A MASZK

A szabad szemmel a vízfelszín alá merülő személy mindent elmosódottan, homályosan lát. Ennek az az oka, hogy szemünk, amelyet egy homorú lencsefelület választ el az előtte lévő külvilágtól, a levegőben való látáshoz szokott. Igaz, a szemlencse fénytörő ereje széles határok között befolyásolható izomerővel (akkomodáció) rendelkezik, azonban ez sem elég ahhoz, hogy a víz alatt a recehártyán éles kép alakuljon ki. (A levegőn a törés indexe 1, a víz alatt ez az érték 1,33.) Amennyiben a szemünket egy párhuzamos falú (plán paralel) üveglap mögé zárt levegőréteggel elválasztjuk a víztől, akkor torzításmentesen - élesen - látunk, azonban mindent kb. 1/3-dal közebb és nagyítva...

Az első rendszeresen merülő búvárok biztos, hogy valami szerkezetet eszkábáltak a tiszta látás érdekében. A szakirodalom csiszolt teknőspáncélból, kagylóhéjakból készített "szemüvegeket" említ... A búvárfelszerelések fejlődése során a testet többnyire teljesen befoglaló szerkezeteket készítettek, ahol a látást "viszonylag egyszerűen" egy, vagy két ablakkal oldották meg. (Utalunk Lethbidge búvárhordójára, Klingert búvárgépére, vagy a különféle sisakos búvárfelszerelésekre.)

Hans Hass könyveiből tudjuk, hogy az 1920-as évek második felében már ipari méretekben gyártottak vízhatlan búvárszemüvegeket, melyeket elsősorban a dél-tengeri gyöngyhalászok használtak. Ezek kétablakos, "kaucsukból és üvegböl készült apró holmik" voltak, viselőjük orrát fedetlenül hagyták.

Az ilyen felszereléseknek több hibája is volt: nem lehet a víz alatt a belekerült vizet eltávolítani, nem lehet a szemüveget kiegyenlíteni, ami akár súlyos barotraumás károsodást is okozhat. Sőt, könnyen előfordulhatott, hogy az ablakok nem voltak egy síkban, ami pedig a zavartalan, jó látás egyik alapfeltétele. Ennek ellenére sok búvár használt a hősi időkben ilyen felszerelést. Később ún. orrcsipesszel egészült ki a búvárok felszerelése, ami megkönnyítette a Valsalva manőver végrehajtását, s megakadályozta, hogy a víz az orrba hatoljon. A könnyűbúvárkodás elterjedésével a búvárszemüveg átalakult búvármaszkká: olyan felszerelés készült, mely az orrot is magába foglalta.

Orrcsipesz

Régi panoráma maszk

Az első maszkokban nem lehetett még az orrot befogni, tehát a búvár vagy orrcsipeszt használt, vagy a maszktestet nyomta kiegyenlítéskor az orrához. Érdekesség, hogy napjainkban az Aqua-Lung újra gyárt ilyen nosztalgia maszkokat. A kezdeti időben is gyártottak már kisebb-nagyobb légterű, egy, illetve kétablakos maszkokat. A látótér megnövelése érdekében - már az 1960-as években - kitalálták az ún. oldalablakos panoráma maszkokat, később pedig a víz könnyebb eltávolítása érdekében szelepet szereltek a maszktestbe. A maszk alapvetően optikai felszerelés, így érthető, hogy a látáskorrekciót biztosító ún. dioptriás üvegek is régen rendelkezésre állnak. Az elmúlt évtizedekben többféle érdekes kísérleti maszkkal is találkozhattak a búvárok. Ilyen volt a "nem párásodó" ablak, illetve bevonat, ami sajnos egy nem túl hosszú idő után elvesztette hatását, s az egyszerűbb társaihoz hasonlóan a merülés előtti kezelésre szorult. Nem terjedt el a búvárok körében a színkorrekciós ablakú maszk sem. Az elmúlt években került kereskedelmi forgalomba a víz alatt is "valóságos látást" biztosító - tehát a nagyítást kiküszöbölő - maszk, pontosabban rendszer (korábban Söphen László számolt be lapunk hasábjain erről az újdonságról). S mi lehet a maszk fejlődésének további útja? A maszk ablakára vetített búvárkomputer információk vitathatatlanul érdekes megoldás és a fejlődés útja lehet, azonban - legjobb tudomásunk szerint - ilyen felszerelést még csak kiállításon mutatott be a Kochran cég...

A LÉGZŐCSÖ

"A légzőcső életbiztonságot szolgáló felszerelés a légzőkészülékes merülések alkalmával, mivel nagymértékben megkönnyíti a vízfelszínen történő úszást, illetve tartózkodást." - állítja minden búvároktatási rendszer e hasznos, fontos, biztonsági felszerelésről. (Ne tévesszen meg senkit, hogy időnként - sajnos nem ritkán - láthat búvárokat, sőt merülésvezetőket, búvároktatókat is, akik e felszerelés nélkül indulnak nyílt vízi merülésekre...)

A légzőcsövet - véleményem szerint - Leonardo da Vinci találta fel. Állításomat a mester által készített, és korábban már lapunkban közölt vázlatra, s a búvárfelszereléssel kapcsolatos gondolataira alapozom.

Da Vinci vázlatának részlete ("...a légzőcső felső nyílása tömlőkhöz, vagy faúszókákhoz erősítve látható a víz felszínén") és búvársisak légzőcsővel (2. ábra), lehetséges, hogy Leonardo „találmánya” alapján készített fantázia rajz.

Az USA-ban, 1930-ban egy, a légzőcső elve alapján működő búvárelszerelést szabadalmaztattak. Arról nem tudni, hogy a túlméretezett légzőcsőre emlékeztető felszerelést a gyakorlatban kipróbálták-e (esetleg használták is), de a szabadalmi oltalom megadásából arra lehet következhetni, hogy ez egy első, és eredeti elgondolás volt. (Az ábrán az 1930-ban szabadalmaztatott "búvárfelszerelés", a torony látható.)

A légzőcsövet az 1950-es években kezdték el a kedvtelési célú búvárok széles körben használni és tették az alapfelszerelés részévé. Megjegyzésre érdemes, hogy az első sportbúvárokról - az első kedvtelési célú búvárklub 1932-ben Párizsban alakult, tagjai a klubot alapító Yves Le Prieur légzőkészülékét használtak - készített fotográfiák arról tanúskodnak, hogy ök akár szabad tüdővel, akár légzőkészülékkel merültek nem használtak légzőcsövet. Érdemes ilyen szempontból megnézni Hans Hassról, vagy Jacques-Yves Cousteau-ról és búvártársaikról készült első képeket, melyeken soha nem látunk légzőcsövet. Az 1950-es évek második felétől, a 1960-as évek elejétöl azonban a búvárújságok fotóin szereplő búvárokról szinte soha nem hiányzik a légzőcső, és a búvárfelszerelés gyártók katalógusai is számos változatot ajánlanak. A sárguló prospektusok lapjain egyaránt megtalálhatók a "hajlított" modellek, a merev csőből és az alsó hajlatot flexibilis bordás csőből kialakított csövek. Már a "kezdetek kezdetén" is ajánlottak a gyártók "felsőszelepes" légzőcsöveket, ahol úszókkal, sőt pingponglabdával igyekeztek biztosítani, hogy ne kerüljön a csőbe víz.

A ún. "S" alakú légzőcsövek használhatatlansága - sőt veszélyessége - hamar kiderült, viszont a gyártók "feltalálták" a maszkkal egybeépített légzőcsövet, sőt az iker légzőcsöves "búvárszemüveget" is. (Ezek az újítások is a búvárok részére használhatatlanoknak bizonyultak.)

Érdekes gyártói kísérlet volt a 1970-es években az ún. teleszkópos légzőcső. Ennek a felszerelésnek az volt a lényege, hogy a készülékkel merülő búvár egy viszonylag rövid légzőcsövet viselt a maszkpánthoz rögzítve. A felszíni úszás alkalmával a csőből egy "toldatot" lehetett kihúzni, ami a szokásos méretűre hosszabbította meg a csövet.

"Régen" nem voltak olyan "szigorú" felszerelés viselési szabályok, mint napjainkban, pont ezért akkor a búvárok tetszésük szerint jobb-, vagy baloldalon viselték a légzőcsövüket, de az is előfordult, hogy a lábukon hordott búvárkésük mellé tűzték. Sajátos megoldás volt az 1970-es években az "ólomövbe" tűzött légzőcső, amit az elvesztés ellen - gyárilag elláttak - egy nyakba akasztható madzaggal. (Ez a megoldás is kiment a divatból...) Mintegy tizenöt éve alakult ki a légzőcső - napjainkban minden búvároktatási rendszer által elfogadott és tanított - kötelező viselési szabálya: a maszk bal oldalán, a pánthoz rögzítjük.

Az 1980-as évektől kezdve a légzőcsővel, ezzel a viszonylag egyszerű felszereléssel kapcsolatban (is) a gyártók igyekeztek "újdonságokat" kitalálni. Először megjelentek a felső hullámvédők, majd a víz eltávolítását megkönnyítő - igen hasznos újításként - alsó szelep. Végül kifejlesztették a teljesen "száraz" (alsó-felső szelepes) modelleket. Néhány éve kapható a "karikába hajtható" légzőcső, amely az "ajánlat szerint" jól elhelyezhető a búvármellény zsebében (!). Úgy gondolhatja a T. Olvasó, hogy eljutottunk a légzőcső fejlesztés végső határához. Nos, nincs így. Egy búvárbarátom egy karib-tengeri túrájáról - főleg amerikai búvárok látogatták az ottani merülőhelyeket - egy igen "érdekes" légzőcső "kiegészítőt" hozott, melyet ott szinte mindenki használ. A kiegészítő egy, a légzőcsőhöz rögzíthető arasznyi búvárzászló, mely a felszínen úszó búvárra hívja fel a vízi járművek figyelmét. Van azonban, ami a zászlócskán is túltesz. Néhány éve kapható olyan légzőcső, melybe a gyártó egy "sétáló magnót" épített be, nehogy a csend világába bepillantani vágyó a szabadtüdőzés közben hiányát érezze kedvenc zeneszámainak... Nem hiszem, hogy ezen túl lehet tenni, de kár lebecsülni a gyártót, s a kereskedőt... Végezetül megemlítem, hogy az írásban tudatosan nem használtam a légzőcső angol nevét, lévén a felszerelésnek van megfelelő magyar elnevezése...

AZ USZONY

Az ABC felszerelés harmadik eleme, az uszony az alapfelszerelések közül a "legfiatalabb". Az első uszonyt - ismereteink szerint - 1933-ban készítette el egy francia tengerésztiszt, Louis de Corlieu. A felszerelést szabadalmaztatás után bemutatta a haditengerészet képviselőinek, azonban nem sikerült az érdeklődésüket felkelteni. Néhány évvel később azonban bekövetkezett a siker: egy tengerentúli üzletember - miután személyesen kipróbálta az uszonyt - szerződött a feltalálóval és megkezdte e fontos alapfelszerelés sorozatgyártását. Az uszony jelentőségére felfigyelt az USA haditengerészete is, s már a szerződést követő évben hadrendbe állították.

Giovanni Borelli (olasz, 1680)

Karl H. Klingert (német, 1797)

Annak, hogy a búvárfelszerelések közül az uszony alig 80 éves múltra tekint vissza, az okát a korábbi búvárfelszerelések jellegében, használatukban kell keresni. Hosszú századokon keresztül a felszerelés feltalálók-gyártók a felszín alá merülő embert a szárazföldön megszokott módon "mozgatták": a búvár a fenéken gyalogolt.

B. Roquayrol, A. Denayrouze (francia, 1865)

Benjamin Leavitt (USA, 1922)

Megjegyzésre érdemes, hogy az uszony feltalálása előtt több mint 400 évvel Leonardo da Vinci a búvárfelszereléséről fennmaradt vázlatán szerepel egy "uszonykéz", mely a búvár haladását segítette. (Leonardo búvárfelszereléséről részletes ismertető lapunk májusi számában jelent meg.)

Az uszony - viszonylag - rövid története egyszerűen megmagyarázható. A háromdimenziós mozgásra, a nagy távolságok "bejárására" csak a felszíntől független búvárnak - némileg leegyszerűsítve a kérdést, a könnyűbúvárnak - van lehetősége. A könnyűbúvár helyzetváltoztatása - többnyire - úszva történik. Közismert, hogy a segédeszköz nélkül úszó személy a haladáshoz szükséges erő 80%-át a karjaival fejti ki. Ennek az az oka, hogy a lábaknak viszonylag kicsi a hatékony hajtófelülete. Mivel a búvár az úszáshoz karjait nem használja, hogy megfelelő sebességgel, hatékonysággal tudjon mozogni a víz alatt, ahhoz a lábak felületét az uszonyok segítségével meg kellett növelni.

A könnyűbúvár sport elterjedésével viszonylag hamar kialakult az uszonyok - máig is használatos - két alapvető típusa: a pántos- és a zártuszony. (Ez utóbbit gyakran nevezik - logikailag helytelenül - papucsos uszonynak.) Az első uszonyok - általában - kisebb felületűek voltak és gyakran lágy(abb) gumiból készültek. A búvárok-fejlesztők-gyártók hamar rájöttek a kis felületű, lágy uszonyok hátrányaira, s rövidesen megjelentek a kemény, nagy(obb) felületű modellek is. Az ilyen uszonyok kiválóak a gyorsabb úszáshoz, vagy nagyobb erőkifejtéshez, azonban esetenként túlságosan megterhelték a búvár lábizmait, mely kellemetlen (súlyos) következményekhez, izomgörcsök kialakulásához is vezethet. Pont ezért az uszonyfejlesztők figyelme a szelepes-réselt uszonyok kialakítása felé irányult. Ezeknek a modelleknek az a lényege, hogy az uszony hasznos munkavégzésekor (tehát a húzás alkalmával) egy "összefüggő felület" hajtsa a búvárt, míg a "visszamozgatáskor" a felület a rés, vagy a szelep kinyílása miatt lecsökkenjen, és kevésbé terhelje az izmokat.

A szelepes-réselt uszonyok "harcából" végül az utóbbiak kerültek ki győztesen: napjainkig gyártanak ilyen felszereléseket. Az egyik első, híres réselt uszony a kétcsatornás JET-FIN volt, mely az 1960-as évek vége felé volt igen közkedvelt. Természetesen szinte minden jelentős felszerelésgyártó piacra dobott két-három-négy, sőt ötcsatornás, igen kemény anyagból készült merev uszonyokat. A magyar búvárok körében ezekből a modellekből a POSEIDON cég UNIFIN-je volt a legismertebb, legelterjedtebb.

