Búvárinfó

Biztos, hogy T. Olvasóink közül sokan látták az 1989-ben készült Mélység titka (The Abyss,) című filmet. A fantasztikus kategóriába sorolható filmalkotás igencsak bővelkedett érdekes búvár tárgyú részletekben, s a film rendezője James Cameron és csapata - szokás szerint - mindent megtett, hogy a jelenetek valósághűnek tűnjenek. A film - akkoriban - nagy sikert aratott a hazai búvárok körében is, s a legtöbb vita a folyadékkal feltöltött tüdővel történő légzésről folyt. Egyesek szerint az mindössze csak a film egyik fantasztikus eleme volt, mások tudni vélték, hogy ez a valóságban is megvalósítható, sőt történtek is ilyen kísérletek búvárokkal. Nos, most egy cikk megismerteti az érdeklődőket ezzel a kérdéssel, s választ ad arra, hogy film bemutatása után egymással vitatkozó búvárok melyik csoportjának volt igaza…

Mélyebbre bukni, teli tüdővel
Dr. Varga Zoltán

Gyors beavatkozási lehetőséget ígér mélytengeri katasztrófák esetére az évtizedek óta kutatott és mára célegyenesbe forduló módszer: a folyadékbelégzés. Kiiktatható vele a keszonbetegség, de búvár legyen a talpán, aki elviseli.

„Robert Langdonnak vége volt” - olvasta megdöbbenve minden Dan Brown-rajongó Az elveszett jelkép című regény közepe táján. A Harvard szimbólumkutatóját egy folyadékkal lassan megtelő ládába zárva éri a látszólagos halál a százharmadik fejezetben, hogy aztán a száztizenkettedikben újra élve jelenjek meg. „Belélegezhető folyadék - az új technológia annyira ellentmondott a hétköznapi tapasztalásnak, hogy kevesen hittek a létezésében” (Gabo Kiadó, Bori Erzsébet fordítása).

Rossz hírem van azoknak, akik a feszültség fokozását szolgáló puszta fantáziálást sejtve a regény gyenge pontjának vélték a professzor átmeneti kiiktatását. Az új technológia létezik. A Texas állambeli Houston orvosegyeteméről nemrég nyugdíjba vonult szív- és tüdősebész, Arnold Lande mára kivitelezhetővé tette az 1960-as évek óta vizsgált technikát. Azt kívánta elérni, hogy búvárként minél mélyebbre merülhessen a keszonbetegség veszélye nélkül. Ez a nagy mélységből való gyors felmerülés közben kialakuló, rendkívüli fájdalommal kísért súlyos állapot elkerülhető az oxigéntartalmú folyadék belégzésével.

A tüdő léghólyagocskáiban, az alveolusokban kicserélődnek a gázok a vér és az alveolusba jutott anyag - többnyire levegő - között. A vérből távozik a szén-dioxid, és helyette feltöltődik oxigénnel. Csakhogy abban az esetben, ha az alveolus folyadékkal telik meg, és az abban lévő oxigén kellően mobilis, a gázcsere ugyanúgy végbemegy, mint ha levegőt lélegeztünk volna be. A baj az, hogy az emberi szervezet aligha készült fel arra a feladatra, hogy megfelelő sebességgel tudjon a tüdő mélyére, majd onnan kijuttatni olyan mennyiségű folyadékot, amennyire szükség van a kellő oxigénadag felvételéhez és a mérgező szén-dioxid eltávolításához. Emiatt látszott a feladat sokáig megoldhatatlannak, és húzódott jó fél évszázadon át a megvalósítás.

Októberben, az alkalmazott biomechanika első nemzetközi konferenciáján, Velencében Lande bemutatta oxigénhordozó folyadékát, a perfluorkarbont. Az életadó nedűvel feltöltött búvársisakon kívül a felszerelés része a felsőtestet körbefogó acélmellény, amely - akár egy életre kelt középkori lovagi páncél - a folyadék tüdőbe csorgatásához, majd kipumpálásához szükséges tüdőmozgást erősíti. A készülék működéséhez szükséges energia, továbbá a kellő mennyiségű oxigén szállítása céljából egy propellerrel hajtott, torpedószerű segédjármű is merül a búvárral. Mivel azonban a folyadék csak az oxigén szervezetbe jutását teszi lehetővé, a szén-dioxid távozását nem, a felszereléshez egy mesterséges kopoltyú is tartozik - egy szűrő, amely a műtőkben használt szív-tüdő berendezéshez hasonlóan egy filteren folyatja át a vért (ami a combvénába kötött tűn keresztül érkezik hozzá) és megszabadítja a káros gáztól. A vér azután egy másik csövön keresztül viszszajut a szervezetbe.

Hogyan képes mindezt elviselni valaki? Igaz, egy sokat próbált mélytengeri búvárnak talán fel sem tűnik a lábába szúrt tű és a mellkasát összepréselő páncél, de mi a helyzet a köhögési reflexével, amely mindannyiunkat véd a folyadékok légcsőbe jutásától? A sebész-feltaláló szerint a reflex kiiktatása csupán gyakorlat kérdése, és a tréninget eleinte az élettani működést elnyomó gyógyszerrel is segíteni lehet. „Csak egyszer kell lemennie a folyadéknak, onnantól kezdve már nem lehet gond” - véli a módszer kitalálója. Hozzáteszi: lehet csövet dugni a légcsőbe, le egészen a tüdőig, ami tökéletesen kiiktatja a reflexet, csakhogy ez magában hordja a fertőzés veszélyét.

A folyadékbelégzést az 1970-es évek óta vizsgáló Thomas Shaffer (DuPont Gyermekkórház, Wilmington, USA) állatkísérletei alapján tökéletesen kivitelezhetőnek látja a módszert. Az ő munkacsoportja már sok emlősállatot küldött le igen nagy mélységekbe (akár 300 méterre) hasonló folyadékokkal feltöltött tüdővel, majd igen rövid idő alatt felhozták őket, ami egyenlő az azonnali halállal, ha a hagyományos búvártechnikát alkalmazzák. Így viszont nem történt semmi baj - állítja a tudós.

Meg nem erősített források szerint az Egyesült Államok haditengerészeténél már az 1980-as években kipróbálták a módszert. Néhány búvár bordatörést szenvedett az erőlködéstől, amikor mellkasi segédpáncél nélkül próbálta mozgatni légútjaiban a folyadékot, másoknak hányingerük támadt, és a gyomorból feljutott váladék a sisakjukban összekeveredett az oxigéntartalmú folyadékkal.

A hányadék belégzésének problémáját azóta egy szelep segítségével megoldották. Ha a további nehézségeken is sikerül úrrá lenni, a módszerrel várhatóan 1000 méterig lehet majd alámerülni (míg gázkeverékes légzőkészülékkel csak kb. 300, atmoszferikus zárt búvárruhában 600 méterig). S bár a Mexikói-öbölben nemrég történt olajkatasztrófa 1500 méteres mélységben történt, azaz jóval túl a bevethetőség határán, hasonló mélytengeri katasztrófáknál ez a módszer óriási lehetőséget jelenthet környezetünk védelme szempontjából.