére. Víz alá merültek és figyelték a folyamatok törvényszerűségét, majd ezek felismerése után úgy beilleszkedtek a természet folyamába, mintha mindig ott lettek volna. Mindenkitől és mindentől ellesték a jót és megtanulták a rosszat is csak azért, hogy ne essenek ugyanabba a hibába. Ők nem akartak uralkodni és irányítani, és mégis annak ellenére, hogy effajta törekvés hiányzott belőlük, akarva akaratlanul is kiemelkedtek abból, aminek csak részei akartak lenni. Nem akartak idegen országokat leigázni, gyarmatosítani, kizsákmányolni. A tudósok körbeutazták a Föld tájait, idegen kultúrák és ismeretlen élőlények tucatjairól hoztak fontos információkat.

A feladat egyszerűnek tűnt, három kérdésre keresték a választ: hogy sikerült kialakulni, fennmaradni majd eltűnni. Ez utóbbi biztos volt, erre már hamar rájöttek. Csak az idő hossza volt a kérdés az eltűnésben. A fennmaradást nagyon sok külső körülmény befolyásolta, ha belekerülsz egy folyóba és sodródsz, amerre megy, fennakadsz a meder partján, bukdácsolsz a köveken, zuhanás a mélybe, ha szakadékhoz érsz, szárazság idején lapulsz a repedésekben, a tavaszi áradás árvaként hagy idegen tájakon, mind-mind a véletlen játéka. Ez talán a végzet akarata?

Az első kérdés még ennél is izgalmasabb volt, teremteni valamit, ami még nem volt, gondozni, nevelni, majd elengedni, ha lejárt az ideje.

Kedves Béla, nekünk is lejárt az időnk, kérek mindenkit, fáradjon vissza a pókertetembe, vette át a szót Ottó. A szünet hamar elillant, de nem úgy a jókedv. A frissítőktől felpörgetett társaság, hangosan latolgatva az esélyeket foglalta el a helyét a nézőtéren.

A szünet után az óvatos játék jellemezte a leosztásokat. Mindenki várta a jó lapokat és a verhetetlen kezet. Van ilyen? Hát, egy ilyen van, de azt mindenki ismeri, a legtöbben hallomásból, ritka, mint a fehér holló. Bár itt lent ezt úgy fogalmaznák meg, ritka, mint egy fuldokló az óceán mélyén. A türelem fontos erénye egy jó pókerjátékosnak, és ha ez megvan, nem ismer határokat. Ebben az esetben csak az igazgyöngyök mennyisége befolyásolhatja döntésünk józanságát. Természetesen vannak kivételek és vannak helyzetek, amikor minden felborul. Most is ez történt. Négyen mondtak „all in”-t. Hogy miért? A fene tudja, de egy biztos. Ebben a négyben Béla is benne volt.

És hogy ez miért olyan érdekes? Mert ha történetesen Béla kiesik, ki meséli tovább a történetet?

XII.
Pókercsata X.

Már csak heten vannak. A legtöbb igazgyöngye Tanának, a delfin leánynak van, őt követi Sziszi a tengeri kígyó. A középmezőny élén helyezkedik el Koppány a tengeri uborka. Doki a doktor hal, Dezső az ember és Feri a fehér cápa, nagyjából egyforma igazgyöngy kupaccal rendelkeznek. Béla bácsi, az óriásteknős egy nagyon picit van csak lemaradva tőlük. Nem véletlenül, játéka nem sok zavart okozott eddig, annál inkább a horkolása. Eddig gyakorlatilag átaludta az összes leosztást.

Négyen mondtak all-int. Az elsőt Doki két királlyal, bár ő lenne az egyik, mármint az egyik király, a leosztás végén, és a másik a döntő végezetével, gondolta. Már a szemei előtt látta, ahogy megkoronázzák, mint az óceán királyát és mindenható urát és legfőképp, tulajdonosát. És első döntése az lesz, hogy kinevezi udvari bolonddá Ferit, a fehér cápát.

Tana eldobta lapjait, a négyes bubival nem túl combos, egy nagy vakot nem ér meg. A szeme sarkából figyelte, ahogy a nézőtéren pajkos kis kardhal csemeték kergetik egymást. Szívesen beszállt volna közéjük, már alig várta a következő szünetet.

Mindenki Béla bácsit figyeli, valamit mondania kéne. Tudja ezt mindenki, csak hát neki nem szólt senki. Egy jól bevált módszer, kopogás a páncélon. A válasz egy erőteljes horkantás, ami egy all-innel is felér. Minden szem a polipra szegeződik, most mi van? Megadta, csak ennyit mondott Ottó. A szemek összenéztek majd széjjel. Csak nehogy másképp emlékezzen rá az öreg, mikor felébred mélytengeri álmából. Hogy milyen lapokat kapott, azt ő maga sem tudja. Habár aki mélyen alszik, az mélyeket is álmodik és a mély álmok között akár a valóság is megbújhat.

Koppány egy kicsit mérlegelte a helyzetet, a két nyolcas, amit kapott, akár meg is hozhatja a szerencséjét, de akár a reményét is elviheti annak, hogy a végén övé legyen a főnyeremény. Ketten már all-int mondtak, és mind a kettőjüknek kevesebb igazgyöngye van, mint neki. Tehát ha veszítene, akkor is maradna annyi, hogy egy utolsó mentőövet a saját nyakába akasszon, mielőtt végleg elsüllyedne. De még egy játékos van mögötte, aki nagyobb tőkeerővel rendelkezik, mint ő. Fájt a szíve a nyolcasok után. Egyébként is, a fektetett nyolcas a végtelenség szimbóluma. De a kettő nyolcas az már kettő végtelenség, és így ez már kicsit zavaros. A levesbe velük, majd ott tisztára főzzük ezt a helyzetet.

Sziszi szándékosan húzta az időt. Nem volt neki semmije, egy hetes meg egy négyes. Előre felkészült az előadásra, tudta, mindenki őt fogja nézni. Feszesen, de méltóságteljesen ült a székében. Arca nem volt. Helyette a tudományos gondolkodás és a póker arc váltotta egymást. Három levegőbuborék úszott az asztal fölé, pont elé, valószínűleg nem véletlenül. Három tükör három oldalról. A tudomány és a szépség istennője én vagyok, járhatott a fejében, és tökéletesen meg volt elégedve az eredménnyel. És mindezt enyhe mosollyal nyugtázta a szája szegletében. Pechére ezt már Ottó lefülelte és felszólította a döntésre. A lapokat olyan lazán dobta el, hogy félő volt, soha nem érkeznek az asztalra.