A FARALLON cég FARA-FIN I. uszonya

A FARALLON cég (USA) az 1970-es évek elején FARA-FIN néven egy egészen újszerű megoldású uszonyt tervezett: a rögzítést a búvár lábszárára helyezte át, s a könnyebb mozgatást egy "dugattyú" segítette.

A búvárversenyzők is jelentős fejlesztéseket hajtottak végre az uszonyokon a számukra kiemelt jelentőségű sebesség növelése érdekében. Először ún. rétegelt műanyag lemezekkel meghosszabbították a hagyományos "gumi" uszonyokat, így a megszokottnál sokkal nagyobb felületet értek el. Később a még nagyobb sebesség érdekében kifejlesztették az ún. delfin uszonyt. (Megjegyzem, hogy később mindkét típus a szabadtüdős búvárok körében is népszerű lett, s több felszerelésgyártó kínálata között is szerepelnek ilyen modellek.)

Búvárversenyzők delfin uszonya

Az 1990-es évek elején egy új technikai megoldással álltak elő az uszonyokat gyártó cégek. Az uszonyok egyes részeit kemény, míg más felületeit lágy anyagból készítették, majd a későbbiekben ezeket a "vegyes" keménységű felszereléseket résekkel, nyílásokkal, illetve különféle bordázatokkal látták el. Az újszerű elgondolásokon alapuló modellek közül az első a TECHNISUB cég IDEA 3 elnevezésű uszonya volt.

Az első (?) "kombinált anyagú" uszony megjelenését követően mintha megtáltosodtak volna a felszerelésgyártó cégek fejlesztőmérnökei, s "elszabadult" a fantáziájuk.

Mares Volo

Ennek eredményeként legalább fél tucat újszerű, egyéni megoldású uszony került piacra. A teljesség igénye nélkül említem meg a Mares Volo-ját, melyen a kemény és lágy anyag kombinációján túl aszimmetrikus formájú rések találhatók, vagy a sajátos formájú Mantát, a Seac Sub termékét. Az "év uszonya" megtisztelő címet nyerte el a TUSA két, egymás alatt, különálló lemezből készült Platina fantázianévre hallgató felszerelése. Az elmúlt években újdonságot jelentett a középen "hasított" uszonyok megjelenése.

Egészen sajátos csoportot képeznek a Force Fin uszonycsalád tagjai. Ezek a felszerelések a vízi élőlények uszonyainak formáját veszik alapul, s a rögzítésük is alapvetően eltér a "hagyományosokétól". Anyaguk - állítólag - elnyűhetetlen, s további érdekességük az uszony végein található különféle, cserélhető kiegészítők, melyek - elsősorban - a mozgás irányításában játszanak szerepet. (Igaz, már jó két évtizeddel ezelőtt történt kísérlet a tengeri élőlények uszonyát modellező uszonyforma alkalmazására, azonban akkor a feltalálót (Bob Evans) nem értette meg kora.)

A legutóbbi idők újdonságát a technikai búvárok találmánya jelenti: a minden búvár "rémálmát" jelentő merülés közbeni pántszakadás elkerülése érdekében a gumi uszonypántokat egy fémrugóval helyettesítették...

Érdekesség, hogy az idők folyamán az uszony hossza egyre növekedett. Amennyiben az előző részben bemutatott régi uszonyokat, vagy Rádai Ödön saját készítésű uszonyát (a felszerelés képe a www.magyarbuvar.hu Világhálós oldal, "Múzeum" aloldalán található) összehasonlítjuk a modern uszonyokkal, jelentős méretkülönbséget tapasztalunk.

A BÚVÁRKÉS

"A búvár kése nem fegyver, hanem életbiztonságot szolgáló szerszám, mely segítségével a víz alatt beszakadt kötelekbe, horgászzsinórokba, vagy hálókba történő beakadás esetén magát, vagy társát ki tudja szabadítani."

A Rouquayrol és Denayrouze féle légzökészűléket használó búvár (1864) derekán tekintélyes méretű búvárkés lóg

Már a régi idők készülékkel merülő búvárainak felszerelési tárgyai között megtaláljuk a búvárkést. Elképzelhető, hogy az "ősbúvárok" fegyvernek vitték magukkal a kést, amikor "...a víz alá merülés a félelmetes ismeretlenbe történő behatolást jelentette ... és ez egyetlen fegyvere volt a képzelet világában élő és ott rá leselkedő szörnyekkel szemben...". Szerény véleményem szerint a régi búvárok nem azért viseltek kést, hogy szembeszálljanak a szörnyekkel, hanem sokkal inkább azért, hogy amennyiben elakad a légtömlőjük, vagy vezetőkötelük, ki tudják magukat szabadítani...

Egy, az 1970-es években is használt nehézbúvár felszerelés: a búvárkés a derékszíjon látható

A "régi" búvárkések általában nagy, nehéz, robosztus vágóeszközök voltak, melyeket a búvárok az övükre csatolva viseltek. Az első könnyűbúvárok "átvették" az elődöktől a kés, mint fontos felszerelési tárgy használatának szokását. Igaz, nem volt tömlőjük, vezetőkötelük, mely elakadhatott volna, azonban a beszakadt kötelek, főleg a színtelen damilok (horgászzsinór) elakadási veszélyt jelentettek a kékség három dimenziójában szabadon mozgó, lebegő búvárokra. (S arról sem szabad megfeledkezni, hogy az első könnyűbúvárok körében igen népszerű volt a víz alatti vadászat, amikor is a kés szükséges eszköz a gyilkolás befejezéséhez.) A könnyűbúvárok - a kezdetekben - két újítást hajtottak végre a búvárkéssel kapcsolatosan. Az egyik az volt, hogy a kés helyét a derékról az alsó lábszárra helyezték át. Nem szükséges hosszadalmas magyarázat, hogy ez miért történt: egyrészt a légzőkészülék és az ólomöv hevederei, illetve az ólomsúlyok akadályozták a tok rögzítését, illetve a kés könnyű és gyors elővételét. A másik újítás az volt, hogy a "régi" késekkel szemben olyanokat kezdtek használni, melyek úsztak a vízben, tehát, ha a búvár elejtette kését, azt a felszínen megtalálhatta. Érthető volt ez az újítás: a nehézbúvárok a fenéken tartózkodtak, s ha elejtették késüket, általában könnyen megtalálták azt, ezzel szemben a víz között lebegő könnyűbúvárnak lényegesen kisebb az esélye, hogy a leejtett kést újra birtokba tudja venni. A magyar könnyűbúvárok kezdetben házilag készítettek búvárkést maguknak.

Házilag elkészíthető "úszó" búvárkés terve (1962)

A "Békaemberek" című 1962-ben kiadott könyv egy "célszerűen kiképzett búvártőr típust, a megfelelő méretezés feltüntetésével" ajánlott a búvároknak (ld. a mellékelt ábra), a markolat anyagának parafát, a tok elkészítését pedig műanyagból, vagy gumilemezből javasolta.

Az "úszó" búvárkés azonban nem csak házi kivitelezésben készülhetett, az adott korszak felszerelésgyártó cégei is ajánlottak ilyen termékeket. (A képen a MARES cég parafa- és műanyag markolatú "úszó" búvárkései láthatók.)

"Gyári" úszó búvárkések

Azután lassan kimentek a divatból ezek a kések - talán nem váltották be a "könnyű megtaláláshoz" fűzött reményeket, de lehet, hogy a parafa markolat nem bizonyult elég tartósnak - és megjelentek a fém- és műanyag markolatú, még mindig tekintélyes méretű búvárkések. A T. Olvasóink közül a legrégebbi búvárok még biztosan emlékeznek a krómsárga tokban, robosztus alumínium markolattal büszkélkedő FERUNION búvárkésre, mely az 1970-es évek elején egyetlen egy magyar búvár lábáról sem hiányozhatott...

Az képen a Siebe, Gorman Cég az 1900-as évek első harmadából-közepéből származó nehézbúvár felszerelésekhez ajánlott búvárkések láthatók. A bal oldalon lévő két kés érdekessége, hogy a henger formájú tokokba a vágóeszközöket menettel rögzítették. A hengeres tok és a menetes rögzítés (biztosítás) a nehézbúvárok késére volt jellemző. Ezzel a megoldással a könnyűbúvárok által használt késeknél nem találkoztunk.

Az évek során azután a búvárkések is kisebb-nagyobb változásokon mentek keresztül. A kard kosarára emlékeztető markolat megoldás nem volt népszerű a búvárok körében, ezért csak néhány évig volt a gyártó Technisub ajánlatában. Az első komoly változás a méret csökkenése volt, az 1990-es évek elejére - kis túlzással - szinte miniatürizálódott ez a felszerelés. A kis méretű kések - látszólag - nagyon jó kis szerkezetek: könnyűek, kevésbé akadnak be, sőt a lábszáron kívül könnyen elhelyezhetők az alkaron, a búvármellényen, esetleg annak bordáscsövén. (Az előzőekben említettekből kiderül, hogy a búvárkés viselésének helye is változott.) Vitathatatlanul sok az előny, s az is igaz, hogy - szerencsére - ritkán van szükség a használatára, viszont egy vastagabb kötél, esetleg háló "elnyiszatolása" meglehetősen bonyolult feladat lehet.

A gyártók meglehetősen régen ajánlanak a merülésekhez búvár "zsebkéseket". (Becsukható pengéjű kés.) Érdekes, hogy ezek a típusok - annak ellenére, hogy szinte mindig valamilyen modell megtalálható a különböző gyártók termékajánlóinak lapjain - nem terjedtek el a búvárok körében. Lehet, hogy sokan nehézkesnek tartják a víz alatt a penge kinyitását, ami igaz is lehet, főleg kesztyűben. Lehet, hogy a zsebkés tárolásának nem találták meg az ideális megoldását.

A Technisub Tool fantázianevű búvárkése egyúttal egy jól használható kombinált szerszám is.

Több felszerelésgyártó a kést valóságos szerszámmá alakította át: a sima és fűrészes él mellett kötélvágót, csavarhúzót, (sörnyitót!), villáskulcs vájatokat alakítottak ki a pengén, sőt azt még mérő beosztással is ellátták.

Készültek olyan kések is, melyek a használatkor az esetleges véletlen sérüléseket akarták kiküszöbölni, ezért a kések végét letompították, sőt előfordult, hogy az egész kés nagy szilárdságú műanyagból készült, s csak az élek voltak fémből.

A Wenoka cég Sea Style műanya, tompított végű kése

A tömegessé váló búvárkodás - sajnos - a víz alatti élővilág véletlen pusztításával is jár. Az viszont még sajnálatosabb, hogy vannak olyan felelőtlen és lelkiismeretlen búvárok, akik késüket nem rendeltetésszerűen használják: a lemerülés után előveszik, s kezüket "mesterségesen meghosszabbítják" azzal, gondolván, így nyugodtan "piszkálhatnak" bármit, ők nem sérülnek meg. Az ilyen - teljesen helytelen és elítélendő - gyakorlat, viszont az élővilág pusztítását eredményezi. Többek között ezért is sok népszerű merülőhelyen nem nézik jó szemmel a késsel is felszerelt búvárokat, még akkor sem, ha az a merülés teljes időtartama alatt a tokjában marad. Sőt, vannak olyan merülőhelyek is, ahol tiltják a búvárkés viselését. Ez viszont veszélyezteti a búvárt, mivel elakadás esetén a kés hiányában nem tudja elvágni az öt fogva tartó kötelet. Többek között ezért is az elmúlt években megjelentek a kisebb-nagyobb kötélvágók és a búvárollók. (Megjegyzésre érdemes, hogy egy ollóval sokkal könnyebb egy hálót szétvágni, mint késsel.) Tudomásom szerint a búvárkések körében a legutolsó, újdonság számba menő ötlet az olyan búvárkés, mely egyúttal olló is...

A BÚVÁRRUHA

A búvárruha alapvető feladata, hogy biztosítsa a merülő testének hő védelmét, és óvjon a sérülésektől is. A merülés során a búvár testhőmérsékletének csökkenése - erre a természetes vizek legmelegebbikéiben is számítani kell - korlátot szab a merülési időnek, és amennyiben a lehűlést a búvár figyelmen kívül hagyja, annak súlyos következményei is lehetnek. A modern kor egyik első búvárának, az osztrák származású híres fotográfus, író, biológus Hans Hassnak tulajdonítják a mondást, mely szerint a búvárok legnagyobb ellenségei nem a cápák, hanem a hideg víz...

A távoli régmúlt első búvárai valószínűleg szinte teljesen csupasz testtel merültek a víz alá. Bizonyít(hat)ja ezt, hogy az amák, a japán búvárnők fedetlen testükre csak az elmúlt évtizedben vettek ruhát, melynek oka elsődlegesen az volt, hogy mint idegenforgalmi látványosságot, számtalan turista kereste fel, fotózta, filmezte őket munkájuk közben.

Az antik- és középkori búvárábrázolásokon a merülök viseltek több-kevesebb ruhát, azonban nem bizonyított, hogy azzal testüket a lehűléstől, a sérülésektől óvták.

Az első búvárruhának John Lethbridge által 1715-ben megalkotott "merülőhordót" tekinthetjük. Igaz, az abroncsokkal összefogott fából készült szerkezet elsődlegesen a levegő tárolására szolgált, viszont a benne elhelyezkedő búvár testét is megóvta a lehűléstől. Véleményemet arra alapozom, hogy Lethbridge 30 perces merüléseket is végrehajtott 15-16 méteres mélységben, dolgozott Portugália partjainál, ahol víz hőmérséklete igencsak indokolttá teszi a test hő védelmét.

Klingert "búvárgépe" volt a következő "búvárruha": a szerkezet a fejet és a testet teljesen beburkolta, viszont a végtagok szabadon maradtak. Ez a szerkezet is elsődlegesen - tömlőn segítségével - a levegő biztosítását szolgálta, viszont a búvárgép ruhaként is szolgált. A német feltaláló az 1790-es évek végén az Oderában merült és dolgozott búvárgépével, tehát itt is indokolt a test hő védelméről beszélni.

A búvár testének "maradéktalan" védelmét a nehézbúvár felszerelés feltalálása-kifejlesztése oldotta meg...

