2012. JANUÁR 25-26.
A Manchester Evening News világhálós oldala számolt be arról, hogy Egyiptomban egy gyakorlattal rendelkező angol búvártársaság bérelt hajóval felkeresett egy közeli korallzátonyt. A búvárok már a merülés vége felé, hajójukhoz visszatérőben voltak, amikor a zátonyhoz egy másik nagyobb, búvárokat és turistákat szállító hajó érkezett. Az angol társaság egyik tagja – a két gyermekes, 48 éves Maurice Abrahams, civil foglalkozását tekintve fodrász – közvetlenül a víz felszín alatt úszott, amikor egy hatalmas ütés érte, az érkező hajó „átment” rajta. Az elgázolt búvár utólag elmondta, hogy először egy hatalmas csattanást hallott, amikor a hajócsavar a palackjába csapódott, majd iszonyú fájdalmat érzett, mert a csavar elkapta a lábát is. (Abrahamsnak különben nagyon nagy szerencséje volt, mert a palackja megóvta attól, hogy nyakát érje a hajócsavar, ami bizonyossággal végzetes sérülést okozott volna.) Olyan nagy fájdalma volt a búvárnak, hogy üvöltött a víz alatt, letépte a maszkját, s pillanatok alatt vére vörösre festette a környezetében a vizet. Társai azonnal a segítségére siettek, a saját hajójukra emelték, igyekeztek a vérzést csillapítani és a lehető leggyorsabban partra, illetve kórházba vitték. A búvár nagyon rossz állapotban volt, rengeteg vért vesztett, gyakorlatilag darabokban volt a lába, eltört a csípője és a medencéje is. Az orvosok három napig küzdöttek az életéért, majd több hetes kórházi ápolás után engedélyezték, hogy hazarepüljön Angliába. Hónapokig tartó kezelésre lesz szükség, hogy Maurice Abrahams újra megtanuljon járni, s hogy állandó fájdalmai lassan megszűnjenek. A sérültet kezelő orvosok és maga Abrahams is csodának tartja megmenekülését, mert általában a hasonló esetekben a hajócsavar halálos sérüléseket okoz.
MegjegyzésSajnos a tudósításból sok olyan részlet hiányzik, mely alapján nyilvánvalóvá válna, ki követett el nagyobb hibát, a gázoló hajó, vagy a búvár, illetve búvárok. Ugyanakkor nem az a legfontosabb, hogy a hibást, a hibázókat megnevezzük, hanem az, hogy az eset kapcsán olyan következtetéseket vonjunk le, melyek megelőzhetnek hasonló baleseteket.
Gondolatok a baleset kapcsánÁltalánosságban elmondható, hogy az olyan merülőhelyeken, ahol nagyobb vízi jármű forgalom van, ott ez a búvárok számára kiemelt veszélyforrást jelent. (Többek között ezért is, a balesetek elkerülése érdekében tilos kikötőkben, hajózóútban, strandokon merülni.) Alapvető szabály, hogy ott, ahol búvárkodnak, a merülésre fel kell hívni a figyelmet. Erre szolgál a hajókon a búvárzászló, és/vagy a vízbe kihelyezett bója. Ugyanakkor fontos tudni, hogy ezek a jelzések csak a merülés tényére, nem pedig a búvár helyzetére hívják fel a figyelmet. Ugyanis nem ritka, hogy a lehorgonyzott (kikötött) hajótól a búvárokat nagy távolságra csónakkal viszik el, akik majd víz alatt visszaúsznak, vagy valahol a hajótól távol felveszi őket a csónak. (Ezek a csónakok is un. külmotoros vízi járművek, melyek szintén veszélyt jelenthetnek a közvetlenül a felszín alatt/felszínen úszó, vagy figyelmetlenül a felszínre érkező búvárokra.) S az is általános, hogy a búvárok a „megjelzett” merülőhelytől, pontosabban annak indulóhelyétől messze elúsznak. S a merülés végén ki a víz alatt, ki a felszínen (közvetlenül a felszín alatt) tér vissza hajójához. Összegezve, a búvárzászló, a búvárbója egy fontos figyelmeztető jelzés, ugyanakkor nem biztosíték, hogy egy érkező vízi jármű nem fogja elütni az oda visszatérő búvárt…(Talán a szabadtüdős búvárok, akik maguk után húzzák az általában torpedó alakú bójájukat, ők könnyebben észrevehetők?!?!)
Fontos arról is beszélni, hogy zászló ide, bója oda, gyakorta látható olyan hajó (időnként búvárhajó is) amelyik a jelzett merülési területen nagy sebességgel közlekedik. Miért? Azért, mert nincs különbség a vízi és a szárazföldi közlekedés résztvevői között… (Ezt a kérdést nem magyarázom tovább, illetve nem írok a „speciális helyzetekről, amikor a nagypapa büszkén engedi el az öbölben a nagy hajó kisebb motorcsónakjával az egy-két alig felső tagozatos unokáját, hogy motorozzanak, s folytatható még hosszan a sor…)
Felvetheti bárki, hogy a víz felszínén, vagy az alatt úszó könnyen észrevehető a hajóról, ha… Az első „ha” az, ha figyelik. A második „ha” az, ha látható a búvár.