Dezsőn volt a sor. A két ász nem rossz kezdés, ennél jobb nincs is. Gondolkodás nélkül betolta, amit kellet. Még az is megfordult a fejében, hogy ő tulajdonképpen nem is eshet ki, hisz akkor ki fogja elmesélni az atlantiszi emberek folytatását ennek a nagyérdeműnek. Hát reális esélye erre a variációra csak akkor lett volna, ha maga a szerencse fővezére parancsba adta volna a póker ügyekért felelős alvezérének, üljön már be a sorok közé, és a szemét nehogy le merje venni erről a jóképű ember fiáról, mert különben baj lesz. De mivel, hogy az előbb említett két magas rangú tisztségviselőnek még a léte is bizonytalan és ebből kifolyólag, a pókeren edzett matematikus lelkek is csak a nullával egyenlő esélyt adtak volna. Örült az előző két all-innak és abban bízott, hogy Feri is beszáll ebbe a négyes fogatba.

Meg is tette mindenki nagy örömére. Dáma párt szorongatott a kezében, nem akarta eldobni. Régóta ez volt a legjobb lapja. Rossz érzései voltak ezzel kapcsolatban és ő messze földön híres volt arról, hogy mérföldekről kiszimatolta, ha nem stimmel valami. De hát nem volt mit tennie, egy cápa soha nem hátrál meg, csak, ha muszáj.

Így aztán négyen maradtak élethalál harcot vívni. Doki boldogan dobta be a két királyt az asztal közepére, de az arcáról rögtön lefagyott a mosoly mikor meglátta Dezső két ászát. Feri legalább annak örült, hogy ő messziről megérezte, itt könnyen gáz lehet. A két dáma karcsúnak tűnik. Na de mi van Béla bácsinál. Azon tanakodtak, ki merje felkelteni, mikor résre nyitott szemekkel csak annyit mondott, én soha nem alszom. A szemek melyek először összenéztek majd széjjel, most kikerekedtek. Jézusom, mi van, ha tényleg alszik. De az öreg óceánjárót ez nem zavarta, és egy hanyag mozdulattal, bedobta a két ászt.

Lett nagy felhördülés. Négy ász az asztalon, ami szinte lenullázta egymást, és felhozta a két dámát, nem beszélve a két királyról.

XIII.
Pókercsata XI.

Őrült hangulat lett úrrá a termen, póker lázban égett a nagyérdemű. A kártyajátékok királynője, és nem királya, és azért nem, mert például a sakkban is csak a királynővel lehet egy jót játszani, igazolta jó hírét. Nincs még egy olyan játék, amit lapokkal játszanak, és így lázba tudja hozni a nézőket, akik ezt a fajta lázat nem győzik koktélokkal hűteni, nem beszélve a játékosokról, akik ettől a sok láztól akár még forrófejűek is lehetnek, ami minden pókeres rémálma.

Az asztal felett lebegő légtükör tökéletes képet sugárzott minden irányba. Még a büféből is lehetett látni a játékosok minden egyes mozdulatát. A kíváncsiságtól túlfűtött nézők a helyükről felállva és egyre közelebbről próbáltak bepillantást nyerni a lapokba. Ezt már Ottó nem állhatta szó, ill. kar nélkül. Egy laza mozdulattal visszaküldött mindenkit a helyére.

Ezt valahogy mindenki irigyelte a poliptól, ilyen lazán és könnyedén bánni a néppel, nem semmi. De hát ne felejtsük el, ennek a játéknak itt az óceán mélyén több ezer éves hagyománya van és mindig, csak és kizárólag a polipok voltak az osztók az asztal mellet. És ami még ennél is érdekesebb, ők soha nem játszottak. Azt rebesgették, azért nem játszanak, mert úgyis megnyernék a partikat és abban meg mi az érdekes, ha mindig nyernek. Hogy ez mennyire igaz, azt nem tudni. De aki nagyon keresi az igazságot és nem találja, könnyedén talál helyette egy másikat.

Na, nézzük a floppot, ezt kiabálta mindenki, szinte kórusban. És ki más lehetne a karmester, mint Ottó, aki egy erélyes mozdulattal csendre intette a hangoskodó arcokat. Amíg egyik karjával a nézőket fegyelmezte, a többivel lazán kidobott három lapot. Két nyolcast meg egy kilencest. Koppány akkorát nyögött, mint akinek a lábára ejtettek egy bébi kék bálnát. Az asztalnál ülők mind tudták, hogy egy nyolcas párt dobott el, vagyis egy pókert. De hát ezzel semmivel nem lettek okosabbak a lapokat illetően, bár az ász párok esélye jelentősen megnőtt százalékban kifejezve. A rivert akarjuk, skandálta volna a tömeg, ha Ottó karja, még mindig nem lett volna ott a levegőben, de ott volt, így aztán csak az ajkak mozogtak hangtalanul és némán. A negyedik lap egy bubi volt. Egy tízessel a dáma párnak még sora lehet. Ez Feri esélyeit növelte jelentősen. Egy tízessel és egy dámával győzhet. De ezt már ő sem hitte el, a cápák érzéke nem csal, vagy ha igen, bukás a vége, tudta ezt ő is. Dokinak mindenképpen kell egy király, minden más az ász pároknak kedvez. Ha kiesne, leginkább azt fájlalná, hogy Ferit nem tudja legyőzni. Szívesen törlesztene, de félő, nem lesz rá alkalma. Dezső és Béla bácsi azon imádkozott, hogy egy semleges lapp jöjjön fel utolsónak. Béla bácsi imája kétségkívül sajátos volt, mert ő inkább az agykontrolt részesítette előnyben, az ébrenlét és az alvás mezsgyéjén helyezkedett el, bár rajta kívül mindenki megesküdött, hogy az utóbbihoz áll közelebb.

A tömeg meg sem mert nyikkanni, még levegőt sem mertek venni, úgy gondolták, Ottó felemelt karja erre nem add engedélyt. Az ötödik lap, a turn, mindent eldönt. Az utolsó lap hegyes tű módjára szúrja ki az álmok léggömbjeit. Mint egy visszavonhatatlan ítélet, mely nem ismer fellebbezést és újratárgyalást. Egy határozott pont a mondat végére, amit már soha nem követnek újabb betűk és gondolatok. A végzet keze, kit előhívtak a jövőből, és mert hívták, jött és tette dolgát. Ki megigézte, vállalja fel sorsát. Itt nincs igazság és könyörgés, nem segítenek a könnyek sem. Emelt fejjel kell szembenézni vele, bár őt ez sem érdekli. Saját lelkünk üdvössége, csak ez számít.