A búvár testének "maradéktalan" védelmét a nehézbúvár felszerelések feltalálása-kifejlesztése oldotta meg... Egyes szakértők véleménye szerint az első nehézbúvár felszerelést valószínűleg a XVIII. század elején, egy ismeretlen feltaláló készítette. Ennél a felszerelésnél - s természetesen az azt követő továbbfejlesztett változatoknál (L. Nacross, J. R. Campbell, A. Siebe, az 1830-as évek közepén) is - a búvárharangból kialakult sisakhoz egy vízhatlan ruha kapcsolódott.

A nehézbúvárok ruhái erős, ellenálló, vízhatlan anyagokból készültek, mindig az adott kor technológiai lehetőségeinek megfelelően. A ruhákat a kezdetektől fogva egybeépítették a csizmával, a csuklót vízzáró mandzsettával látták el. A ruha nyakrésze és a sisak vízmentesen kapcsolódott egymáshoz, melyre számtalan megoldást dolgoztak ki az idők folyamán. Érdekességként említem meg, hogy egyes ruháknál a nyakrész vastag, rugalmas gumiból készült. A viszonylag szűk nyílás miatt a búvár ruháját csak úgy tudta felvenni, hogy négy segítő körbeállta, könyöküket egymáshoz támasztva, vezényszóra széthúzták a nyakrészt, és az így kitágított nyíláson a búvár "becsúszott" a ruhába.

A felszíntől független búvárkészülékek megalkotása a búvárruhákkal szemben is új elvárásokat támasztott. Talán az első, "önálló" búvárok által használt öltözetet a II. Világháború előtt, az olasz haditengerészet úszóharcosai részére fejlesztették ki. Ez egy rugalmas gumifóliából készült zártrendszerű búvárruha volt.

A kedvtelési célú sportbúvárkodás elterjedése is jelentős változásokat eredményezett a búvárruhák fejlődésének történetében. Az első sportbúvárok általában ruha nélkül merültek, ezért nagyon sokat fáztak. J. Y. Cousteau a "Csend világa" című könyvében így írt ezekről a hősi időkről: "Mivel nagyon fázós vagyok, heteket töltöttem gumiruhák ragasztásával. Az első ilyen öltözékem (1938-ban készítette a Kapitány, ld. mellékelt kép. - Szerz. megjegyzése.) különösen nevetséges volt, olyan voltam benne, mint valami vízi Don Quijote. A második óriási pólyához hasonlított. ...Csak 1946-ban végeztem el az utolsó simításokat "állandó térfogatú"-nak nevezett ruhámon, amelyet azóta is használunk...

Az idézetben említett "állandó térfogatú", CV Phoque elnevezésű ruha gyorsan népszerűvé vált a búvárok körében. Ez a víz alatti öltözet egy ún. nyakbebúvós, levehető ablakkal ellátott zárt fejrészű, a fejen és a bokákon kieresztő szelepekkel ellátott zárt rendszerű szárazruha volt. (Napjaink búvár "közbeszédében" gyakran a szárazruhát is - helytelenül - zárt ruhának nevezik.) A lemerülés alkalmával a külső nyomás növekedése a ruhát összenyomta, ezért a nyomás kiegyenlítéséhez a búvár kilélegzett levegőjét a ruhába fújta. Felemelkedéskor a ruhában kitáguló levegő a búvár beavatkozása nélkül, automatikusan, a testhelyzettől függően, éppen legmagasabban lévő szelepen keresztül eltávozott, ezért a ruhában - szinte mindig - "állandó térfogat" uralkodott...

A zárt búvárruhák megóvták a búvárokat a lehűléstől, azonban számos hátrányuk is volt: felvételük, használatuk nehézkes volt, meglehetősen sok ólomra volt szükség a kiegyensúlyozásukhoz, s nem utolsó sorban nagyon drágák voltak. Korábban már idéztük Cousteau a Csend Világából származó, a búvárruhákkal kapcsolatos visszaemlékezését, ahol még a következőket is írta: "Újabban Dumas szivacsos gumiból olyan testhezálló zekét készített, amely 15-20 percig hatásosan megvéd a hidegtől, és amellett teljes mozgásszabadságot biztosít." (Valószínűleg a "szivacsos" anyag neoprén volt.)
Az első nedves neoprén "búváröltönyök" 1956. körül jelentek meg a világ nyugati féltekéjén a búvárboltokban. Ezek a búvárruhák fekete színűek, kívül-belül sima felületűek voltak, és többnyire nadrágból, "pelenkás felsőből" és különálló csuklyából álltak. A sima felületű, rugalmas, puha neoprén azonban nagyon sérülékenynek bizonyult, és felvételkor nagyon tapadt a ruha a búvár testére. E "problémákat" a gyártók gyorsan kiküszöbölték: néhány éven belül megjelentek a kevésbé sérülékeny, nem sima felületű anyagok (a shark-skin és a turtle-skin anyagok voltak a legkeresettebbek), és ezek a ruhák belső oldalán már jersey borítás is volt. Kezdetben a neoprén darabokat csak összeragasztották, és csak később tértek át a ragasztás mellett a varrásra.
A régi búvárfotográfiákon igen gyakran láthatunk a ruhákon - főleg a varrásoknál - sárga csíkokat. A csíkok több hasznos feladatot is elláttak: könnyebb volt a fekete ruhás búvárt figyelemmel kísérni még a sötétebb, vagy kisebb látótávolságú vizekben is, tartósabbá tették a varrásokat, ragasztásokat, és megakadályozták, hogy az átvarrásoknál a milliónyi kis lyukacskán át a ruhába a hideg víz bejusson, illetve a felmelegedett víz kiáramoljon.
A magyar búvárok az 1960-70-es években nagy becsben tartották a neoprén ruhákat, mivel jó minőségű búváröltönyt a "vasfüggöny" túlsó oldaláról, meglehetősen borsos árért lehetett csak szerezni. A hazai búvárok mindig is találékonyak voltak, így megpróbálkoztak a neoprén anyag helyettesítésével is... Az első magyar búvár módszertani könyv, a "Békaemberek" (Básta, Chambre, Miller, 1962.), részletes útmutatást, sőt még szabásmintát is tartalmaz a búvárruha házi elkészítéséhez. A gyakorló búvárszerzők jól tudták, hogy neoprénhez Magyarországon nem lehetett hozzájutni, ezért ajánlották, hogy laticelt használjanak a búvárszabók:
"Ne zavarjon bennünket, hogy a laticel a vizet szivacsszerűen magában szívja, mert ennek a vízben nincs jelentősége... Egyedül partraszálláskor fogjuk az ilyen ruhát kissé nehezebbnek találni." - írták. Voltak persze más elgondolások is. Az FTSK Delfin Szakosztály búvárai sky anyagból készítettek búvárruhát maguknak. Egy korabeli tengeri túráról történő beszámoló tanúsága szerint "a munka teljesen felesleges volt, a sky ruhák nehezítették a mozgást, a hajlatokban kidörzsölték, kisebesítették a bőrt, s a hő védelmük kizárólag pszichikai jelentőségű volt."

Az 1960-as évek kényszerből találékony hazai búvárszabóiról szóló kitérő után kanyarodjunk vissza a neoprénből készült, nedves búvárruhákhoz.
Az 1970-es évek végén megjelent, pontosabban elterjedt a két oldalon jersey borítású neoprén anyag. A jersey lehetővé tette, hogy színes búvárruhákat is kínáljanak a gyártók. Vitathatatlan, hogy egy világossárga színű ruha sokkal könnyebben észrevehető a víz alatt, azonban a legkisebb olajfoltocska, kátrányszemcse csúnya, kitisztíthatatlan foltot okoz. (Mindenesetre a "színezhető" ruhák arra is alkalmasak, hogy évente új színkombinációval álljanak elő a gyártók, tehát sok más sporthoz hasonlóan, a búvárruhák terén is hódító útra indult a divat.) Ebben az időben jelentek meg a hasznos térd- és könyökfoltok, majd a ruhák külső oldalán különféle zsebek tűntek fel. Az először jó megoldásnak, hasznos tartozéknak tűnő zsebekről hamar bebizonyosodott, hogy nem annyira célszerűek, s néhány év alatt "lekoptak" a búvárruhákról. A nedves búvárruhák mellett az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején egyre több gyártó kezdett el szárazruhákat gyártani és ajánlani a sportbúvároknak is. A korábbiaktól eltérően, a szárazruhákat a használóik nem csak téli-, vagy jég alá történő merüléseknél használták (használják) előszeretettel, hanem az év melegebb időszakaiban is. A száraz ruhák egy része neoprénből készült ezek azért többnyire a "nagyon" hideg vizekben használatosak de az ún. membrán ruhák a melegebb vizekben, de hosszabb időt eltöltő, esetleg fázósabb merülésvezetők, búvároktatók kedvelt viselete lett. (A technikai búvárkodás megjelenésével tovább szélesedett a szárazruha használóinak köre.)
A titánfóliás neoprén anyag az 1990-es évek második felében jelent meg, s ezzel a technikai újdonsággal eljutottunk a "történelmi" áttekintés végére...
Végezetül álljon itt a búvárruha történetéhez kapcsolódóan egy magyar búvár irodalomtörténeti érdekesség, amelyre írásom befejezése után bukkantam. Harmincöt évvel ezelőtt, 1970 és 1971-ben, a Könnyűbúvár Értesítő 6. és 7. számában, a "Műszaki kalauz" c. részben a rovatvezető, Maróthy László tollából egy kétrészes, nyolc oldal terjedelmű írás jelent meg "A neoprén ruha" címen...
(Megjegyzés: A Könnyűbúvár Értesítő a fejrészének tanúsága szerint a Magyar Könnyűbúvár Szövetség "körlevele, belső tájékoztatásra" c. kiadvány volt. Az Értesítőt tekinthetjük az első, hosszabb időszakon keresztül, rendszeresen megjelenő magyar búvárújságnak, szerkesztője ebben az időszakban Násfay Béla volt.)

AZ ÓLOMÖV

Szinte biztos, hogy már az első ősbúvárok rájöttek, hogy egy kezükben tartott kő segítségével könnyebben tudnak lemerülni. Később a búvárok a technikájukat továbbfejlesztették: a köre egy kötelet köttetek, amivel a társuk a súlyt a felszínre tudta húzni, s így nem veszett el a munkájukat segítő fontos felszerelési tárgy.

Az angol John Lethbridge 1715-ben egy felszínről mozgatható, egyszemélyes merülőhordót készített. Később a feltaláló megoldotta a szerkezet önálló mozgatását is: a lemerüléshez a hordó oldalán súlyokat helyezett el, amit felemelkedéskor leoldott a búvár.

Klingert, német búvár az általa 1797. körül kifejlesztett "búvárgépének" derékmagasságában horgokra akasztott vassúlyok segítségével tudta a lemerülést és a felszínre emelkedést szabályozni.

Az angol W. H. James 1825-ben szabadalmaztatott egy búvár készüléket, melynek az volt a lényege, hogy egy övszerű tartályban lévő, kb. 30 bar induló nyomású levegő készletből lélegzett a búvár. A tartály alja ólomsöréttel volt megtöltve, amit felemelkedéskor a búvár kiengedett.

Cousteau kapitány és búvárai - sok más búvár felszerelési tárgy mellett - egy biztonsági, egyetlen mozdulattal nyitható ólomöv csatot is kifejlesztettek, mely az 1960-80-as években a magyar búvárok körében is nagyon népszerű volt.

A KIEGYENLÍTŐ TÉRFOGAT

A "régi" könnyűbúvárok merülését nehezítette, hogy sokáig nem létezett napjaink elengedhetetlen és kötelező felszerelési tárgya, a kiegyenlítő térfogat. Az első ilyen felszerelést a La Spirotechnique cég hozta forgalomba 1957-ben, az SS 40 elnevezésű búvárgallért, majd ezt követte a Fenzy gallér több változata. Az első gallér formájú felszereléseket még "mentőmellénynek" nevezték. A viszonylag merev gumi anyagból készült, nyakba akasztható, meglehetősen súlyos felszerelés víz alatti feltöltésére egy önálló kis palack szolgált. A felszerelés korlátozott mértékben volt alkalmas a lebegés biztosítására (tehát kiegyensúlyozásra) a kis palack korlátozott levegőkészlete miatt, elsősorban a mélyből a búvár (gyors) felszínre hozatalára szolgált. (Az akkori élettani ismeretek hiányaira utal, hogy egy korabeli jól felkészült magyar búvár 1965-ben megjelent könyvében a felszerelésről az alábbiakat írta a mellényt bemutató fotók alá: "A sűrített levegős mentőmellény jó szolgálatot tehet a víz alatt … mert beindítva az eszméletét vesztett búvárt is a felszínre hozza.") A gallér gyorsan népszerű lett a búvárok körében, és számos felszerelésgyártó cég jelent meg különféle modellekkel, majd néhány éven belül egy "forradalmi" újítást is bevezettek. Az újítás a mai értelemben vett inflátor fej és tömlő alkalmazása volt, így a búvár palackjának levegőjével tölthette fel gallérját. Ezzel a technikai megoldással a mentőmellény "valódi" kiegyenlítő térfogattá vált. (Megjegyzésre érdemes, hogy a "mentőmellény" név használatát később megszüntették, mivel ezek a búvárfelszerelések nem felelnek meg a nemzetközi szabványok, a vízi mentőmellénnyel kapcsolatos előírásainak.)

A fejlesztők, hogy a búvárgallérokat még biztonságosabbá tegyék, egy szén-dioxid patronos "autonom" feltöltő szerkezettel látták el azokat. Néhány év alatt bebizonyosodott, hogy az új feltöltési lehetőség nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mivel nem, hogy a búvár biztonsága növekedett volna, hanem gyakran okozott balesetet mind a gyorsfeltöltő, mind pedig a széndioxid gáz. A veszélyek felismerése után a patronos gyorsfeltöltők eltűntek a búvárgallérok tartozékai közül. Először az USA-ban, majd Európában az 1980-as években megjelentek a mai búvármellényekhez hasonló felszerelések, melyek az 1990-es évek elejére a kedvtelési célú búvárok körében teljesen kiszorították a gallérokat. Érdekesség, hogy az 1980-as évek elején az USA-ban számos felszerelésgyártó ajánlott a palack mellett elhelyezett (lényegében azt patkóalakban körbefogó) kiegyenlítő térfogatokat. Ezek a felszerelések ránézésre igen hasonlatosak voltak a mai technikai búvármellények nagy űrtartalmú levegőtárolóihoz. Egyes gyártók merev burkolattal védték a sérülékenynek vélt kiegyenlítő térfogatokat.

