2008. MÁRCIUS 21.

Egy filmbemutató kapcsán - a Wilhelm Gustloff tragédiája

A ZDF német közszolgálati televízió a közelmúltban bemutatta a sajátgyártású, nagyszabású, látványos két részes dokumentum filmjét a német történelem egyik legfájóbb emlékének, Wilhelm Gustloff személyszállító hajó elpusztításának emléket állítva. A Wilhelm Gustloff tragédiája a világ közvéleménye előtt néhány évvel ezelőttig teljesen ismeretlen volt. Egy szovjet tengeralattjáró 1945. január 30-án elsüllyesztette a fegyvertelen hajót, melyen a fedélzetén lévő 10.500 főből - szinte kivétel nélkül polgári személyek voltak - 9.300 fő lelte halálát a jéghideg tenger hullámai között. A fegyvertelen hajó elsüllyesztését kezdettől fogva mély hallgatás övezte: az oroszok talán azért hallgattak, mert nem állt érdekükben a civilek életét kioltó dicstelen haditett emlegetése, a német hadvezetés pedig nem kívánta fokozni az amúgy is elharapózó pánikhangulatot. A későbbiekben pedig a szörnyű mészárlás - hasonlóan sok más, a II: Világháborúban elkövetett borzalomhoz hasonlóan - tabunak számított. A most bemutatott megrázó film előtt a több, mint fél évszázadnyi mély és sötét némaságát az 1999-ben irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Günter Grass törte meg a 2002-ben megjelent Ráklépésben című regényével, melyben, lassan, óvatosan - a cím is erre utalt - bontotta ki a szörnyű tragédia részleteit.

A több, mint 200 méter hosszúságú hajó roncsa mindössze 44 méteres mélységben nyugszik a tenger fenekén, de sokáig nem keresték fel búvárok, vagy legalább is nem található nyoma a merüléseknek. Valószínűleg ennek az oka is a hajó történetéhez, s a hallgatás, elhallgatáshoz vezethető vissza.

Térjünk vissza 1945. januárjához! A Hannibál-hadművelet - amit Dönitz admirális a Kelet-poroszországi polgári lakosság evakuálására rendelet el - keretében Wilhelm Gustloff az egykori Gotenhafen-Oxhoeft (ma Gdynia, Gnaszkhoz közel) kikötőjéből indult utolsó útjára. A hajó az egyik legnagyobb egysége volt annak a 672 kereskedelmi, utasszállító és iskolahajóból álló flottának, amelyet 1944 nyarától összpontosított a berlini vezetés a Balti-tenger térségébe az előnyomuló szovjet hadsereg elől menekülő mintegy 13 milliónyi német ajkú lakos evakuálására.

A kikötőben a Wilhelm Gustloff-ra felnyomakodó menekülők - a hajó személyzetét leszámítva - aggastyánok, nők és gyermekek voltak, mivel a férfiakat nem evakuálták, nekik harcolniuk kellett. A keleti területek német polgári lakossága rettegve menekült az előrenyomuló szovjet hadsereg elől, mely katonáinak szörnyű kegyetlenkedéseiről szóló hírek már jóval megelőzték megérkezésüket. A menekülők félelme nem volt alaptalan, hiszen a szovjet hivatalos gyűlölet propaganda kimondottan erőszakoskodásra és gyilkolásra szólította fel a felszabadítókat. A szovjet propaganda komisszárok vezetője, a gyűlölködő Ilja Ehrenburg a szovjet csapatoknak írt egyik felszólítása a következőként szólt: "Ölj! Ölj! A német fajban csak rosszaság van; az élők, de a még meg nem születettek is rosszak! Kövessétek Sztálin elvtárs utasításait. Irtsátok ki a fasiszta szörnyeteget házaikban! Legyetek erőszakosak, törjétek meg a német nők faji öntudatát. Tekintsétek őket jogos hadizsákmánynak. Öljetek! Ahogy előrenyomultok, öljetek, a vörös hadsereg hős katonái." Természetesen nem minden orosz katona volt mészáros, vagy erőszakoskodó. Voltak akikben megmaradt az erkölcsi érzék és a tisztesség, amit a kommunizmus sem irtott ki. Alexander Szolzsenyicin, aki a Vörös Hadsereg fiatal kapitányként 1945-ben vonult be Kelet-poroszországba, később így írt ezekről az időkről a híres Gulag c. könyvében: "Mindegyikünk nagyon jól tudta, hogy a német lányokat meg lehet erőszakolni és aztán lelőni. Ez majdnem hőstettnek számított."