Az utolsó lap egy kettes, mely meghozta az ászok diadalát, a királyok és a dámák bukását. A polip leengedte a karját, a pokol elszabadult. Mindenkinek volt véleménye és hülye lett volna magában tartani ennyi feszültség után, s rögtön átadta a mellette ülőnek. És ennek az egyoldalú véleménycserének az lett az eredménye, hogy senki nem értette, mit is mond a másik. De ez így volt jó, a kedélyek megnyugodtak, az érzelmek kisimultak. A játéknak még nem volt vége, sőt, most jön a java. Egyre izgalmasabb minden leosztás, aki nem koncentrál, rögtön kiesik.

A szünet után folytatjuk, jelentette be a polip. Ez felhívás volt egy koktélra, irány a bár. A tömeg tódult, Don Pedro pedig a pikkelyeit dörzsölgette. Nincs nagyobb siker a kasszasikernél.

A bárban kényelmes hellyel kínálták Dezsőt. Biztatták, folytassa az atlantiszi emberek történetét. Nagyon szívesen folytatom, mondta. Atlantisz fejlődése töretlen volt. Akkora tudást halmoztak fel, hogy ezt anyagiakban kifejezni lehetetlen volt. Békésen dolgozott a társadalom, nem is gondolták, hogy Atlantisz léte egy hajszálon múlik.

XIV.
Pókercsata XII.

Don Pedró, a barrakuda egyre türelmetlenebbül nézegette az óráját, mint aki régóta vár valakire. Az óra a büfé falán érdekesen mutatta az idő múlását. Egy nagy buborék kergetett egy csomó apró buborékot. Sorban egymás után falta fel őket, bár voltak jó néhányan. Miután az utolsóval is végzett, falánkságában szétpukkant és kezdte az egészet elölről. Ez egy egységnyi idő volt itt lent az óceán mélyén. Igazat megvallva, az idő múlása, mint tény, nem sok tengerlakót érdekelt. Don Pedrót is csak azért foglalkoztatta, mert tisztában volt vele, hogy az idő pénz. A sok idő, sok pénz, a nagyon sok idő pedig nagyon sok pénz.

Szünet lévén tele volt a büfé szomjas lényekkel. Az utolsó leosztás élményeit taglalták. A legtöbben Feri kiesését sajnálták. Sokuknak az ő agresszív játéka volt a példakép. A fogadások még nem zárultak le, az utolsó két játékosig lehet igazgyöngyöket kockáztatni. Mondanom sem kell, fogadni Don Pedrónál lehetett. A kiesett játékosok mind az ő malmára hajtották a vizet. Feri kiesése felért egy lottó főnyereménnyel. Többen őt látták a favoritnak. Zsebük bánta ezt a határtalan bizalmat.

Az esélyek megváltoztak, a legtöbb igazgyöngy Tana, a delfinlány mellé vándorolt. A fogadások alapján még Béla bácsi, az óriásteknős kerülhetett a döntőbe. De hát ez csak elmélet, ami pontosan annyit ér, mint a ceruza, amivel papírra vetettük.

Az egyik íjhal, mert többen voltak, és ő volt a legbátrabb, ami köszönhető annak, hogy többet ivott - pedig annak még nem volt az ideje -, mint a barátai együtt véve, követelte a barrakudától, a büfé vezetőjétől, árulja el az óceán koktél receptjét. Pedró arcáról lefagyott a mosoly, úgy érezte, a zsebében turkálnak. Holnap behozom, mondta. Hát ez elég gyenge válasz volt, tudta ezt ő is. Ilyen könnyen nem szabadul meg az íjhalak szabadcsapatától. Kedves barátom, Pedró! Ezt már Ottó, a polip mondta. Légy szíves áruld el. Az óceán kolostorában nincsenek titkok, aminek ki kell derülnie az úgyis ki fog derülni. Az igazság kiderül, de az én kedvem beborul, játszott a gondolattal Don. Nincs mit tenni, győzött a többség akarata. Hát akkor, kell egy korty a legmélyebb vízből, ami létezik. Ehhez hozzákeverünk pontosan annyit, amennyi belefér egy közepes szívkagylóba az óriáscápa kopoltyúin átszűrt tintahal felhőből. De itt nagyon fontos a szűrés minősége. Csak és kizárólag a három és féléves mélységek vándora jöhet szóba. Ha ez megvan, tíz darab nagy buborék szétpukkanást kell kivárni. Ez tekinthető az óceán koktél alapjának. Ebbe beleszórunk a bojtorján halak szívókorongjából egy kis reszeléket, de csakis az óriás teknősök társas utazói alkalmasak erre. Majd megkérjük plankton barátainkat, kicsit úszkáljanak a nedűben. Ettől picit sűrűbbé válik a koktél a kocsonyás testük miatt. És hogy mitől lesz tüzes és egyben bódító az ital? Az igazi titok itt van elrejtve. Ezzel kapcsolatban csak annyit vagyok hajlandó elárulni, hogy köze van a világító medúzákhoz.

Azt már mindenki látta, ennél többet nem fog mondani a receptről, nincs az a pénz, gondolták. Pedig ha tudták volna, hogy van az a pénz, amitől Don Pedró énekelni kezd. Ő már eladott mindent az életben, ami mozdítható volt, és ami nem, azt a jól megtermett barátjával, Igorral, a kék bálnával tették mozdíthatóvá. De hát nem tudták és egyébként is a figyelmük most már egészen más irányba kezdett el fókuszálni. Egy népes csapat közeledett a büfé irányába. Don hálákat motyogott az ég felé, pontosabban a felszín felé, két okból is. Leszálltak róla a koktél miatt és végre megjöttek azok, akiket már nagyon régóta várt, egy zenekart. Lett is nagy izgalom, tódult a nép a büfébe, Pedró szemeibe könnyek szöktek. Képzeletében az igazgyöngyök végtelen sora kígyózót a pénztárcája irányába. Ottó, enged meg, hogy még ebben a szünetben eljátszanak egy számot ezek a derék fiúk, akik a sarki vizekből érkeztek, ki északról, ki délről. A polip megadta az engedélyt. Úgy gondolta, egy kis lazítás semmiképpen nem árthat ilyen izgalmak után. Ráadásul, a bent maradt öt játékosra is ráfér egy kis pihenés. Egyébként is, Ottó tisztában volt azzal, hogy ez a régmúltra visszanyúló pókercsata mindig is egyfajta népünnepély volt.