A BÚVÁRMŰSZEREK

Az első levegőellátó rendszereket használó búvárok - a legjobb tudomásunk szerint - nem használtak búvárműszereket. A merülések sarkalatos adatai közül a mélység - általában - adott volt számukra, mivel többnyire lehorgonyzott vízi járművekről merültek. A merülési időnek leginkább az egyéni emberi teljesítményük, a kifáradás és a fázás szabott határt. (Közismert, hogy a régi búvárok között gyakori volt a "búvárbetegség".) A búvároknak a levegőkészletükkel pedig nem igen kellett foglalkozniuk, hiszen a felszínről, tömlőn keresztül kapták. A búvár egészségügyi ismeretek fejlődése a mélységre és a víz alatt töltött idő jelentőségére irányította a figyelmet. Ez azonban még nem tette szükségessé, hogy a búvár a víz alá műszereket vigyen, hiszen a mélységet a merülés előtt meg tudták mérni (pl. mérőónnal), az időt pedig a felszínen a merülés segítői figyelhették.

Az első - általunk fellelt - búvárműszerek az 1910-es évek végéről származnak. A Siebe-Gorman nehézbúvár felszereléseket gyártó cég már ebben az időben készített búvárórát és víz alatti tájolót. Érdekesség, hogy a cég búvárok részére ajánlott víz alatt használható - igaz nem műszert, hanem mérőeszközt - teleszkópos rendszerű mérő-rudat. (Megjegyezzük, hogy írásunkban a felszínen használt levegőellátó rendszerek műszereivel nem foglalkozunk.)

A búvármüszerek iránti igény, azok életbiztonságot szolgáló jelentősége a felszíntől független búvárfelszerelések megjelenésekor került az érdeklődés központjába...

A vízmentes és nyomásálló órák különféle típusait a könnyűbúvárkodás kezdetétől megtaláljuk a felszerelésgyártók prospektusaiban. Az első búvárórák felhúzós, analóg, fémházas, robosztus méretű, fluoreszkáló számlapúak voltak, s nem hiányzott róluk a merülési idő beállítására szolgáló ún. keszongyűrű. Később megjelentek az ún. automata órák, melyeket nem kellett felhúzni, mivel a kar mozgása automatikusan elvégezte ezt a feladatot. A magyarországi könnyűbúvárok számára kezdetektől meglehetősen sokáig nagy gondot okozott a jó minőségű búvárelszerelések, így a megbízható búvárórák beszerzése is. Pont ezért találékony elődeink a szárazföldön használt órájukat "betokozták" és ezeket vitték magukkal a víz alatti felfedezéseikre.

Az analóg (mutatós) óráknál a felhúzó vízmentes tömítése jelentett műszaki problémát a gyártóknak. A legegyszerűbb megoldásnak az tűnt, hogy nem a tengelyt tömítették, hanem egy kis kupakkal zárták le a felhúzó kereket.

Az 1980-as években megjelentek a kvarcórák, s ezzel kezdetét vette a "sokfunkciós" digitális időmérők korszaka, melyek közül később több modellt beépített mélységmérővel is felszereltek.

A mélységmérők közül a legrégebbi múltra az ún. kapilláris csöves műszerek tekintenek vissza. A végtelenül egyszerű és szinte elronthatatlan - és olcsó - szerkezetnek azonban igen komoly fogyatékossága, hogy a 15 méter alatti mélységek esetében csak "tájékoztató adatot" szolgáltat, így a búvár számára az elfogadható pontosságú mélység nem olvasható le. Említésre érdemes, hogy ilyen mélységmérőket hazánkban is gyártottak már az 1960-as években.

Régi múltra tekintenek vissza az olajközeges, nyitott-, vagy zárt Bourdon csöves, valamint a membrános műszerek is. Ezek a felszerelések a búvár számára megfelelő pontosságú adatot szolgáltattak, ezáltal jelentősen növelték a merülés biztonságát.

A felszerelés tervezői igyekeztek a karon viselt műszerek egyikét-másikát összeépíteni, így az 1970-es évek prospektusaiban gyakran találkozhatunk olyan mélységmérőkkel, amelyekre (esetleg belsejükbe) víz alatti tájolót is építettek. Újdonságnak számítottak a mutatós mélységmérők esetében az ún. maximum-mutatókkal felszerelt típusok is, melyeknél a merülés során elért legnagyobb mélységet a búvárnak nem kellett megjegyeznie, mivel azt a műszer főmutatója által maga elött tolt vékony segédmutató jelezte. (Ez a "segítség" hiba forrása is lehetett, ha merülés után a búvár nem állította alaphelyzetbe a maximum-mutatót.) A mutatós mélységmérőket az 1990-es évektől széles körben elterjedő digitális műszerek, búvár komputerek egyre jobban kiszorították és napjainkra - gyakorlatilag - már csak tartalékműszerként használatosak.

A nyugat-európai és az amerikai kontinens gyártóinál már az 1960-as évek végén megjelentek az ún. műszerkonzolok. Azzal, hogy a búvár által használt különféle műszereket (a korábban karon viselt órát, mélységmérőt, tájolót, hőmérőt, illetve a tömlős palacknyomás jelzőt) egy tartóban helyezték el, biztosították azok könnyebb áttekinthetőségét. Ez a technikai megoldás napjainkig is - igaz, némileg módosult formában - megmaradt.

A könnyűbúvárkodás kezdeteitől búváróra, mélységmérő és dekompressziós táblázat segítségével tervezték meg és hajtották végre a búvárok a dekompressziós merüléseket. Ezek a merülések a többféle műszer, illetve táblázat használata miatt komoly figyelmet és fegyelmezett magatartást igényeltek a merülés teljes időtartamában. Az 1970-es évek elején megjelent új búvárműszer, a dekompressziómérő, akkori közismert nevén a dekométer. Ez az automatikusan dekompressziós információkat szolgáltató új műszer a merülés alkalmával a tévedés - ami az emberi természet velejárója - lehetőségét igyekezett csökkenteni, a merülések végrehajtását megkönnyíteni, s így a biztonságot is jelentősen növelte.

A műszer működési elvének lényege az alábbi volt: a műszertokban egy meghatározott áteresztő képességű, sajátos, porózus anyagból készült, átömlő nyílással rendelkező "fal" választott el két kamrát. A lemerülés alkalmával, a mélység növekedése során az egyik, a rugalmas tartályból a nyíláson (szelepen) keresztül a levegő átáramlik a másik, a merev falú tartályba. Ez az átáramlás a test szöveteiben való gázoldódás sebességével volt arányos. A rugalmas tartály alakváltozását egy mechanikai szerkezet egy műszerskálán mozgó mutatóhoz "közvetítette". A felemelkedéskor megtörtént a visszaáramlás, a rugalmas tartály visszanyerte az eredeti alakját, ami olyan sebességgel történt, mint ahogyan a szervezetben oldott gáz "kiürült". A tartály alakváltozása természetesen a mutató - vissza - mozgását is jelentette. Ezáltal a búvár a műszer mutatóját figyelve, a műszerskáláról olvashatta le, hogy egyes dekompressziós megállókat teljesítette-e, és így kisebb mélységbe emelkedhet-e. A dekométerek közül az SOS cég műszere volt a legismertebb, amit számos felszerelésgyártó saját márkajelzésével is forgalomba hozott. (A dekométer mellett a búvárnak a merülés végrehajtásához szüksége volt órára és mélységmérőre is, mert a műszer csak a dekompresszióhoz volt használható.) A mikroelektronika fejlődése a búvárműszerek terén is jelentős áttörést hozott. Előszőr megjelentek a digitális kijelzésű mélységmérők. Az elsők között volt 1974-ben a Farallon Industries (USA) tranzisztoros műszere. Rövidesen piacra kerültek a többfunkciós, ún. kombinált alapműszerek, majd az óra, a mélységmérő és a dekométer funkcióját egyesítő első búvárkomputerek. Az első igazi búvárkomputer - a szakirodalom szerint - az USA-ban készült, a DACOR cég Deco Brain nevű műszere volt, mely már egy kijelzőn mutatta a merülés sarkalatos adatait, a mélységet, időt és a dekompressziós információt.

Az önálló (autonóm) búvárkészülékek megjelenése után a búvár teljesen függetlenné vált a felszíntől. Megszűnt a levegőtömlő (és ezzel megszűnt a korlátlan mennyiségű levegő is), a biztosítókötél, sőt, a könnyűbúvárok nem a fenéken gyalogoltak, hanem három dimenzióban mozogtak, s egy-egy merülés alkalmával nagy területek - beleértve a könnyen és gyorsan változtatható mélységeket is - bejárását tették lehetővé az új felszereléseik. A független készülékekben viszont csak korlátozott mennyiségű légzőgázt tudtak a búvárok magukkal vinni. Pont ezért kiemelt jelentőségűvé vált, hogy a víz alatt töltött időben a búvár folyamatosan figyelemmel tudja kísérni a rendelkezésére álló légzőgáz mennyiségét.

A légzőgáz nyomásának változását jelző szerkezet fontosságát már Yves Le Prieur kapitány, az önálló sűrített levegős, de még nem automatikus működésű légzőkészülék feltalálója (1926) felismerte és fel is szerelte a műszerrel a légzőkészülékét.

Ennek ellenére ez a búvárműszer sokáig nem vált "kötelező felszereléssé". Jacques-Yves Cousteau és Emil Gagnan 1943-ban, az általuk szabadalmaztatott Aqua-Lung, a vízitüdő első példányait, majd a sorozatgyártás megkezdése után sem látták el palacknyomás jelzővel készülékeiket. Az első felszerelésgyártók a műszer helyett egy más műszaki megoldást alkalmaztak, az ún. tartaléklevegő szelepet (rezerv, reserve), ami azonban nem helyettesíthette a műszert. Valószínűleg a palacknyomás jelző műszer "késői" bevezetésének, elterjedésének több oka volt. Az egyik biztosan az, hogy a kezdetben használt hátreduktorok esetében a műszer tömlőjének a csatlakoztatása nehézkes(ebb) megoldás volt. (Igaz az is, hogy ilyen megoldásra is volt példa.) A kéttömlős légzőautomatáknál (hátreduktor) az első palacknyomásjelző műszereket nem a légzőautomatákhoz, hanem a palackszelepekhez csatlakoztatták, így tehát azokat nem lehetett "levenni" a készülékről. Emiatt a műszaki megoldás miatt azok karbantartása, szállításkor-tároláskor a megóvásuk nehézkes volt.

A napjainkban használatos "szájreduktorok" (légzőautomaták) megjelenését követően a gyártók az 1960-as évek közepétől "piacra dobták" a palacknyomás jelző műszereket. Az első műszerek felépítése eltért a napjainkban használatosaktól: a tömlő a műszer hátlapjához csatlakozott. Érdekesség, hogy egyes esetekben a műszert mélységmérővel is felszerelték.

Hazánkban a légzőautomatához csatlakoztatott palacknyomásjelző műszerek csak az 1980-as évek végén, 1990-es évek elején, a nemzetközi búvároktatási rendszerek megjelenésekor váltak kötelező műszerekké.

A merülő számára a víz alatt - gyakran - nagy segítséget nyújt a búvártájoló. Ez a hasznos műszer a könnyűbúvárkodás kezdetétől megtalálható a felszerelésgyártók ajánlatai között. Az első évtizedekben közkedveltek voltak a gömbtájolók, mivel a szelencében lévő csillapító folyadékban úszó gömb alakú "tájolólap" leolvasása egyszerűbbnek tűnt, továbbá nehezebben "akadt fel". A gömbtájolóknak viszont komoly hátránya volt, hogy túlságosan "vastagok" voltak. A kisebb "vastagság" érdekében előfordult, hogy egy viszonylag kis méretű lapos tájolót a mélységmérő műszerlapjára ültettek a felszerelés gyártók. Ennek a megoldásnak is voltak hátrányai: amennyiben nem vízszintesen tartotta a búvár a műszert, akkor felakadt a mutató. A kis méret nehezítette a pontos leolvasást...

A LEVEGŐELLÁTÓ RENDSZEREK

Eljutottunk a búvárfelszerelés "lelkéhez", a levegőellátó rendszerek kialakulásának történetéhez. Remélem, hogy a "vájtszemű" T. Olvasó nem ró meg azért, hogy nem "légzőgázellátó" rendszerek címet adtam, de lényegében a nagyon távoli múlttól kezdve egészen 1877-ig, az első nem levegővel működő búvárkészülék kifejlesztéséig helytálló a levegő kifejezés.

Az első levegőellátó rendszert a Kr.e. 900 körüli időkből származó asszír dombormű ábrázolja, egy bőrtömlőből lélegző búvárt. Igaz, egyes szakértői vélemények szerint nem légzőkészülék, hanem úszássegítő eszköz látható a képzőművészeti alkotáson. A kételkedők véleményüket azzal is alátámasztják, hogy egy ilyen szerkezettel lehetetlen a víz felszín alá merülés. A kételkedés eloszlatható (?), ha elolvassuk Jean-Albert Foex a "Tízezer év az óceánok mélyén" c. könyvében az ide vonatkozó részeket. Foex elgondolása szerint a levegőtárolására szolgáló tömlőt a búvár a felszínen egy fujtató segítségével töltötte fel, tehát némi túlnyomásos levegő állt a felszín alatt a rendelkezésére. Amennyiben elfogyott a levegője, akkor a felszínre emelkedett és újra feltöltötte a tömlőt. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen szerkezet primitív "újralégző" készülékként is üzemelt, a búvár igyekezett a kilélegzett levegőt visszafújni a tömlőbe. Arról, hogy egy ilyen szerkezettel mennyi ideig lehetett a víz alatt tartózkodni nincs adatom.