Itt említem meg a „gumicsontomat”, a légzőcsövet, mely színes vége talán figyelemfelkeltőbb, mint a búvár – kívülről – sötét feje. Viszont a búvárok egyre inkább nem hordanak légzőcsövet. Miért? Ez egy több lépcsős kérdés. A búvároktatók, a merülésvezetők azért, mert nekik nem kell. Meg úgy profibb. Akár technikai búváros. Mint a tarkón a maszk az uszodában, meg a tóparton, az alapfokú tanfolyamon. Ebből látható, hogy „ő” más, különb. Neki nem kell légzőcső. (Apropós! Hallották a T. Olvasók, hogy Chuck Norris sem használ soha légzőcsövet? A képen a merülőtársa látható. Szerk. megjegyzése)
Bocsánat a kitérőért! (Igaz, ez nem felel meg Leroy Jethro Gibbs 4. (6.?) szabályának, ami még ráadásul a gyengeség jele is…Remélem ezért este, amikor a NCIS-t nézem, nem szól ki a TV-ből…) Térjünk csak vissza a látható búvárhoz! Leszögezhetjük, színes, vagy színes végű légzőcső nélkül a búvár nehezebben vehető észre a hajóból, csónakból.
Könnyen lehet, hogy egy búvár, akit legázol egy hajó maga is felelőssé tehető ezért. Miért? Nos, például azért, mert egyedül volt. Vagy azért, mert figyelmetlen volt. Ugyanakkor általánosságban a búvár (kezdő búvár, illetve nagyobb hajóforgalmú helyen gyakorlattal nem rendelkező búvár) mentségére szolgáljon, hogy ő „bízott a zászlóba/bójában”. (Lehet, hogy ez sántít, hiszen sokan mondhatják azt, hogy a hajós merülésekről, az ott jelentkező veszélyekről már az alapfokú tanfolyamokon is hallhatnak a búvárok. Kicsit szkeptikus vagyok a két-három-négy estés elméleti tanfolyamok esetében, hogy pont ez megragad a búvárban, de ez biztos azért van, mert alapvetően kötekedő vagyok…
Jelen történetben nehéz eldönteni hogy ki hibázott – pontosabban ki követte el a súlyosabb hibát – mivel, mint korábban már említettem, nem elég pontosak és részletesek az információk.
Még egy-két gondolat a víz felszín alatt közvetlenül úszó búvárról. Jogosan teheti fel a kérdést bárki, hogy miért nem kismélységben, de a felszín alatt 4-5-6-8 méter mélységben úszik vissza a búvár a hajójához. Gyakori, hogy a biztonsági megállót a zátony, szirt mellett végzi el a csoport a „szabályos” mélységben, majd igyekszik annál kisebb mélységben úszni a hajóhoz. Közismert, hogy az amerikai iskolák és a UEF esetében a biztonsági megállót 5, a CMAS búvárok pedig 3 méter mélységben hajtják végre. (Legalább is ezt mondják a szabályok.) Könnyen belátható, hogy a kisebb gyakorlattal rendelkező búvár, illetve az aki semmiféleképpen nem akar mélyebbre süllyedni, mint ahol várakozott, az valóban közel (nagyon közel) úszik a felszínhez. Itt egy kis figyelmetlenség, vagy akár a tudatos felemelkedés miatt könnyen kerülhet a búvár az „elütés veszélyes” vízrétegbe. (Ez az a mélység, ahonnan a legkönnyebb feldobódni, itt érződik és persze hat is legjobban az a tény, hogy amennyiben induláskor pont „jó volt” a súly, akkor a merülés vége felé könnyű lehet a búvár, stb.)
Lehetne még hosszan sorolni az okokat, mely előidézheti a búvár és hajó szörnyű, többnyire végzetes találkozását. Nem folytatom a gondolatokat, rábízom a T. Látogatóra, tegye meg maga, gondolkozzon el, ezeken, s ami fontosabb, jegyezze meg, a történet lényegét, hogy a vízi járművek súlyosan megsebesíthetik a búvárokat. Lehet – sőt fontos – hogy az ilyen esetek elkerülésére legyen tervünk, de ne feledkezzünk meg arról, hogy minden helyzet más és más. Ezért, egy adott merülőhelyen, ahol van (várható) hajóforgalom, fontos, hogy a búvárcsoport, a merülőpár tervezze meg, gondolja végig, van-e veszélyes szakasz az oda-, illetve visszaútban. Megjegyzem, hogy gondolataimat elsősorban figyelemfelkeltés céljából, messze nem teljesség igényével vetettem „papírra”… Jó gondolkodást és biztonságos víz alatti felfedezéseket kívánok…
Kollár K. Attila