Az Óceánban, amúgy rendesen, mindenki tette a dolgát, élték az életüket kisebb-nagyobb sikerrel. De mikor százévente összejöttek eldönteni, kié is legyen ez a hatalmas és végtelen óceán, amiben élték mindennapjaikat és ami mindenkié, mert egy oszthatatlan egész és az egésznek ők is a részei. Ez egy nagy nap volt. Talán a legnagyobb és erre várt mindenki. Szólt a zene és szépen fogytak a koktélok. Dezső is átadta magát az önfeledt szórakozásnak. Az atlantiszi emberek története nem szalad el, mindig itt van közöttünk. Ha akarjuk, ha nem, részei vagyunk sorsuknak…

XIV.
Pókercsata XIII.

A zenész játszott, a vendég táncolt, Don Pedro pedig számolt. Vagyis, mindenki tette a dolgát. Dezső kényelembe helyezte magát. Míg a többiek önfeledten szórakoztak, azon morfondírozott, honnan is folytassa a történetet. Kezdte megkedvelni ezeket az érdekes tengeri élőlényeket, néha úgy érezte magát, mintha mindig itt élt volna közöttük. Már befogadták és megszokták, senki nem nevette ki suta és bizonytalan mozgása miatt. Talán, Tana a delfin lány ált hozzá a legközelebb. Ő sokat érdeklődött a felszíni élőlényekről, és nem nagyon értette, miért is nem jönnek le lakni ide, az óceán nyugalmába.

Béla bácsi népszerűsége töretlen volt. Az egyik csikóhal összeszedte a bátorságát, de mivel hogy még ez is kevésnek bizonyult, félénken kölcsönkért a társaitól, és megkérdezte a vén óceánjárótól, miért is alszik ilyen sokat. A kérdés feltevése után, nyomban a társai fedezékében keresett menedéket, bátorsága híján. Az öreg egy kényelmes fotelben ücsörgött és egy koktélt szopogatott. A szörcsögés abba maradt. Vezényszóra síri csend lett az Óceán kolostorában. Mindenki úgy érezte, eljött az igazság pillanata, a válasz, melyre oly régóta várnak, itt kopogtat az ajtón. Béla bácsi az egyik szemét résnyíre nyitva csak ennyit mondott. Hát igen, két ászom volt, pikk meg egy kör. Majd jó nagyot szürcsölve az italból, melyet egy egészséges büfögéssel kísért, mélységesen mély álomba szenderült.

A kíváncsi lények jó nagyot néztek, majd utána egy közepeset, végül csak résnyire nyitották ki a szemüket, utánozván ezzel Béla bácsi nézését, és azon kezdtek el gondolkodni, honnan van benne ez a mérhetetlen (nem volt önkéntes, aki lemérné) bölcsesség, mert ugyan mi lehet fontosabb itt és most ezen a helyen, a két ásznál. A buli folytatódót, és most már Dezsőn volt a sor, hogy folytassa az atlantiszi emberek történetét.

Ott hagytam abba, vette át a szót, hogy Atlantisz léte egy hajszálon múlott. A Tízek Társasága jól tette a dolgát, a vezetőiket a tudásuk alapján választották ki. De hiba csúszott a gépezetbe. Az egyikük, Katabár, nem elégedett meg azzal, amivé lett, ennél sokkal többet akart. Úgy gondolta, hogy azzal a tudással, amivel rendelkeznek, többre is vihetnék, mint egy sziget lakói, akik békésen élnek egymás mellett és a tudás őrzőjének és fejlesztésének szentelik az egész életüket. Ő a világ többi részét is meg akarta hódítani és lakóit erre az életre kényszeríteni. Az ötlet nem aratott sikert a társaságban. Egyöntetűen leszavazták és figyelmeztették a törvényeik betartására. De Katabárt ez nem riasztotta el világmegváltó terveitől. Titokban szervezkedni kezdett. Hűséges embereivel egy szomszédos szigetre költözött és ott fondorlatos terveket szövögetett. El kell foglalni a föld összes országát és atlantiszi embereket kell az élükre ültetni. Majd mi megmutatjuk, hogy kell élni és boldogulni. Szentül hittek ebben a vélt igazságban, és egyre több embert fertőztek meg eszméikkel. A Tízek Társaságának kilenc tagja ezt már nem hagyhatta szó nélkül. Túlságosan alábecsülték a veszélyét annak, amit Katabár jelentett Atlantiszra nézve. Dönteni kellett. A lázadó férfit elaltatták, majd felrakták egy gyorsjárású hajóra, messzi vizekre vitték és kirakták egy lakatlan szigeten, ahol ember még soha nem járt, de minden feltétel meg van az életbemaradáshoz, de semmi nincs a sziget elhagyásához. Évek múltak el, látszatra úgy tűnt, minden visszaállt a rendes kerékvágásba. Atlantisz csillaga fényesen ragyogott, akárcsak régen az ősidőkben. De hiába a mérhetetlen tudás és bölcsesség, ha az ösztönök nem nyugszanak. A magot elvetették, és ha nem ma, vagy holnap, de a mag nőni fog. És ha jó talajból csírázik, aki vet, aratni fog. Katabár neve nem merült feledésbe. Követői szaporodtak, mint az esőcseppek a nyári zivatar idején, és ami hitüket erősebbé tette a vasnál is, az a tudat, hogy Katabár él. Atlantisz törhetetlennek vélt burka, megrepedt. Soha nem gondoltak arra, hogy ez bármikor is bekövetkezhet. Hittek abban, amit csináltak, hittek abban, hogy amit csinálnak, az jó és helyes. De egy dolgot nem mérlegeltek, emberek voltak, akiket hajt valami, ami több az életösztönnél.

Hát itt tartott Dezső a történet elbeszélésében, mikor lejárt a szünet, Don Pedro nagy bánatára. Mindenki visszaült a helyére és szájtátva figyelte az eseményeket. Már csak öten maradtak az asztal mellett, minden hájjal megkent pókerarcok. Béla bácsi a bölcsek ásza, Tana a játék királynője, Koppány a blöff mester, Sziszi az ármány és a szépség megtestesítője és Dezső az ember…

XV.
Pókercsata XIV.

A kíváncsi lények száma egyre csak szaporodott. Természetesen az Óceán minden egyes lakója tudott a pókercsatáról. A kolostor hírnökei időben gondoskodtak arról, hogy senki ne tudja elfelejteni az évszázad legfontosabb eseményét.