Szintén a régmúlttól használatosak és az első levegőellátó rendszerek közé tartoznak a búvárharangok. (Kevesen tudják, hogy a búvárharangokat a közeli múltban is használták, használják búvármunkákhoz: a II. Világháború után, a Margithíd újjáépítésénél is alkalmaztak nagy méretű búvárharangot.) A nyitott aljú szerkezetben a környezeti nyomásra sűrűsödött a benne lévő levegő. Tehát, ha szabadjára engedjük a fantáziánkat, egy szerkezet nélküli nyomáscsökkentőként működött a búvárharang. A búvárharangok üzemideje meglehetősen eltérőek voltak, értelemszerűen nagyságuktól (térfogatuktól) és a merülés mélységétől függtek. A levegőfrissítéses búvárharangok jelentősen megnövelték a merülési időt. (A levegő frissítés elgondolását a francia fizikus Denis Papin /1647-1712/ vetette fel, a gyakorlati megvalósítást azonban 1690-ben Edmund Halley csillagász valósította meg.) A levegőkészlet, illetve üzemidő vonatkozásában Halley 2 méter átmérőjű, csonka kúp alakú hengeréről tudjuk, hogy öt fő, 16 méter mélységben egy órát töltött el. A búvárharangok a későbbi időkben további jelentős technikai fejlődésen mentek keresztül. Jelen írás azonban nem alkalmas a búvárharangok - egyébként - érdekes történetének részletes tárgyalására, tehát már csak egy kép erejéig időzzünk itt.

Egy - rövid - gondolatsor erejéig időzzünk el Leonardo da Vinci (1452-1519) búvárkészülékéről, mely vázlata megmaradt az utókornak. Az biztos, hogy a tervekből a légzőcső működhetett, azt viszont nem tudjuk, hogy a bonyolultabb szerkezetet a mester, vagy valamelyik tanítványa eredményesen használta-e. A bordázott légzőcső segítségével a felszíni levegőt használta a búvár, tehát a "készlet" gyakorlatilag korlátlan volt. A "bonyolultabb szerkezetről" lényegében semmit nem tudunk.

Befenekelt aljú búvárharang? Jonh Letbridge készített először (1715) a búvár testénél lényegesen nem nagyobb kiterjedésű búvárkészüléket. A vas abroncsokkal ellátott, fából készült merülőhordó - mely a búvár testét is magába foglalta - lényegében egy levegő tartály volt, tehát az egész szerkezet egy meglehetősen egyszerűen működő levegő ellátó rendszer volt. Egy kis fantáziával a kiegyenlítő térfogatot is beleképzelhetjük a szerkezetbe: a merülőhordó leoldható súlyokkal volt ellátva, tehát ezek leoldása után önerőből a felszínre tudott emelkedni. A mintegy két méter hosszúságú hordó levegőkészletével Letbridge mintegy fél óráig tudott 15 méter körüli mélységben dolgozni.

Lethbidge "merülőhordóján" kívül más feltalálok terveiben is fellelhető a "hordó", mint a búvár levegőellátó eszköze.

"1719-ben Jefim Nyikonov, a Moszkva melletti Pokrovszkojében született orosz paraszt - ismert autodidakta feltaláló - olyan búvárkészüléket javasolt, ami a búvárharang továbbfejlesztése volt, de egyidejűleg már a mai búvárruha elemeit is tartalmazta. Búvársisakként egy ablakkal ellátott, bőrrel bevont fahordót használt. A búvár bőrzubbonyt és kényelmes bőrnadrágot viselt. Ólommal, vagy homokkal töltött zsákokat akasztottak a vállára. ... Nyikonov ötlete azonban sohasem valósult meg." - olvashatjuk az 1973-ban, az MHSZ gondozásában kiadott "A búvár" című módszertani búvárkönyvben.

(A szocializmus "sajátos" történelem szemlélete - mely bővelkedett az elhallgatásokban, torzításokban és hazugságokban - bizonyítottan meghamisította az ipartörténetet is. A korabeli szakkönyvekben igen gyakori volt, hogy minden valóság alapot nélkülözve az első feltalálóként orosz, de még inkább szovjet embert neveztek meg... Azt, hogy e találmány a valóság, vagy a hamisítás talaján áll, azt sajnos nem tudom... Szerző megjegyzése).

Több, mint 140 évvel később, 1860-ban az olasz fizikus, Giovanni Borelli is egy a búvár fején lévő hordóként képzelte el a készülék légtartályát. A képen látható, hogy az elgondolás szerint a tartályt tömlők kötötték össze a felszínnel a levegő frissítésének biztosítása érdekében.
A felszínre nyúló légtömlő, mint levegőellátó-rendszer elgondolása meglehetősen régi elgondolás volt. Az egyik első búvárábrázolás (1430) is ezt a megoldást alkalmazta.

Jól tudjuk viszont, hogy "segédberendezés" nélkül a kis átmérőjű légtömlőből a búvár közvetlenül csak nagyon kis mélységben tud folyamatosan lélegezni, ezért az ilyen megoldások a gyakorlatban nem működtek, és csak tervek maradhattak...

Karl Heinrich Klingert német gépész, búvár, feltaláló a 1790-es évek végére szerkesztette meg búvárgépének első példányát. Klingert a fémgubóra emlékeztető búvárruhát a felszínnel két börből készült légtömlővel kötötte össze, melyeket - a levegőellátó rendszerek közül először - ki- és belégző szeleppel látott el. A felszerelést bemutató első merülését 1797. június 23-án Breslau (ma Wroclaw) mellett, az Oderában hajtotta végre. A kísérlet során a víz alatt elfűrészelt egy fatörzset. A "búvárgép" használatával azonban nagyon sok probléma volt, mivel a Klingert által elsőként alkalmazott irányszelepek még nem oldották meg a nyomásnövekedéséből eredő légzési problémákat, így csak egészén kis mélységben lehetett használni. A feltaláló azonban kitartó volt, és huszonkét évi fejlesztőmunkával 1819-re sikerült egy használható, folyamatos levegőellátást biztosító készüléket szerkesztenie.

A búvár levegőellátásának biztosítására a francia Fréminet-nek a felszínre vezető levegőtömlőtől eltérő elgondolásai voltak. A búvár egy merev ruhában tartózkodott, amit egy különálló, ovális tartállyal kapcsolt össze, melyben egy rugós szerkezettel működtetett fujtató biztosította a levegő keringését. Az "ember-gép" szerkezetet azonban túl bonyolultnak tartotta a feltaláló, ezért később a tartályt a búvár hátára csatolta. Fréminet ezzel az eddigiektől eltérő levegőellátó rendszerrel 1772-ben Párizsban a Pont Marie (Mária-híd) közelében 32 percet tartózkodott a Szajna fenekén. A feltaláló tengerben is kipróbálta búvárfelszerelését: Le Have mellett egy órát merült 16,5 méter mélységben. Fréminet újszerű levegőellátási megoldásával megszűntette a levegőtömlőt, mint a búvárt a felszínnel összekötő kapcsolatot. Nem tudta viszont a felszíntől teljesen függetlenítenie a szerkezetet, mivel a leeresztő-biztosító kötelekre szüksége volt.

Az előzőekben már említett elgondolás, hogy a búvár közvetlenül a felszíni levegőből lélegezzen sokáig is foglalkoztatta a felszerelésgyártókat. Érthető a "makacs" ragaszkodás e megoldáshoz, hiszen így nem kellett (volna) "bonyolult" berendezés a levegőellátás biztosítására. Az 1830-as években Amerikában szabadalmaztattak egy sajátos búvárfelszerelést, ami lényegében egy túlméretezett légzőcsőre hasonlított. A szerkezet feltalálói - Short és Bradford - elgondolásai szerint egy merevítő gyűrűkkel ellátott csőbe engedték le a búvárt. A tágas és összenyomhatatlan csőben a búvár tudott lélegezni, mivel közvetlenül a testére nem hatott a víz nyomása. A szakirodalom állítása szerint korábban ilyen elven működő búvárfelszerelést, levegőellátó rendszert korábban nem építettek, illetve próbáltak ki, tehát ez egy teljesen egyedi és új műszaki megoldás volt.

Az "óriás légzőcső", mint levegőellátó rendszer elgondolást 1901-ben Clark továbbfejlesztette. A búvárruhája egy harmonikaszerűen összehajtható (összerakható), tömlő volt, amiben belső merevítő gyűrűket szereltek. A tömlő olyan átmérőjű volt, hogy a búvár teste kényelmesen elfért benne. A tömlő a búvár mellkasáig ért. Az itt lévő merevítő gyűrűk felfogták a víznyomását, tehát a búvár kényelmesen tudott lélegezni. (A búvár lesüllyedését a lábára rögzített súlyok biztosították. A szerkezet és benne a búvár mozgatását, emelését a felszínről csörlővel, kötelekkel oldották meg.) Lényedében a Clark féle búvárfelszerelésben a mélyben is a merülő a felszíni levegőből lélegzett. A felszerelést a gyakorlatban hajók víz alatti részeinek tisztítására használták. A felszerelésnek volt azonban egy nagy hibája: a búvár által kilélegzett széndioxid - mivel a levegőnél nehezebb gáz - megült a tömlő alsó részében és mérgezést okozhatott.

Időben kissé visszakanyarodva a levegőellátó eszközök fejlődésének, fejlesztésének történetében egy fontos állomás az 1819-es esztendő, amikor az Angliába kivándorolt német szerszámkészítő-puskaműves Augustus Siebe egy olyan sisakot készített, melyhez a búvár derekáig érő "nyúlvány" tartozott. A levegőellátást a felszínről szivattyú segítségével tömlőn biztosították. Lényegében ez a sisak egy "mini búvárharang" volt.

E felszereléshez hasonló készüléket tervezett az orosz származású Gausen is. A feltaláló egy kerek, ráccsal védett ablakkal ellátott rézsisakot ajánlott 1829-ben az Orosz Tudományos Tengerészbizottság figyelmébe. A szerkezet a búvár vállára ült fel, és a mélységnek megfelelő nyomású levegő ellátását a felszínről, kéziszivattyúval biztosították. A felesleges, illetve elhasznált levegő a sisak alján távozott el a vízbe. Később a test hő védelmét biztosító zárt ruhával is kiegészült a búvárfelszerelés.

Az ilyen megoldású levegőellátó rendszerek (búvárfelszerelések) a gyakorlatban beváltak, sőt elterjedtek szerte a világon. A szakirodalom szerint ilyen sisakot használt Milne-Edwards tanár, a Francia (párizsi) Tudományos Akadémia tagja 1884-ben a Szicília partjainál végrehajtott természettudományi kutatások során, mikor - vélelmezhetően - első alkalommal merült búvárfelszerelésben egy tudós, hogy közvetlenül figyelje meg a víz alatti világot.

"Korszerű" búvársisak

Később William Beebe - a mély tengerek világát kutató batiszféra megalkotója - is gyakori használója volt ilyen levegőellátó rendszernek, melyről azt állította: "Korszerű búvársisak, mely új világ urává teszi az embert."

Megjegyzem, hogy ezt a megoldású (ehhez hasonló) búvársisakokat napjainkban is használnak. Bármennyire meglepőnek tűnhet, trópusi tengerekben, a víz alatti világba bepillantani szándékozó, búvárvégzettség nélküli, vállalkozó kedvű érdeklődőket ilyen - igaz műanyagból készült - sisakokban, kiépített pálya mentén "gyalogoltatják" búvár vezető felügyeletével.

William Henry James 1825-ben az eddigi levegőellátó rendszerektől alapvetően eltérő műszaki megoldású készülékkel állt elő. Szabadalmazott búvárkészülékének fémből készült levegő tartályát övszerűen helyezte el a búvár derekán. A mintegy 30 bar körüli nyomású levegőt egy tömlővel vezette a búvár sisakjához. A feltaláló készülékével lényegében megalkotta a felszíntől független, az ún. autonóm búvárfelszerelést. W. H. James a felszíntől független búvára azonban még nem úszott, hanem a fenéken gyalogolt.

(Megemlítem, hogy az eldobható ólomsúlyok "feltalálása" is James e készülékéhez kapcsolódik, melyről a cikksorozat az ólomöv története c. részében már említést tettem.)

Az előzőekben bemutatott búvársisakoknak volt egy komoly hátrányuk: amennyiben a munkát végző búvár erősen megdőlt, vagy esetleg fekvőhelyzetbe került, a sisakba víz kerülhetett, pontosabban kiáramolhatott a levegő. A fejlesztők a későbbiekben úgy igyekeztek e veszélyes problémát kiküszöbölni, hogy teljesen zárt rendszert készítettek: a sisakot és a vízmentes ruhát összekapcsolták.

1834-ben L. Nacross, majd egy évvel később J. R. Campbell tökéletesítették a búvárfelszerelést, a búvár felsőtestére egy henger alakú fémszerkezetet "adtak", a fejrész pedig egy búra volt. A búvár nadrágja, a fémhenger és a búra vízmentes, tömített rendszert képezett, a levegőellátást a felszíni szivattyú tömlőn keresztül biztosította.

A búvár testén lévő fém henger, a - viszonylag - nagy búra miatt ezekben a felszerelésekben meglehetősen nehézkes volt a munkavégzés. Néhány éven belül, 1837-ben Siebe Gorman nevű társával tökéletesítette a felszerelést. A levegőellátó rendszerben a legnagyobb változást azzal hozták, hogy a fémből készült, módosított formájú gömbsisakot kilégző szeleppel látták el, így a búvár a feje mozgatásával tudta a felesleges levegőt kiengedni. A sisakot csavarokkal rögzítették egy fém gallérhoz, melyet a vízmentes ruhához csatlakoztattak. A búvár levegőellátása - változatlanul - a felszínen elhelyezett szivattyú segítségével, tömlőn keresztül történt. Siebe és Gorman lényegében megalkották a nehézbúvár felszerelés az elmúlt évtizedekig is használt formáját. (Érdekesség - bár nem szorosan kapcsolódik a levegőellátó rendszerek fejlődéséhez -, hogy a két fejlesztő szerelte fel először ólomtalpú cipővel a búvárt, mely után szokásos volt a nehézbúvárokat "ólomlábúaknak" is nevezni. Siebe felszerelését szkafandernek nevezte a görög csónak és ember szavak összevonása alapján.)

Az előző részekben bemutatott műszakilag meglehetősen eltérő búvárfelszerelésekben volt azonban egy közös elem: mindegyik levegőt juttatott el a búvárhoz. Jól tudjuk viszont, hogy az ember életben maradásához "elégséges" ha - valamilyen határok között - csak oxigént lélegez be. Ez a lehetőség nem kerülte el a búvárfelszerelések tervezőinek, fejlesztőinek figyelmét sem. Az oxigén, mint légzőgáz felhasználása a tengeralattjárók fejlődésével hozhatók összefüggésbe. Az első (?) oxigénes ún. légzőgáz regeneráció légzőkészüléket - állítólag - 1831-ben egy Hotyinszkij nevű orosz tengerésztiszt készítette, amit az elkövetkezendő évtizedekben hosszabb időtartamú használatra alkalmassá fejlesztett. A mai szóhasználat szerint ez egy zárt rendszerű, újra légző készülék volt. Az oxigénes újra légző készülék nem csak a búvárok, hanem a bányamentők érdeklődését is felkeltette, már 1859-ben ilyen elven működő szerkezetet fejlesztett ki egy Schwann nevű mérnök. Képünkön Hotyinszkij készülékének elvi vázlata látható.