Gotenhafen-Oxhoeft kikötőjében, 1945. január 30-án a Wilhelm Gustloff 208,5 m hosszú, 23,5 m széles, 25 484 bruttóregisztertonnás, 1500 utasra és 500 főnyi személyzetre tervezett hajónak a tervek szerint 6.000 utast kellett volna felvennie, azonban végül majdnem kétszer annyian nyomakodtak fel rá. Késő délután futott ki a kikötőből a fegyvertelen személyhajó. A tenger erősen hullámzott, s a túlterhelés miatt is viszonylag lassan haladt a hajó, a kapitányban az általa biztonságosnak vélt, aknamentes nyílt vízi utat választotta.

Jóval a sötétség beállta után, 21.00 óra körül a szovjet S 13 jelű tengeralattjáró parancsnoka, az ukrán-román származású Alekszandr Marinyeszko, felfedezte, majd 700 méterre megközelítette a kivilágított hajót, majd három torpedót kilőve elsüllyesztette.

Egyes, a Világhálón elérhető információk szerint Marinyeszko nem tartozott a szovjet haditengerészet legjelesebb személyei közé. Állítólag részegeskedő, nem túl tehetséges parancsnok volt, korábban büntetőtáborban is ült. Az mindenesetre bizonyos, hogy a II. Világháború során is kitüntették "hőstetteiért". Marinyeszko tíz nappal később, 1945. február 9-én a szintén menekülőket szállító General von Steuben utasszállítót süllyesztette el, melynek ötezer utasából alig hatszázan menekültek meg. Áprilisban még a szovjetek elsüllyesztették a német Goyát is, amit a 6.220 utasból csak 165 fő élt túl. Marinyeszko poszthumusz, 27 évvel halála után kommunista világhatalom szétesésének hajnalán 1990-ben megkapta legmagasabb katonai kitüntetést, a Szovjetunió Hőse érdemérmet. Az inkább tömeggyilkosnak, mint háborús hősnek tekinthető parancsnoknak hazájában emlékművet is állítottak.

Az első torpedó a hajó orrát találta telibe a vízvonal alatt, a második a fedélzeten robbant, a harmadik a gépházat találta el. A három találatot kapott utasszállító a bal oldalára dőlt, fedélzetén kitört a pánik. A nagy hideg miatt a mentőcsónakok csörlőit vastag jégréteg lepte be, ezért - többnyire - használhatatlanok voltak. A jéghideg tengervízben a túlélésre alig kínálkozott esély, a mentőhajóknak (Löwe, T 36-os torpedónaszád, Gotenland, Göttingen, VP 1703-as futárhajó) végül 1239 túlélőt sikerült kimenteniük a vízből, a hajó többi utasa, szinte az összes gyermek és csecsemő a tengerbe veszett. Ezzel a világtörténelem legsúlyosabb hajókatasztrófája történt, hiszen ebben a szörnyű eseményben hatszor annyian veszítették életüket, mint a Titanic közismert balesetébe. A támadás után alig 70 perccel Wilhelm Gustloff eltűnt a tenger hullámaiban. A történészek - szokás szerint - a mai napig vitatkoznak arról, hogy kit terhel a felelősség...

A hatalmas hajótest a mélyben félig oldalára dőlve pihen. A torpedó találatok közül - érdekes -, hogy a legnagyobb rombolást a fedélzetet ért találat okozta. A hajó hátsó része sérült meg a legkevésbé, azonban a több, mint hatvan év alatt a hideg tengervíz ellenére is gazdag élővilág telepedett meg a roncson.