De hát vannak dolgok, amiket nem lehet elhalasztani. A tengeri sünök eleget tettek a természet kívánalmainak, mint tudjuk ez létkérdés, és miután találkoztak soha nem látott rokonaikkal, együtt indultak útnak az Óceán kolostorába. Így történhetett meg, hogy egy buborékban utazott az atlanti sün az indiai, az amerikai és az ausztrál barátaival együtt. Volt miről beszélniük, de egy valamiben mindannyian egyetértettek, valahogy megváltozott az Óceán. Persze az Óceán mindig változik, mondták, mint minden más, és ez a dolgok rendje.

Mert a változás visz előre azon az úton, melyre akarva akaratlanul rálépünk. A változáshoz alkalmazkodni kell. Ettől erősebbek leszünk, mert ha nem így történik, akkor alkalmatlanok és érdemtelenek leszünk az út folytatásához.

Ezek a kedves kis tengeri sünök nem tudhatták az okot, csak érezték, hogy valami nem stimmel. Nem tudták, hogy van egy faj, mely nem lakója az óceánnak, bár volt idő, mikor mindenki egy bölcsőben nevelkedett, mégis saját vadászterületének tartja és kénye kedve szerint rabolgatja és fosztogatja, nem számolván a következményekkel.

Tehát a nép sokasodott, és a feszültség olyan magas volt a teremben, hogy a mindenki által nagyon szeretett és tisztelt elektromos rája is csak megdörzsölt borostyánkőként jöhetett volna számításba.

Ottó a polip, megkeverte a lapokat, majd kiosztotta az asztalnál ülő öt játékosnak, kik vagy eldobták, vagy óvatosan megjátszották, de a legkisebb emelésre is kiszálltak a buliból. A nagy tét kicsit rányomta a bélyegét a leosztásokra. Óvatos, várakozó taktikát játszottak, a másik kiesésében reménykedtek.

A kezdeti feszültség oldódni látszott. A nézőtér is kezdett átalakulni egy zümmögő méhrajjá, az esélyeket taglalták egyre többen. Tehették mindezt bátran, hiszen Ottó karjai mind az asztalon nyugodtak. De hát egyszer mindennek vége szakad, még ennek a lapos játéknak is, de ha mégsem, majd elvágjuk, mert a dolgokat tudjuk irányítani, ha akarjuk, csak az a kérdés érdemes- e.

Sziszi a tengeri kígyó all int mondott és Tana a delfinlány megadta.

Ottó keze a magasba lendült és a zümmögő kórus elnémult, mint a sir. A beszédes szájak mind nyitva maradtak. Érdekes arckifejezések uralták a nézőtér nagy részét. A feszültség megháromszorozta korábbi önmagát, és a borostyánkőként villogó elektromos rája már csak földelésként jöhetett volna szóba.

Erre várt a nép, egy igazi csatára és ez a két délceg legény, leány, megvívja a maga háborúját, ha kell, a vérét adja a győzelemért. Ezt már nem lehetett bamba arccal bírni, elszabadult a pokol. Ottó engedte az érzelmek e sajátos kitörését. Valahogy mindig tudta, hol kell a határt meghúzni.

Don Pedro szemei könnybe lábadtak, mert négyük közül, Sziszi, Tana, a nézők és Pedro, ő biztosan nyerni fog. Hiába, jól kell helyezkedni. Természetesen erre a párharcra is lehetett fogadni, még mielőtt lapot mutatnak. A delfinlányt többen akarták győztesként látni, de ettől függetlenül a fogadási esélyek nagyjából egyformák voltak.

Mutassátok a lapokat, szólította fel őket Ottó. Az óceán lakói majd kiestek a helyükről olyan kíváncsiak voltak, pedig az asztal felett lebegő légbuborék tükör tökéletes képet sugárzott minden irányba. Sziszi ász királlyal mondott all int és ezt Tana a delfin lány király párral adta meg.

Az események innentől kezdve gyorsan peregtek. Az utolsó lap Tana győzelmét hozta. Sziszinek nem volt szerencséje, az öt kiterített lapban nem volt ász. Taktikai hibát követett el. Nem kellett volna all inre mennie, egy magasabb emelés elég lett volna, és így még időben kihátrálhatott volna a számára vesztes leosztásból. De hát ez már a múlt, ami csak a vesztes számára jelen, mindenki másnak a jövő.

Természetesen irány a bár, ahol az izgalmakat meg lehet beszélni egy tüzes és egyben nyugtató óceán koktél mellett.

A zene lágyan szólt, a zenészek igazán kitettek magukért. Hangszereikből minden fülnek kedves dallamok jöttek elő. Kezeik, lábaik között egy-egy levegőbuborék, melyekben tengervíz volt, csak a só arányuk volt különböző, és ezt az oldatot löttyintették a levegő buborék belső falához, és az így kialakult hangokból raktak össze gyönyörű szólamokat.

Dezső elfoglalta az őt megillető helyet, és mert sokan kíváncsiak voltak, belekezdett a folytatásba.

De még mielőtt ezt megtehette volna, Béla bácsi résre nyitott szemekkel csak annyit mondott, én ismertem Katabárt…

XVI.
Pókercsata XV.

Katabár, a Tízek Tanácsának egyik volt tagja, egy ismeretlen és lakatlan szigeten tengette nem túl izgalmas napjait. Száműzték őt Atlantiszból, mert ütközött a véleménye a Tanács másik kilenc tagjával. Ő azt szerette volna, hogy az Atlantiszi gondolkodásmód az egész földkerekségre igaz legyen. Mert minek az a sok megfigyelés és tapasztalat, ha csak egy szigeten alkalmazzák előnyeit és az emberiség többi része éljen úgy, ahogy akar, vagy, ahogy hagyják egymást. Hitt abban, hogy a jót meg lehet magyarázni és el lehet hitetni mindenkivel, mert előbb utóbb belátják Atlantisz igazát. De hát annak idején nem véletlenül kerestek egy külön világot, elzárván magukat minden külső hatástól. Szentül hittek abban, hogy az emberiség alkalmatlan a természetes együttlétre minden más fajjal a földbolygón, köztük magával az emberrel is. Katabár ezt nem tudta elfogadni. Egyre több embert fertőzött meg gondolataival. Félő volt, megreped Atlantisz tökéletesnek hit egysége, és sorsa emberivé lesz, mielőtt beteljesedik. Ezért rakták erre a lakatlan szigetre. Nem akarták megölni, ez nagyon távol állt az Atlantisziak gondolkodásmódjától. Elvitték messzire, el a szemek és fülek elöl. A szigeten adva volt minden a túlélésre. Volt egy forrás, ahol szomját olthatta. Gyümölcs és diófélékben sem volt hiány. Az áramlatoknak köszönhetően a partok mellett rengeteg hal, kagyló és csiga volt. A növények beporzásáról vadméhek gondoskodtak. Tehát néha napján méz is került az asztalra. Katabár első hónapjai a fennmaradásról szóltak. Hamar rájött az itteni élet törvényszerűségeire és alkalmazásuk sem jelentett problémát. Ez volt Atlantisz legfontosabb törvénye…