Az angol Henry A. Fleuss 1878-ban egy tökéletesített légzőgáz-regenerációs oxigénes búvárkészüléket épített. A találmányban már megtalálhatók a légzőzsák, a kisebb méretű palack(ok), melyek 30 atmoszféra nyomású oxigént tároltak, valamint a széndioxid elnyelésére szolgáló tisztítószelence.

A Fleuss féle zárt rendszerű oxigénes készülék működési elve lényegében napjainkig sem változott meg. Fontos azonban Sir Robert Davis nevét megemlíteni, aki 1911-ben továbbfejlesztette, és könnyűbúvárok részére ajánlotta oxigénes készülékét. (Davis nevéhez - az oxigénes készüléken kívül - fűződik az első, a valóságban is működőképesnek tűnő víz alatti ház terve is. Elgondolása szerint háza az eszkimó igluhoz hasonlított, két lépcsős zsilipkamrával biztosította a ki-be járást, a levegőellátáshoz pedig nagyméretű sűrített levegős palackokat tervezett.)

A zártrendszerű oxigénes légzőkészülékeket a munkabúvárok körében nem igen használták, majd a későbbiekben a gáz veszélyei miatt a könnyűbúvárok is igen korlátozott körben alkalmazták. (Meg kell azonban említeni, hogy Hans Hass első tudományos célú expedícióinak résztvevői oxigénes készülékekkel merültek.) Ezzel szemben az oxigénes újra légző készülékek katonai felhasználása igen elterjedt és széleskörűvé vált az elkövetkezendő évtizedekben. E kérdéssel azonban jelen írás nem foglalkozik.

Egyes víz alatti munkák elvégzéséhez olyan mélységekbe kellett a búvároknak merülniük, melyre a sisakos búvárfelszerelések és az akkor használt levegőellátó rendszerek már nem voltak alkalmasak. Az ilyen feladatok elvégzésére fejlesztették ki az 1800-as évek utolsó évtizedeitől a páncél búváröltönyöket. A több száz kilogramm súlyú öltözetben lévő búvárt daruval engedték le, illetve emelték ki. Az egyik ilyen első, közel 500 kg súlyú szerkezetet 1913-ban a Hanseatische Apparatenbau Ges. brémai cég állította elő. (Képeinken egy 1882-ből származó páncélbúvár és Benjamin Leavitt amerikai búvár láthatók. Leavitt mellett az a páncél búvárruha áll, mellyel 1922-ben a közel 100 méter mélységben lévő Lusitania roncsához merült.)

A levegőellátó rendszerek fejlődésében, fejlesztésében ugorjunk vissza néhány évtizedet. Kiemelkedő jelentőségű volt az 1865-ös esztendő, mely Bernoit Rouquayrol és Auguste Denayrouze búvárkészülékének megjelenését hozta. A két francia származású fejlesztő - több éves kísérletezés után - egy olyan, a búvár hátán viselhető berendezést talált fel, melynél a merülő tüdeje vezérelte a levegő adagolót. Rouquayrol és Denayrouze szabadalmának lényegét az alábbiak szerint foglalja össze Ugray Károly a Búvárismeretek című könyvében:

"A víz nyomását a szivattyú által szállított levegő nyomása ellensúlyozza. ... A felszereléshez tartozik egy fém tartály, amelyet a búvár hátán hord. Ebbe a tartályba szállítja a légszivattyú légtömlője (L) a friss levegőt, ami a beömlő szelepen (B) át jut a tartályba (T). A búvár csak az előkamrából (E) tud levegőt szívni, mert egy átömlő szelep (SZ) a légtartály és az előkamra közötti levegő átáramlását megakadályozza. A búvárt az előkamrával egy szájcsutorával ellátott cső (CS) köti össze. Lélegzetvételkor a búvár elszívja az előkamrából a benne lévő levegőt, ezáltal ott a légnyomás csökken. Ennek következtében az előkamra tetején lévő kerek gumimembrán (G) behorpad és lefelé irányuló mozgásával úgy vezérli az átömlő szelepet, hogy megnyílik és utat enged a légtartályban lévő levegőnek az átáramlására. Ezzel egyidejűleg azonban a nyomás növekszik az előkamrában, a gumimembrán újra visszamegy eredeti helyzetébe és ezzel zárja az átömlő szelepet. Ez a művelet a búvár minden lélegzetvételénél megismétlődik. A kilégzést a búvár ugyanazon a csövön végzi, amelyen a belégzést, azonban egy, az előkamra előtt elhelyezett (K) gumiszellentyűn át a szabadba (vízbe). A gumimembrán és az átömlő szelep méretaránya olyan nagy, hogy a tüdőnek a lélegzetvételhez rendelkezésre álló ereje a légtartályban uralkodó nyomás ellenére is, azt nyitni tudja."

Az új levegőellátó rendszer gyorsan népszerű lett és elterjedt, bár több hátránya is volt. A háttartály folyóvízben megnehezítette a búvár mozgását, az áramlás akár el is tudta forgatni, fel tudta dönteni a víz alatt dolgozót. Amennyiben a búvár kiejtette szájából a csutorát a felszínre kellett jönnie, hogy újra a szájába vehesse. Nagy előnye volt viszont a készüléknek, hogy orrcsipesszel és búvár maszkkal sisak és búvárruha nélkül is lehetett - kisebb mélységben - használni. A Rouquayrol és Denayrouze féle búvárkészüléket, annak továbbfejlesztett változatait a magyar katonai- és munkabúvárok az 1800-as évek utolsó évtizedétől egészen az 1940-es évekig használták.

A légzőautomata elve más búvárfejlesztőknél is felvetődött, sőt, a gyakorlatban is kedvező eredményeket értek el. Képünkön egy korábbi, 1838-ból származó szabadalmi leírás látható, melyben egy nyomáscsökkentő leírása is szerepel.

A Dräger cég, pontosabban alapítója dr. Heinrich Dräger úr 1889-ben szabadalmaz-tatta első nyomáscsökkentőjét, s még ebben az évben megalapította híres cégét. Igaz, ez a nyomáscsökkentő még nem búvár felszerelés része volt. Viszont 1907-es évben megjelent hír szerint a Dräger cég búvárkészülékeivel hozták a felszínre egy süllyedő tengeralattjáró személyzetét. A cég 1912-ben több un. vezeték (tömlő) nélküli, tehát a felszíntől független sisakos búvárfelszerelést hozott forgalomba.
E példák bizonyítják, hogy a levegő ellátó rendszerek új technikai elemeként megjelentek a víz alatti munkavégzők felszerelései között a különböző típusú légzőautomaták...

Az 1900-as évek első évtizedeiben a búvárfelszerelések fejlődését a korábbiaktól eltérő tényezők is befolyásolták. Az előző részekben már többször említettük, hogy a búvárfelszerelések, ezen belül a levegőellátó rendszerek fejlődését, fejlesztését elsősorban az eredményesebb és hatékonyabb víz alatti munkavégzés mozgatta. Az 1900-as évek első évtizedeiben azonban a búvárfelszerelésekkel kapcsolatosan több új elvárás jelent meg. A tengeralattjárók elterjedése és hadrendbe állítása a víz alatti mentés, a szerencsétlenül járt víz alatti járműből történő menekülés kérdését előtérbe helyezte. A búvároknak új feladatokat jelentett a roncsokba, barlangokba történő behatolás. Számos feladat nem, vagy csak nehézkesen volt megoldható "fenékjáró" technikával, ezért a három dimenzióban könnyedén mozgó búvár elgondolása, pontosabban felszerelésének kialakítása is új szempontként jelent meg. Ezért a búvárok, felszerelés tervezők-fejlesztők figyelmét a felszíntől független, ún. autonóm légzőkészülékek felé irányította. Cikksorozatunk korábbi részeiben szóltunk már az autonóm oxigénes légzőkészülékekről. Oxigénes készülékkel azonban csak kis mélységbe lehetett merülni, ami a felhasználhatóságának jelentős korlátokat szabott.

Ezért volt nagy jelentőségű Yves Le Prieur francia tengerésztiszt sűrített levegős légzőkészülékének megjelenése. Le Prieur 1926. augusztus 6-án a párizsi Tourelles uszodában próbálta ki találmányát. Az első készüléknél még a magasnyomású levegőt tartalmazó palack a búvár hátán volt. Később, 1933-ban az egyszerűbb és kényelmesebb használat miatt a feltaláló a palackot a mellre helyezte át. ".Kipróbáltuk Le Prieur kapitánynak a víz alatti kutatások zseniális úttörőjének készülékét. A szerkezet közismert: egy mellre szíjazható légtartályból, egy kézzel állítható nyomásszabályozóból, meg egy maszkból áll, amely az egész arcot fedi. A felszerelés egyszerű és megbízható volt." - mutatja be a módosított légzőkészüléket Y.J. Cousteau kapitány, a Csend világa című könyvében. Volt azonban a felszerelésnek egy gyengéje is: a palackból folyamatosan áramló levegőt kézzel kellett adagolni, ami folyamatos odafigyelést és feladatot is jelentett a merülő részére. A kapitány lelkesen köszöntötte tengerésztiszttársa találmányát és egy levelében ezt írta: "Kedves Le Prieur barátom, Ön feltárja előttem azt, amit a jövendő még eltakar. Ön, hogy úgy mondjam, a jövő talajában turkál. Birodalmának Leonardo da Vinci és Jules Verne a fejedelmei. Az Ön aktív poétai élete a tudomány szemszögéből illusztrálja Picasso szép mondását: Először találok, azután keresek."

Le Prieur levegőellátó rendszerét bemutatta a francia haditengerészet vezetésének is. A készülék vélelmezhetően megnyerte a főtisztek tetszését, mivel nem hivatalosan a haditengerészet átvette a rendszert. Ez az új, autonóm levegőellátó rendszer a víz alatti munkavégzés, a katona búvárok és kutatások részére új lehetőségeket biztosított a vízfelszín alatti világban. Az egyszerű, könnyen kezelhető, olcsó üzemmódú légzőkészülék a szabadidős búvártevékenység elindulásához is jelentős segítséget nyújtott. Emlékeztetünk arra, hogy a Párizsban, a világon elsőként megszervezett szabadidős búvárklub tagjai merüléseikhez Le Prieur féle sűrített levegős légzőkészüléket használtak...

A korábban bemutatott - és általában a szakirodalom által is megemlítet - autonom levegőellátó rendszerek mellett számos más készüléket is kifejlesztettek és eredményesen is használtak az 1800-as években. Az alábbi képünkön három ilyen felszerelés látható.

Talán a középső készülék a legérdekesebb a bemutatottak között. Lemaire D'Augerville búvárkészülékén a magasnyomású (23 atmoszféra) légzőgázt tartalmazó palackot a búvár hátán helyezte el a feltaláló. A palack 600 liter levegőt tartalmazott és a feljegyzések szerint 20 méteres mélységben dolgozott vele a búvár. Az alábbi ábrákon jól látható, hogy a mellen egy rugalmas tartály helyezkedett el, mely részben nyomáscsökkentőként működött.

A búvár kezében egy csákány látható. Számos más régi búvárképen is hasonló eszközzel voltak a búvárok felszerelve. Ebből arra következtethetünk, hogy a korabeli víz alatti munkások feladata elsősorban a roncsokba történő behatolás, illetve a rögzített rakomány kiszabadítása volt.

Az európai búvár szakirodalom - szinte - egyáltalán nem tesz említést arról, hogy a japánok az autonom, de nem automatikus működésű légzőkészülék kifejlesztésében, illetve gyakorlati alkalmazásában megelőzték Európát. Le Pieur készülékének bemutatóját (1926) jóval megelőzve, már 1918-ban a tokiói Submarine Industrial Company a Japán Haditengerészettel közösen víz alatti munkákra és koráll gyűjtéshez egy búvárkészüléket fejlesztett ki. Képünkön az "Ohgusshi's Peerless Respirators" elnevezésű szerkezetet (is) bemutató angol nyelvű könyv borítója látható.

A levegőellátó rendszer lényegében a tömlős és autonom készülék "mutációja". A palackban 150-200 atmoszféra nyomású levegő volt. A képek a palackot és szerelvényeit, a nyomáscsökkentővel, az arcmaszkokat és a levegőpumpát mutatják be.

Végezetül a levegőellátó rendszerek fejlesztésének "kevéssé ismert" történetben egy magyar vonatkozású eseményről is - fontos - megemlékezni. Köszeghi-Mártony Károly, az oszták-magyar hadsereg hadmérnöke 1828-ban kezdte meg légzőkészüléke tervezését. (Köszeghi 1783. március 12-én, Sopronban született, az első "földnyomás" kutatók közé tartozott. Sáncművek építéséért és egyéb hadmérnöki munkálataiért legfelső - császári - dicséretben részesült, majd halálának évében, 1848-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. Nevéhez fűződik még a tábori mozgókonyha, a "gulyáságyú" feltalálása is.)

A tudós hadmérnök alapvetően nem víz alatt használható búvárkészüléket tervezett, hanem egy olyan szerkezetet, mely lehetővé tette a föld alatti robbanások után az ott lévő mérgező gázok ellenére is a gyors behatolást. Korábban (1795-ben) a francia Alexander Humboldt készített már ilyen készüléket, azonban az csak néhány percig volt használható, mivel - lényegében a - gázálarc ősét találta fel. Köszeghi-Mártony Károly légzőkészüléke egy 6 literes, a katona hátán viselt, 20 bar nyomású levegővel feltöltött palackból és egy csuklya-gázálarc szerű, nyomás csökkentő szelepes fejrészből állt. Lényegében egy a gyakorlatban is használható frisslevegős készüléket - mely elve azonos a búvárkészülékkel - fejlesztett Köszeghi.