A ZDF dokumentumfilmje - állítólag - tartalmaz ugyan képzelet szülte elemeket, de messzemenően a történelmileg bizonyított tényeken alapul. Hitelességét megerősítette az a néhány tanú is, akik a katasztrófát túlélő, mintegy 1200 személy között voltak, és a televízió kamerája előtt emlékeztek meg életük legnagyobb drámájáról, amelytől a mai napig sem tudnak szabadulni. Szinte kivétel nélkül tizenéves fiatalok, vagy gyermekek voltak akkor, s mindegyik a gyilkos orvtámadásban elveszítette egy vagy több hozzátartozóját.

A Wilhelm Gustloff roncsa 44 méter mélységben, homokos tengerfenéken nyugszik. A mélységet tekintve - gondolhatja bárki - nem túlságosan nehéz a merülés. A későbbi beszámolókból azonban kiderül, a viszonylag kis mélység ellenére számos kihívással kell megküzdenie annak, aki a tragédia sok ezer áldozata előtt a mélyben kívánja leróni kegyeletétét. Nem sikerült pontos adatot találni arra, hogy búvárok mikor keresték fel először a roncsot. A hajó egyik ablaka napjainkban a Kieli Múzeumban látható, amit - az információk szerint - még 1988-ban helyeztek ott el.
Később a felszínre hozták a hajó harangját is. Az viszont biztos, hogy 2000 után több búvárexpedíció járt a mélyben. Vélelmezhető, hogy a Günter Grass 2002-ben megjelent Ráklépésben című regénye lökést adott a roncs víz alatti kutatásának is.

A Németországban élő Leader Mike Boring 2003-ban vezetett egy expedíciót, melyben angol, USA és lengyel technikai búvárok vettek részt.

A 2004-es esztendő során több búvárcsoport kereste fel a Wilhelm Gustloff roncsát. Elsőször lengyel búvárok csoportja hajtott végre merüléseket az egykor büszke hajó víz alatti maradványainál.

Az adott helyi körülményeket jól ismerő lengyel búvárok segítsége és útmutatása mellett 2004-ben merültek a Wilhelm Gustloff-nál a több hazai televíziós csatornából jól ismert "roncsvadászok", akik - szokás szerint - munkájukról víz alatt egy filmet készítettek. (Világhálós oldalukon - shipwreckcentral - a felvételek elérhetők).

Ugyancsak 2004-ben, júliusban egy olasz búvárokból álló csoport megszervezte az IANTD - Wilhelm Gustloff Expeditio elnevezésű kutatást. Merüléseik alkalmával számos fotót és videofelvétel készítettek. A technikai búvárok beszámolójából kiderül - bár ez néhány fotón is jól látszik - bármennyire is igyekeztek kedvező időpontot választani merüléseikhez, ez nem teljesen sikerült. A nyílt vízben, a parttól viszonylag távol lévő roncs az erős hullámzás miatt nehezen volt megközelíthető. A hullámzás, illetve az áramlás miatt a merülés - különösen a hosszú kizsilipelési idő eltöltése - nehézségekbe ütközött. Az erős áramlás miatt a roncsnál - beszámolójuk szerint - meglehetősen rossz volt a látótávolság. A mélyben a víz hőmérséklete 5 Celsius fok körüli volt.

A Wilhelm Gustloff roncsát, sok ezer ember sírját nemzetközileg,
hivatalosan kegyeleti hellyé, tengeri temetőnek nyilvánították...

Képek, filmek, videók a A Wilhelm Gustloff-ról:

A ZDF Világhálós oldalán a dokumentumfilmről nagyon érdekes és látványos ismertető az alábbi címen található: gustloff.zdf.de/ZDFde/inhalt/11/0,1872,7131083,00.html

A Wilhelm Gustloff emlékoldala (sok búvárfelvétel is) itt érhető el: www.wilhelmgustloff.com

Közel két tucatnyi búvár videó segítségével ismerkedhet a ronccsal: www.brightcove.tv