A magány nem tett jót éles elméjének. Vajúdva, de megszülte tervét. Vissza kell jutnia és maga mellé állítani a népét, ha kell fegyverrel. Ha nem sikerül, Atlantisznak buknia kell. A tervet tett követte. Ezen a szigeten nem lehet olyan hajót építeni, alapanyag és szerszám híján, amivel biztonságban megtehetne sok ezer mérföldet. Az áramlatok és a széljárások összevisszaságának megfejtése komoly problémát jelentett még neki is. Nem véletlenül erre a helyre tették ki. Más megoldást kellett keresnie a sziget elhagyására. Az Atlantiszi gondolkodásmód kitermelte gyümölcsét. Merész gondolat kerítette hatalmába. Tíz éven keresztül edzett minden nap, reggel, délben, este. A nap minden órájában erre a feladatra készült. Körbeúszta a szigetet százszor, ezerszer és egyre többet víz alatt. Tágult a tüdeje, mint egy felfújt lufi. Az agya gondosan beosztotta a fontos oxigént és drága kincsként bánt vele. Hatalmas távokat tett meg egy levegővel a víz alatt, és nem csak hosszában, hanem mélységében is. A füle automatikusan egyenlített, ha esetleg elaludt merülés közben. Persze az érzékszervei ilyenkor is tökéletesen működtek, nem hagyták cserben. Köszönhette ezt annak a sok gyakorlásnak, amit a szárazföldön hajtott végre. Mikor éppen nem úszott, a parton kényelembe helyezte magát és próbált minél kevesebbet lélegezni, és volt olyan, hogy e közben elszunnyadt a sok edzéstől. De az agya kontroll alatt tartotta szerveinek működését. Így készült Katabár a nagy feladatra, de tudta, kell még valaki, akiben megbízhat.

Az Óceán kolostorában mindenki hitetlenkedve nézett Béla bácsira, a vén óceánjáróra. Honnan ismerhette ő Katabárt, az Atlantiszi embert. Persze senki nem mert a szavában kételkedni. A tisztelet legnagyobb foka vette körül még akkor is, ha néha félrebeszélt álmában. Most is erre gondoltak, kivéve Dezsőt, az embert. Ő tudta mire gondol az öreg, mikor kimondta, ismerem Katabárt.

Aki még gyanúsan viselkedett, az Ottó, a polip volt. De hát a legendák nem véletlenül születnek. Róluk mindenki azt tartotta, hogy a legokosabb faj az óceán világában, és ha itt aranyérmesek, nyugodtan kijelenthetjük, hogy az egész földkerekség legfejlettebb szellemével rendelkeznek. De ő nem szólt, csak hallgatott, mindig tudta, mikor kell csendben maradni. Hagyta, hagy fejezze be a történetet Dezső, mely magyarázatot ad Béla bácsi érdekes kijelentésére.

Tehát, folytatta Dezső, Katabár úgy érezte, eljött az idő a sziget elhagyására. Várta az alkalmas pillanatot. Megfigyelése nem vallott csődöt. Az adott napon megjelentek az óriás teknősök a sziget partjai mellet. Odaúszott melléjük és felkapaszkodott a legnagyobb hátára, majd gyorsan odakötözte magát jó erősen. A teknős próbált tőle megszabadulni, de mivel nem sikerült, hamar belenyugodott, és folytatta az útját szép komótosan, csendben és halkan, ahogy ősei is teszik ezt már évmilliók óta ebben a hatalmas óceánban. Katabár erre a gyönyörű állatra bízta magát és a sorsra, melynek csillagát tíz éven keresztül fényesítette könnyek és szenvedések árán.

Hát innen ismerheti Katabárt Béla bácsi, mondta Dezső. Az ősök tovább adták e különös utazónak a történetét. A sors fintora hogy ez a nem mindennapi teljesítmény és kapcsolat, végül is megpecsételte Atlantisz sorsát.

XVII.
Pókercsata XVI.

A szünetnek vége, a büfében már csak Don Pedro mosogatja a poharakat. Az Óceán kolostorában szinte szórakozás az efféle munka. Le- majd felfordítja és már kész is. De így is kiélvezi minden egyes mozdulatát ennek a munkának. Tudja, nem sok szünet lesz már itt, és a következő nagy versenyre legalább száz évet kell várni. Próbálta megfogni a pillanatot, ezt az izgalmakkal és csodákkal teli pillanatot, melyet ez a verseny hoz magával évmilliók óta.

Négyen ülnek az asztalnál, Béla bácsi, Tana, Dezső és Koppány. A legtöbb zsetonja a vén óceánjárónak és a delfin leánynak van. Őket követi az ember majd a sor végét a tengeri uborka zárja.

Izgalmas másodperceknek lehetünk a tanúi. Mind a négyen ésszel játszanak, de hát a szerencse soha nem teszi fel ezt a kérdést: kinek van szüksége rám? Koppány minden bizonnyal két kézzel jelentkezett volna, ha lett volna neki ilyen. De most már késő. Még egy zsákkal is kevés lett volna abból a bizonyosból. Egyszerűen elfogyott a zsetonja. A kis és a nagy vak szép lassan elvitte mindenét. A maradékot betolta, majd azzal a lendülettel ki is eset. Hát nem egy dicsőséges és emlékezetes csatában hullott el, az egyszer igaz. De így is vastaps jutalmazta eddigi játékát, és így emelt fővel hagyhatta el az asztalt.

Ottó a polip kiosztotta majd besöpörte a lapokat. Mozdulatai gépiesnek tűnhettek kívülről, mint egy osztógép, mely soha nem téved. De belül ezer érzékszervvel figyelte az eseményeket és a játékosok idegállapotát. Minden kis mozdulatot észrevett, majd elraktározott szövevényes agyában. Ő már tudta, ki fog győzni, és azt is tudta, mihez fog kezdeni a nyereményével, a hatalmas nagy Óceánnal. Közben Dezső feljött a második helyre és így Tana zárta a sort. Béla bácsi biztosan tartotta az első helyét. Békésen szundikált a fotelében, korának való tisztelettel igénybe vehette ezt a szolgáltatást, ami szinte felért egy vízággyal. A többiek vasalt derékkal feszengtek az asztal mellett.