A készüléket C. E. Kraft bácsi mechanikus gyártotta sorozatban a hadsereg részére, de a bécsi tűzoltóság is használta a magyar mérnök találmányát. Köszeghi halála után a császárvárosi "labanc" mechanikus 1861-től a saját nevén kezdte el forgalmazni a szerkezetet, magyarul ellopta azt. Jeles tudós hadmérnökünk neve, találmánya az idők során - sajnos - feledésbe merült. A feledés porát némileg letörölte a hajdan volt nagysikerű kiállítás az "Álmok álmodói - Világraszóló Magyarok" (Azt is miért kellett bezárni? Szerző haragos megjegyzése) Köszeghi-Mártony Károlyról megemlékezett, a Millenáris Park kiállítást bemutató könyv II. kötetének 49. oldalán olvasható - képekkel - rövid méltatás. Legjobb tudomásunk szerint a Tűzoltóság VIII. kerületi központi laktanyájának dísztermét ma is díszíti a légzőkészülék több képe. Érdekesség még, hogy a Verlag Stephanie Naglschmid, Stuttgard kiadó búvártechnika könyvsorozatában megjelent 2. kötet - Flashen, Ventile - 5 oldalán, lényegében a "nyitó képen" Köszeghi készüléke szerepel.

A szövegből azonban kimaradt (Lehet, hogy ez is a tolvajlás miatt van? Szerző kérdése) a feltaláló magyar hadmérnök neve, s mint 1844-es, "osztrák - K.u.K.-s felszerelés szerepel.

(Megjegyzés: A magyar légzőkészülékkel kapcsolatos ismertető - részben - Tarján Rezső gépészmérnök a Magyar Nemzet 1983. május 24-i és a Műszaki Élet 1983. március 17-i írásai alapján került összeállításra.)

"Egy gyönyörű júniusi reggelen történt, 1943-ban. Felindulásomat nagy nehezen legyűrve érkeztem a bandoli állomásra, ahol egy Párizsból érkezett expressz küldemény várt rám. A láda hosszú évek erőfeszítéseinek eredményét és álmaink megvalósulását tartalmazta: egy vezeték nélküli búvárkészülék első példányát..."

E sorokat az autonom, automatikus légzőkészülék megálmodója, Yves-Jacques Cousteau írta, a csomag feladója pedig Emil Gagnan, az Air Liquide mérnöke, a készülék gyakorlati megalkotója volt. (Képünkön a feltalálópáros látható.)

Eljutottunk a levegőellátó rendszerek történetét bemutató sorozatunk legjelentősebb állomásához, az "Aqua Lung, a Vízi tüdő" feltalálásához. (Hangsúlyozni kívánom, hogy a búvárfelszerelések kifejlesztésének minden egyes állomása fontos és lényeges volt. Kiemelt minősítő kijelentésemnek nem célja a korábbi fejlesztők-feltalálók szerkezeteinek "leminősítése", hiszen mindegyik jelentős lépés volt a búvártechnikában, azonban a könnyűbúvárkodás népszerűségének hihetetlenül gyors elterjedése, népszerűsége nem valósulhatott volna meg Cousteau-Gagnan találmánya nélkül. Szerk. megjegyzése)

Cousteau a Marne-folyóban a történelmi merülésre indul

Érdemes a "csomag"megérkezését megelőző történéseknél is elidőzni. Cousteau és búvárbarátai, tengerésztársai korábban számos levegőellátó rendszert - komoly eredmények és kudarcok, balesetek közepette - kipróbáltak, de a kapitány valami mást, valami "automatikusabbat", biztonságosabbat akart. Cousteau 1942-ben ismerkedett meg Gagnan mérnökkel, aki az akkori háborús idők miatti jelentkező krónikus benzin hiány miatt gázüzemű gépjárművek fejlesztésével foglalkozott. (Talán kevésbé ismert, hogy a II. Világháború ideje alatt számos országban használtak gázüzemű járműveket, így többek között hazánkban is, a budapesti taxik egy része ilyen műszaki megoldású jármű volt.) YJC elgondolásai alapján Gagnan a gépjárművek gázellátásához használt nyomáscsökkentőt néhány hét alatt átalakította és ezután sor kerülhetett a történelmi felszereléspróbára. A Párizs melletti zavaros vizű Marne-folyóban az új készülékkel végrehajtott merülés azonban nem zárult teljes sikerrel.

Az első kísérleti "doboz" formájú légzőautomata

A levegőellátó rendszer lényegében működött, viszont bizonyos testhelyzetekben folyamatosan "folyt belőle" a levegő. A tapasztalatok alapján Gagnan módosította a légzőautomata szerkezetét. Érdekesség, hogy az első kísérleti példány négyszögletes, doboz formájú volt. A "hátreduktor" bordáscsövei vezették a búvár szájához a friss levegőt, illetve a kilélegzett levegőt vissza a házba.

(Gondolom, a "hátreduktor" elnevezés sok magyarázatot nem igényel.) A légzőautomatája a közismert "tányér" formáját a sorozatgyártásra történő átalakítás során nyerte el.

Az első sorozatban gyártott CG45 elnevezésű "hátreduktor"

"Könnyedén, lágyan siklottam a fenékig. Erölködés nélkül szívtam be a kellemes levegőt. Minden belégzéskor halk sípolást hallottam, kilégzéskor pedig a légbuborékok tompa bugyborékolását. A szabályozó, ez az egyszerű készülék, mintha csak szervezetemhez tartozott volna, pontosan adagolta a levegőt..."

Megszületett tehát az a levegőellátó rendszer, mely a búvárt a felszíntől függetlenné tette, automatikusan a mindenkori környezeti nyomással azonos nyomású levegőt biztosított használójának, így a három dimenzióban történő - viszonylag - gyors mozgást, helyzetváltoztatás lehetőségét (is) biztosította.

Cousteau és Gagnan találmánya, az "aqua-lung" , a "vízi tüdő" , az autonóm, automatikus működésű, sűrített levegős légzőkészülék a levegőellátó rendszerek történetében kiemelkedő jelentőségű volt, mert egy új kaput nyitott a csend világába, a nagy kékség birodalmába. Ez a " kapu" nem csak attól volt jelentős, hogy új volt, hanem, attól is, hogy igen könnyen "nyílt" szélesre, melyen egyre több és több, a víz alatti világ felfedezése iránt érdeklődő " amatőr" juthatott el a korábban - szinte csak - a hivatásos búvárok általa látogatott csodák birodalmába. Ez az új búvárfelszerelés és ahhoz szorosan kapcsolódó búvártechnika tette lehetővé, hogy néhány év alatt az egész világon az egyik legkedveltebb szabadidős tevékenységgé váljon könnyűbúvárkodás.

Az első, sorozatban gyártott légzőautomatát, a CG45-öt rövidesen követte az egylépcsős Mistral hátreduktor, majd néhány éven belül a belső szerkezetben is jelentős fejlesztésű, kétlépcsős Royal Mistral. Az egylépcsős légzőautomata a palackban lévő levegő nyomását "egy lépésben" a környezeti nyomásra csökkenti. Ez egy meglehetősen kezdetleges megoldás - az elmúlt évtizedekben ilyen műszaki megoldást a gyártók már nem alkalmaztak -, azonban az első ilyen légzőautomatákat forradalmi újításnak tekinthetjük. A kétlépcsős légzőautomaták esetében az első lépcső egy állandó középnyomássá csökkenti a palackban lévő magasnyomást, míg a második lépcsőben "jön létre" a mindenkori környezeti nyomás. A Cousteau által alapított francia La Spitotechnique cég korábban említetett népszerű légzőautomatáinak gyors elterjedése mellett az 1950-es évektől kezdve számos könnyűbúvár felszerelést gyártó európai, amerikai és - természetesen - szovjet cég kezdett el azonos elven működő, saját fejlesztésű hátreduktorokat gyártani.

A legendás csúcsreduktor, a Royal Mistral

A két gégecsöves "hátreduktorok" technikai fejlesztésében illik említést tenni egy kényelmi kiegészítő tartozékról, az aqua-stopos szájrészről. A szerkezet lényege, hogy a szájrész és a bordástömlők csatlakozásainál egy-egy egyenirányító korongszelep található, mely a vízben, de főleg a víz alatt, a szájból kivett tömlő vízzel történő feltöltődését akadályozza meg. (A képen látható Royal Mistral is aqua-stoppal van felszerelve.)

Érdekesség, hogy 1954-ben, Gömöry Pál vitorlásversenyző által, a Balatonban, a Tihanyi-kútban Magyarországon először végrehajtott sűrített levegős könnyűbúvár merülés alkalmával egy Cousteau-Gagnan féle légzőkészüléket használt.

Az 1950-es évek végére több magyarországi búvárklub alakult. Ezeknek a szervezeteknek a búvárfelszerelések beszerzése az adott korszak "sajátosságai" miatt nem volt egyszerű feladat. Ezért érthető, hogy többen a saját építésű légzőautomaták megvalósítását egyszerűbb feladatnak tartották, mint azok külföldről történő beszerzését. Farkas Ferenc tervei alapján 1959-ben készült el az első magyar gyártmányú, "Úttörő" elnevezésű, sorozatban gyártott sűrített levegős légzőautomata. Érdekessége volt ennek az automatának, hogy csak egy gégecsővel volt felszerelve, melyen keresztül kapta a búvár a levegőt. (Képünk egy tömlő nélküli, eredeti darabot mutat be.) Említést kell tenni a BHG búvárairól is - Sáfrány Ferenc vezetésével -, akik ebben az időben szintén gyártottak légzőkészülékeket. A hazai "békaemberek" felszereléssel történő ellátatlanságát, a beszerzések nehézségét jól szemlélteti, hogy az 1960-as évek közepén az FTSK DELFIN búvárai is saját használatukra "házilagos" kivitelben készítettek 10 db hátreduktort. (Ezek közül egy példány a Palatinus-tó "Búvármúzeumában" került kiállításra.) Évekkel később pedig az AMPHORA Club búvárai - Surányi Csaba vezetésével - sorozatgyártásban állították elő a hazai búvárok körében közkedvelt Amphora Snark Silver elnevezésű légzőautomatát. El kell oszlatni azt az esetleges tévhitet, hogy ezek a házilagos előállításban készült felszerelések holmi "barkács holmik" voltak. A hazai búvárok sokasága évtizedeken keresztül használt a legkülönfélébb célból és körülmények között végrehajtott merülésekhez ilyen légzőautomatákat, anélkül, hogy a felszerelések hibájából végzetes, vagy súlyos baleset bekövetkezett volna...

A légzőautomaták technikai fejlesztésének - napjaink búvárai előtt - egy kevéssé ismert állomása volt a "mellreduktor". A hátreduktor kezdeti darabjainak egyik műszaki problémája az volt, hogy a búvár bizonyos testhelyzetében az automata kisebb mélységben volt, mint a búvár testének - elsősorban a tüdejének - nagyobbik része, ezáltal abból kisebb nyomású levegőt lehetett belélegezni, mint ami a búvár tüdeje környezetében volt. Y.J. Cousteau és búvárcsoportja a La Spirotechnique cég fejlesztőivel ezt a problémát úgy igyekeztek kiküszöbölni, hogy a légzőautomatát a búvár tüdejéhez közelebb, a merülő mellére helyezték át. A Cousteau csoport búvárai néhány évig használták ezt a megoldást, azonban a könnyűbúvár gyakorlatban nem terjedt el ez a felszerelés. Ennek több oka is lehetett, a legfontosabb talán az volt, hogy műszaki-technikai megoldásokkal a légzőautomata "érzékenységét" sikerült lényegesen javítani.

E kísérleteket megelőzően (azokkal egy időben) két francia mérnök (1960. Bronnec és Gauthier) "forradalmi" újítást hajtott végre a légzőautomatán: megalkották a kétlépcsős, ún. "szájreduktort". A működési elv változatlan maradt, azonban a szerkezetet "szétszedték": a palack szelepéhez csatlakozó első lépcső (nyomáscsökkentő) a magasnyomású levegőt középnyomásúvá csökkentette. A középnyomású gáz egy tömlőn keresztül jutott el a búvár szájában lévő második lépcsőhöz (tüdőautomata), mely a környezeti nyomású levegőt biztosította használójának. Az ilyen automaták gyorsan népszerűek lettek, s amerikai cégek is ilyen szerkezetek gyártásába kezdtek. Az "egytömlős" légzőautomaták használata nem csak kisebb méretük, de számos más ok miatt is egyszerűbb volt, s jobban megfelelt a kedvtelési célú búvárok számára. Az egyszerűbb - és nem utolsósorban biztonságosabb - használattal kapcsolatban a lényegesen egyszerűbb társlélegeztetést és a pótadagoló gomb segítségével történő víztelenítést érdemes megemlíteni.

A későbbiekben a légzőautomaták "belsejében" számos technikai újítást hajtottak végre, melyekre jelen írás nem tér ki.

Egy érdekes és napjainkra teljesen "eltűnt" technikai megoldásról azonban említést kell tenni. Az 1960-70-es években a légzőautomatákat - általában - nem szerelték fel palacknyomás jelző műszerrel. A merülés során a levegőkészlet meghatározott mennyiség alá történő csökkenésére a palackszelepbe beépített tartaléklevegő szelep (rezerv, reserve, J-szelep) volt hivatott figyelmeztetni. Előfordult azonban, hogy a palack ún. egyszerű szeleppel (K-szelep) volt felszerelve, ezért egyes gyártók a légzőautomata első lépcsőjébe építették be a tartaléklevegő szelepet. (Egy ilyen kialakítású légzőautomata a Palatínus-tó víz alatti Búvármúzeumában is látható.)

A levegőkészlet csökkenésére történő figyelmeztetés egy másik módszerével is találkozhatunk a Scubapro cég legendás Mark VII. típusú légzőautomatájánál. Ennél a modellnél a fejlesztők ún. akusztikus rezervet alkalmaztak: amennyiben a palackban lévő levegő nyomása egy meghatározott érték alá csökkent, minden levegővételnél hangjelzés figyelmeztette a búvárt - s természetesen társait is -, hogy eljött az ideje a merülés befejezésének.

A légzőautomaták fejlődésének történetében egy fontos állomás volt a zárt, elfagyás mentes első lépcsők megjelenése - tudomásom szerint Európában először a svéd Poseidon cég gyártott ilyen légzőautomatát - melyek a hideg, jeges vizekben is biztonsággal használhatók.

Az "egy tömlős" légzőautomaták tömlőinek száma az évek folyamán "megszaporodott", a búvár és a merülés biztonsága érdekében elsőként megjelent a palacknyomás jelző műszer, majd harmadik tömlőként, az inflátor, végül a második második lépcső, az oktopusz. Az ilyen kiépítésű légzőautomaták használata a 1990-es évek elejére - gyakorlatilag - kötelezővé vált a kedvtelési célú búvárok körében az egész világon...

A levegőellátó rendszerek "második" fő része a légző gáz tárolására szolgáló szerkezet. Ezek a levegő tárolására szolgáló eszközök is jelentős fejlődésen mentek keresztül, amíg a tervezők, fejlesztők eljutottak a napjainkban használt, acélból vagy alumíniumból (esetleg műanyagból) készülő magasnyomású nyomástartó edényekig, a búvárpalackokig. Amennyiben kicsit szabadabbra engedjük a fantáziánkat, a levegő tárolására szolgáló eszközöknek tekinthetjük - a cikksorozat korábbi részeiben már ismertetett - különféle búvárharangokat, Lethbridge búvárhordóját, vagy W. H. James a búvár derekán övszerűen elhelyezett fém tartályát. Az első, a maiakhoz hasonló palackkal - valószínűleg - 1878-ban, az angol H. A. Fleuss oxigénes készülékénél találkozunk, aki egy kisebb méretű, 30 atmoszféra nyomású gáz tárolására alkalmas acél tartállyal szerelte fel készülékét. Az idők folyamán a palackok gyártástechnológiájának és a töltés berendezéseinek fejlődése következtében a légző gáz tároló eszközök egyre nagyobb nyomásúak lettek. Magyarországon az 1960-80-as években szinte kizárólag 100-125-150 bar nyomású palackokat használtunk, míg napjainkban az "általános" a 200 bar, de gyakori a 225, vagy 300 bar töltőnyomás.
Az első könnyűbúvárok általában egypalackos készülékeket használtak. Néhány éven belül azonban, hogy a búvárok több levegőt tudjanak magukkal vinni víz alá, megjelentek a két-, majd a hárompalackos készülékek. Kezdetben az egyes palackok űrtartama 5-7-9, illetve 10 liter volt, majd a későbbiekben megjelentek a 12, sőt még 15 literesek is.

Az olasz Pirelli cég által 1959-ben gyártott légzőkészülék

A búvárok a palackot - napjainkhoz hasonlóan - a hátukon, szeleppel felfelé hordták. Volt azonban néhány gyártó, melyek fordított elrendezést alkalmaztak, részben a háton viselt készülék könnyebb elzárhatósága, illetve a szelep védelme miatt.

Több búvárfelszerelés gyártó cég az 1970-es évek második felében a palackokat védőburkolattal látta el. Ezek a felszerelések a kedvtelési célú búvárok között nem terjedtek el.
Az 1950-es, 80-as években népszerűek voltak a búvár, illetve a merülés biztonságát jelentősen megnövelő tartalék levegő szeleppel (reseve, rezerv) ellátott palackszelepek.

Tartalék levegő szelepes palackszelep

Ugyancsak a merülés biztonságának növelését szolgálták az ún. két-csatlakozó helyes szelepek, így egy palackra a búvár két légzőautomatát csatlakoztathatott.

Az évek során a többpalackos készülékek magas nyomású szerelvényei is jelentősen változtak. Kezdetben a palackokat összekötő hídon csak egy elzáró szelep, illetve egy légzőautomata csatlakozóhely volt. Később a palackok külön-külön zárhatóvá váltak, majd két légzőautomata csatlakozóhelyet alakítottak ki. A hidakon is megjelentek a korábban már említett tartaléklevegő szelepek, sőt számos esetben palacknyomás jelző műszer - rögzített - magas nyomású csatlakozó helyet is kialakítottak azokon. Az első búvárcélra készített palackszelepek - leszámítva a német és szovjet gyártmányokat - szinte kivétel nélkül ún. INT ("négyszög") csatlakozásúak voltak. Az 1980-as évek második felétől terjedtek el az INT és DIN csatlakozású légzőautomatákhoz egyaránt használható ún. kombi szelepek. Érdesség volt még a SCUBAPRO által kifejlesztett szelep, melyet nem egy "kerékkel" kellett nyitni-zárni, hanem egy billenő karral.

Nargile

A Cousteau-Gagnan féle légzőkészülék a búvárt függetlenné tette a felszíni levegőbázistól. Előfordult azonban, hogy a könnyűbúvároknak egyes sajátos merülésekkor nem volt elég a palackokban magukkal vihető levegő mennyisége, vagy azok (palackok) akadályozták őket (pl. szűk hely) a feladat végrehajtásában. Ilyen esetekben a levegőellátást - a korábbi különféle felszerelésekhez hasonlóan - tömlő segítségével oldották meg: a felszínen helyezték el a levegő ellátó-tároló eszközt, amelyből középnyomású tömlőn jutott el a légző gáz a búvár által használt légzőautomatához.

Ezeket a levegőellátó rendszereket tömlős (nargile) készülékeknek nevezik. Az idők folyamán a búvár és a merülés biztonsága érdekében számos újítást hajtottak végre a nargile-knél. Először a szerkezetet felszerelték egy kisebb levegő tartállyal, mely a tömlő sérülése, szakadása esetén a biztonságos felszínre jutást segítette. A tömlő szakadását, sérülését volt hivatott megakadályozni az ahhoz rögzített teherbíró vezetőkötél és a nagy szilárdságú külső köpeny. A tömlőbe - a könnyű és jó kommunikáció biztosítása érdekében - telefonkábel került, sőt ismertek a két tömlős-két légzőautomatás ún. iker-nargile rendszerek is.

A tömlős levegőellátó rendszereket többnyire hivatásos búvárok munkavégzéshez, esetenként víz alatti régészeti feltárásokhoz, ritkábban szűk járatokban történő barlangi merülésekhez használták. A gyártók azonban az 1960-70-as években kedvtelési célú búvárok részére is kifejlesztettek tömlős légzőkészüléket. A szerkezet "központi egysége" egy kis méretű, felfújható tömlőn úszó benzinmotoros, alacsony nyomású levegőellátó kompresszor volt. A búvár a levegőellátó tömlővel - melynek végén egy "hagyományos" légzőautomata volt - húzta maga után a szerkezetet. A "szuper sznorkel"-t (az egyik USA béli modellnek ez volt a neve) általában két tömlővel szerelték fel, így biztosítva, hogy egyszerre két búvár merülhessen.

A levegőellátó rendszerrel kapcsolatban fontos elvárás, hogy a búvárhoz megbízhatóan "kapcsolódjon". A "régi" levegőellátó rendszerek többnyire a merülőt "beburkolták", és a búvár a tevékenysége során vagy a fenéken helyezkedett el, vagy ott gyalogolt. Ezért a készülék megfelelő súlyelosztása, a szerkezetben lévő levegő felhajtóereje, illetve az azt kiegyenlítő különféle súlyok - természetesen a búvár megfelelő gyakorlata esetén - biztosította a merülő megfelelő stabilitását és a levegőellátó rendszer rögzítettséget.

A könnyűbúvárok esetében a háton viselt palackok és a három dimenzióban történő mozgás a légzőkészülék rögzítésének alapvetően más módszerét igényelte. A viszonylag gyors mozgás, a test tengelye körüli fordulatok, a fejjel előre történő merülés, a tartósan fej-nehéz helyzetben történő tartózkodás, vagy úszás azt követelte meg, hogy a búvár hátán - gyakorlatilag - mozdulatlan legyen a palack, az ne csúszkáljon, billegjen, ugyanakkor viszonylag könnyen fel- és levehető legyen, akár a szárazföldön, akár a víz alatt is. Az első könnyűbúvár készülékeket hevederekkel rögzítették magukhoz a búvárok. A palackokon a vállhevederek mellett ún. ágyék-heveder is volt, melyet a búvár súlytartó övéhez (ólomövéhez) csatlakoztattak. Ez a megoldás biztosította, hogy a fejjel előre merülő búvár hátán ne csússzon meg a palack és ne üsse meg a búvár fejét. Az magyar búvárok körében is egykor igen népszerű ún. Cousteau csat alján található bevágásba akasztották az ágyék-heveder végén lévő fém karikát. A zárt csatból az ágyék-hevedert nem lehetett kiakasztani, illetve véletlenül nem tudott kicsúszni. (Megjegyzésre érdemes, hogy a különféle felszerelésgyártók számos más fajtájú, működési elvű vagy formájú csatot is forgalomba hoztak.)

Voltak olyan felszerelésgyártók is, melyek a váll-, ágyék-hevederek mellett derékhevederrel is felszerelték a búvárkészülékeket. Ilyen esetben az ágyék-hevedert nem az ólomövhöz, hanem a készülék derékhevederéhez rögzítették. Az évek során a vállhevedereket a könnyebb beállítás érdekében ún. állítható-feszítő fémcsatokkal is felszerelték. (Ezek lényegében a napjainkban használt búvármellények vállhevedereinek csatjainak működési elvén alapultak.) A palackok kényelmesebb viselése érdekében az 1960-as évek közepén megjelentek a háttámlák. Az első műanyagból készült támlák az emberi hát formájához - viszonylag - pontosan illeszkedtek (ún. anatómikus háttámlák), melyeken a palack(ok) rögzítésére fém bilincsek szolgáltak és állítható váll-, ill. derék hevederekkel voltak felszerelve. Az évek során a háttámlák "elsimultak" és általában kisebbek is lettek.

A későbbiekben a palackok egyszerűbb és gyorsabb cseréje érdekében a fém bilincseket - a maiakhoz hasonló - palackrögzítő hevederekre cserélték a gyártók. Az 1980-as évek elején a búvármellények elterjedése és a búvárgallérok háttérbe szorulása a "csupasz" háttámla használatát feleslegessé tette. (Igaz, a gyártók általában a búvármellényekbe "beépítették" a megfelelő merevítést biztosító háttámlát.) A légzőkészülék a búvárhoz történő rögzítésének feladatát az elmúlt húsz évben a kedvtelési célú búvárok körében gyakorlatilag teljesen átvette a búvármellény. A gyártók az évek során számos megoldást alkalmaztak, melyek közül csak egy érdekességet említek: a Scubapro egyik ún. tele-vállas modelljénél a mellényen belül állítható hevederrendszert alakítottak ki. A búvármellények kisebb mérete, súlya érdekében a tervezők a későbbiekben teljesen elhagyták a háttámlát.

OMS

Az "önálló" háttámla az elmúlt tíz esztendőben újra megjelent az ún. hátlebegtetős mellények esetében. A fémből készült támlák különösen fontos részét képezik- lényegében ezek a tartó-rögzítőszerkezetek "gerincei" - a technikai búvárok háton viselt légzőkészülékeiknek. Fogalmazhatok úgy is, hogy a háttámla, mint a légzőkészülék rögzítésének fontos szerkezete, napjainkban újból reneszánszát éli. A technikai búvármellények esetében számos modellnél újra megjelentek az ún. ágyékhevederek is.

Az előző számban megjelent írásunkkal befejeztük a levegőellátó rendszerek történetének főbb állomásainak bemutatását. Lényegében ezzel a legalapvetőbb búvárfelszerelések fejlődésének történetét összefoglaló, a még 2004. évben elkezdett, a BÚVÁRINFÓ történetének egyik leghosszabb cikksorozatának is a végére értünk. Igaz az is, hogy nem foglalkoztunk minden olyan felszereléssel, melyet a búvárok merüléseik alkalmával használnak. Így például nem beszéltünk a búvárlámpákról.

A BÚVÁRLÁMPÁKRÓL

Pedig hosszú és érdekes út vezetett a búvárharangok belsejében "fénytárasztó" világítóeszközöktől az első gumi borítású lámpákon, a La Spirotchnique fém Aqualux, vagy a sárga színű, műanyag Super Aquaflash lámpáin át a Mares legendás - a súlya és robosztus felépítése alapján "sziklabontásra" is kiválóan alkalmas - fókuszálható, négy-, vagy hat-elemes fém Star fantázia nevű búvárlámpájától napjaink világító csodáikhoz.

(Képünkön a középkori festő Nagy Sándor perzsa uralkodó legendás víz alatti kirándulását örökítette meg, úgy, ahogyan ő elgondolta. Érdekes, hogy az ókori történet szereplői a középkor szokásos öltözékét viselik, s a búvárharang is inkább hordónak tűnik. Nem felejtkezett el viszont a művész a sötét mélység megvilágításról: kétoldalt - vélelmezhetően - olajmécsek függnek.)

Mares Star nevű búvárlámpája

Említést kell tennünk még a búvárok fontos, hasznos és a biztonságos merülést segítő eszközéről, a búvárbójájáról. Különféle formájú, értékű és anyagú bójákat a könnyűbúvárok gyakorlatilag a kedvtelési célú merülések kezdetétől használtak. A búvárbóják akkor kerültek a figyelem "középpontjába", amikor két michigeni búvár Tedi Nixon és Roy Pearce megkísérelt az egyre sokasodó, a felszínen bekövetkezett sérülések miatt egy oly egységes jelzést kialakítani és elterjeszteni, mely felhívja a hajók, motorcsónakok figyelmét a búvárok jelenlétére. A két búvár számba vette a különféle jelzéseket, jelzőzászlókat, de végül is úgy döntöttek, hogy a jó láthatóság és könnyű megkülönböztethetőség érdekében egy új, csak a búvármerülést jelző zászlót terveznek.

Búvárzászló és a hajózásban használatos "Alfa" kódlobogó

(Valójában a hajózás kódlobogó rendszerében van egy kék-fehér színű zászló, az ún. "A" - "Alfa" kódlobogó, mely egyik jelentése az, hogy búvár dolgozik a hajó alatt, azonban Nixon és Pearce nem tartotta elég feltűnőnek, hiszen a búvárbója viszonylag kevéssé emelkedik ki a vízből.) A búvármerülést jelző vörös alapon átlós fehér sávval hasított új zászlót a tervezők 1957. márciusában mutatták be a michigeni Sport és motorcsónak kiállításon. A búvárzászlót örömmel köszöntötték a búvárok, hajósok, sőt a helyi hatóságok is. Az új kezdeményezést felkarolta a média, s kedvezően fogadták a különféle hajózási szervezetek és konferenciák, sőt, még az amerikai Parti Őrség is üdvözölte. Az új zászló használata gyorsan elterjedt a búvárok körében. Népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az elmúlt ötven évben számtalan búvárszervezet, club, vállalkozás a búvárzászlót használja jelképként. Ennek ellenére az egész világon közismert, közkedvelt és rendszeresen használat búvárzászlót a nemzetközi hajózási jelzések közé a mai napig nem vették fel.