Dezső egy ásszal és egy tízessel emelt egy nagyot. Bélabá dobott. Tanának egy ász és egy király volt a kezébe. Rövid gondolkodás után all in-t mondott. Dezső mérlegelt. Elég sokat betolt az imént, ha most eldobja, kevés zsetonja marad és onnantól kezdve a percei meg vannak számlálva. Kockáztatnia kell, mert azzal tisztában volt, hogy Tana kezében erősebb lapok vannak. De hát kettesben bármi előfordulhat, sőt még annak az ellenkezője is.
A nézőtéri hangulat újabb csúcsokat döntögetett. A tét nem kicsi, aki veszít, mehet zuhanyozni, a nyertes ott van a döntőben a vén óceánjáróval együtt. A leleményes barrakuda, alias Don Pedró, már most szervírozta az óceán koktélt a nézőtéren. Ottó nem ellenkezett, így hát boldogan kortyolták e fenséges italt a szomjas lények. Pedró barátja a kékbálna hordta ki az italokat. Hatalmas hátán több ezer koktél is elfért, de még így sem győzte. A hangulat javulása egyenes arányban volt Igor munkabírásával.

A lapok az asztalon, ász-király az ász-tízes ellen. A papírforma Tanát látja győztesnek, joggal. De hát a papír formája menet közben változhat, képlékeny, mint egy rágógumi. Dezső is ebben az utolsó szalmaszálba próbált belekapaszkodni. Már befogadták őt a víz alatti lények, megszokták különös külsejét és szívesen hallgatták érdekes történetét. De hát Tana közülük való, és a delfinek amúgy is közkedvelt faj volt az óceán világában. Vidámságuknak nem szabott határt még az óceán, néha zord ábrázata sem. A tömeg egyként szorított Tanáért.

A szerencse most sem kérdezett semmit és senkit. Őt magát meg nem érdemes kérdésekkel nyaggatni, fütyül az egészre. Vagy talán az lehet még a baj, hogy nem a megfelelő nyelven szólunk hozzá. A szerencse fiai valamit tudhatnak a tudat alatt. Lehet, ott kell keresni a megoldást.

Az első három lapba, a flopba, két tízes és egy ász került. Lett nagy felhördülés, ilyen piszok szerencséje csak egy embernek lehet, mondogatták többen, de Don Pedrónak, erről minden bizonnyal egészen más volt a véleménye. Szegény Igor már alig győzte. Nem gondolta, hogy itt mindenki szivacs módjára tünteti el a kihordott ital mennyiséget. Lóhalálában úszott a nézőtér és a büfé között. Tisztességes munka, tisztességes bér. Na, ez a fogalom itt az óceán mélyén sem volt teljesen igaz, így már ezerszer megbánta, hogy elvállalta.

Jött a negyedik lap, egy ötös. Uram Isten, mi lesz itt! A tömeg egy emberként nyögött fel álmából, legalábbis többen abban reménykedtek, hogy ez egy rossz álom. Aztán mikor Pedró számon kérte tőlük italonként a fél igazgyöngyöt, hirtelen rájöttek, hogy ez egy aljas kizsákmányolás. De mire gondolatban eljutottak volna idáig, Ottó már ki is rakta az ötödik lapot. Egy királyt. És e király kezében ott volt a szabadság levél mely így szólt: nem kell többé itt ülnöd, mehetsz bármerre, szabad vagy, mint egy repülő hal. Hát nem süvegelték meg, az egyszer biztos.

Az elkeseredés dühvé fajult volna, ha Ottó fel nem teszi a kezét, és mindjárt kettőt. A tömeg megrettent ettől a baljós jeltől, mert hát kettőt még nem láttak egyszerre a levegőben. Nem is tudták mire vélni a dolgot. Inkább csendben elmorzsoltak egy-két könnycseppet Tanáért, a delfin leányért.

Tehát a döntőbe Béla bácsi és Dezső került. Ottó elrendelt egy szünetet, szükség is volt rá. Ebben még Don Pedró is egyetértett. Kell a szünet, mert Igor barátja már nem bírja. Egyszerűbb, ha a tömeg jön a büfébe fogyasztani. Így Dezsőnek is volt lehetősége folytatni a történetet. A víz alatti lények hamar túltették magukat Tana kiesésén és kíváncsian várták a történet folytatását.

Katabár hosszú hónapokon keresztül úszott a teknős hátán, szinte eggyé váltak, és ez a barátság életük végéig megmaradt. A terv, miszerint maga mellé állija az atlantisziakat, és ha ez nem sikerül pusztulniuk kell, megváltozott. Ráébredt a víz alatti élet szépségeire és felsőbbrendűségére. A terv egyszerű volt, alkalmassá teszi Atlantiszt egy víz alatti életre, majd elsüllyeszti, hogy lent élhessenek…

XVIII.
Pókercsata XVII.

Katabár két éven keresztül utazott az óriás teknős hátán. Egy pár hónap után már nem kellet, hogy a hátára kösse magát. Elég volt csak belekapaszkodnia és már úsztak is tovább. Eggyé váltak. Egyszerre lélegeztek, majd egyszerre aludtak még úszás közben is. Ugyanazt ette, mint barátja. Volt, hogy hetekig semmit, majd a bőség asztalánál ették magukat degeszre. Természetesen az út tele volt veszélyekkel, de a teknős érzékszervei mindig tökéletesen működtek. A legnagyobb veszélyt a cápák jelentették. Katabár nem értette, hogy lehet az, hogy csak a kisebbekkel találkoznak. Ők nem okoztak problémát, de hol vannak a nagyok, miért nem találkoznak eggyel sem. Egy év után tudta meg a választ erre a kérdésre. Ennyi idő alatt alakult ki egy különös kommunikáció a két különböző lény között. Katabár már az első percektől kezdve állandón figyelte a teknős mozdulatait és nagyon hamar megtanulta az ok- okozat összefüggéseit. De nem csak ő volt ilyen tanulékony. Barátja is ugyanezt tette. És ebből a kölcsönös megfigyelésből alakult ki egyfajta gondolatolvasás. Nem kelet beszélni ahhoz, hogy megértsék egymást.

Így tudta meg, hogy léteznek utak az óceán világában, és aki sokat utazik, előbb utóbb megtanulja a tájékozódást, és azt is, hogy melyik utat bölcs dolog elkerülni. Természetesen az utak néha keresztezik egymást. Itt nagyon kell figyelni, és ha megadjuk az elsőbbséget annak, akinek ez kijár, akkor okosan döntöttünk.

A távolban feltűntek Atlantisz partjai. Katabár szíve összeszorult. Több évtizede már, hogy utoljára taposta földjét. Ismerte, mint a tenyerét és szerette, mint a saját vérét. Már nem érdekelte a bosszú, rég elfeledte sérelmeit. Csak át akart adni valamit Atlantisz népének abból, amit megtanult. A döntést rájuk bízta. Ha kell, akkor kell, ha nem, Isten veletek.

Katabár büszkén, emelt fővel állt a Tízek tanácsa előtt. A szeretet, melynek magjait távozásának körülményei hintették el, termő talajra hullott. Még a tanács is meghajolt előtte. A gyerekek meséiben ő egy száműzött király volt ki, megbánta bűneit és mikor visszatér, újból felvirágzik a királyság, mely hanyatlóban volt azóta, hogy el kellett hagynia szülőföldjét.

Minden mese mélyén az igazság gyökeredzik. Atlantisz megtorpant a fejlődés útján. A múltban keresték a jövő igazságát, amit természetesen meg is találtak. Érezték, hogy Katabár eltávolításával túlléptek valamit, egy láthatatlan vonalat, melyet nem szabadot volna még csak megközelíteni sem. Tudták, érezték, Katabár egyszer még visszatér.
A víz alatti élet gondolata osztatlan örömet okozott minden atlantiszi ember szívében. Húsz éven keresztül csak készültek és készültek. Rengeteg megfigyelésük volt a víz alatti élőlények szokásairól és a víz alatti földrengések kialakulásairól. Már régebben is végeztek kísérleteket ezekkel kapcsolatban.

Most már mindenki tudta, hogy ezért a célért született meg annak idején Atlantisz. Mert amiről álmodtak, egy új világról, ahol minden más, mint ami eddig volt, csakis az óceán tükre alatt jöhet létre. Ezért dolgoztak nemzedékek és adták vérüket az alapító ősök. A Tízek tanácsa ezután is egyenrangú maradt, azzal a kitétellel, hogy kiemelték maguk közül Katabárt és megválasztották Atlantisz Mesterévé. Ez a soha nem látott titulus felruházta őt a helyes út kiválasztásával, mely innentől kezdve mindig is a Mester feladata lett.

Itt tartott Dezső az elbeszélésben, mikor is megszólalt a szünet végét jelző hang. A kíváncsi lények még szívesen hallgatták volna tovább is a történetet, de Ottó a polip kérlelhetetlen volt. A versenynek folytatódnia kell. A koktélok szépen fogytak a büfében. Volt, aki már a tízediket hajtotta fel, és mégsem volt problémája a mennyiséggel. Természetesen ennek is megvolt a magyarázata. Az összetételben van a titok. Amilyen gyorsan bódít, olyan gyorsan ürül a szervezetből és ezért végtelen számú Óceán koktélt lehet elfogyasztani gond nélkül. Mielőtt bárki is az egészség megőrzését tartaná a legfontosabb szempontnak az ital készítésénél, annak nem szabad figyelmen kívül hagynia Don Pedró üzleti érzékét és hitvallását, mely ez esetben így szól: sok ital, sok pénz.

Elérkezett a döntő. Mondhatnánk a döntő döntője. Erre várt mindenki. Száz év nagyon hosszú idő még itt az óceán mélyén is. A legtöbb kíváncsi lény még a felét sem éri meg. De aki már átélt egy ilyen pókercsatát, az soha nem felejti el, és alig várja a következőt.

Már mindenki elfoglalta a helyét. Kicsit húzták az időt, nem akarták ezt a ritka pillanatot elengedni. A versenyzők egymással szemben foglaltak helyet. Nagyjából azonos számú zsetonnal rendelkeztek, tehát minden adott volt egy nagyszerű küzdelemhez. Hogy idáig eljutottak, már nem lehetett a véletlen műve, két ízig-vérig profi játékos nézett egymással farkasszemet. Habár, Béla bácsi farkasszemeit a szemtakaró elfedte, de így is biztos volt abban mindenki, hogy a vén óceánjáró mindent lát. Csak még azt nem tudták, hogyan. Dezsőt nem zavarták a körülmények, mármint a farkasszem és a nem éppen neki szorító, egyre hangosabban szurkoló tömeg.

Ottó csendre intette a nagyérdeműt. Épphogy felemelte az egyik karját, mire azonnal tökéletes csend lett az óceán kolostorában. Csak a poharait mosogató és közben vígan dudorászó Don Pedrót lehetett hallani.

Mielőtt kiosztanám az első lapokat, mondta Ottó, szeretném közölni mindenkivel, hogy Dezső először indult el ezen a versenyen és már rögtön a döntőbe került. Gratulálok neki. Béla bácsinak nem ez az első versenye. Pontosabban ez már a harmadik. Felhördült a nézősereg. Sejtették, hogy nem egy zöldfülű csikóhal, de ez azért mindenkit meglepett. Folytatnám, szólt a polip. Az első kettő versenyét megnyerte. Kész. Erre mindenkinek leesett az álla. Akinek pedig nem volt, kölcsönkérte a szomszédja már leesett állát, hogy ő se maradjon ki a csodálkozó tömegből. Az öreg nagyobb ász, mint a négy együtt véve a pakliba, mondták sokan.
Kedves Ottó, ti miért nem játszotok, miért nem indultok a versenyeken? Ezt már Dezső kérdezte. Úgy gondolta, itt az ideje feltenni ezt a kérdés, ami sokakat foglalkoztatott, csak nem merték megkérdezni. Ez a történtet a régmúltba nyúlik vissza, vette vissza a szót Ottó. Nem mindig indult polip a versenyeken, de ha elindultunk, mindig megnyertük. Na, ezt valahogy mindenki sejtette. De azért erre is rácsodálkozott a tömeg rendesen. Egy kivételével, ami egyben az utolsó is volt számunkra, folytatta. Itt egy kis szünetet tartott, még Don Pedró is abbahagyta a mosogatást. Akkor régen a döntőben alulmaradtunk, egy Atlantiszi ember vert meg minket…

Folytatás következik…