Búvárbalesetek 5.
– befejező rész


Az előző részben a nyílt vízi merülések soron bekövetkezett halálos búvárbalesetek okait igyekeztem bemutatni. Láthattuk, hogy legtöbbször a nem reális merülési célok és a merülőpári gyakorlat be nem tartása tetten érhető. (Az a személyes tapasztalatom, hogy a merülőpári gyakorlat betartását – amit folyamatosan szorgalmazok – a merülés résztvevői nagyon sokszor nem veszik komolyan. Számos alkalommal azt is megfigyelhetem, hogy egyes részelemeket - lehet, hogy az akkor és ott „apróságnak” tűnt - teljesen figyelmen kívül hagyják. Természetesen ez elsősorban kívülállóként történő „felületes” megfigyelés, tehát legfeljebb a probléma felvetésekhez és nem megalapozott vélemény kinyilvánításához szolgálhat alapul.) Emlékeztetve az előző részben írtakra, ott három olyan esetet említek, amikor bizonyossággal közrejátszott a merülőpári gyakorlat be nem tartása a tragikus végkifejletben. Az említett három eset közül egy mély (nagyon mély) merülés volt, míg a másik két alkalommal 20 méter környezetében alakult ki a halálhoz vezető probléma. Mindhárom esetben a balesetet szenvedett búvárok kisebb jártasságúak voltak, viszont kettőnek a merülőpárja nagy tapasztalattal és gyakorlattal rendelkezett. Lényeges még megemlíteni, hogy az összes nyílt vízi halálos búvárbaleset (16 tragédia) közül a kis búvártapasztalattal rendelkezők közül csak hárman merültek tapasztalt búvárvezető nélkül.

Lassan a korábban leírtak végső összegezését is el kell végezni. Mielőtt azonban ezt megkezdeném, szabad legyen egy nemrégiben a kezembe került, igaz nem túl friss nemzetközi baleseti összegezés adatait - nagyon röviden - bemutatni. Ez az anyag azt mondja, hogy a halálos balesetek 95 százaléka emberi hibákra, mulasztásokra, a szabályok be nem tartására vezethető vissza. A további 5 százalék – közel azonos arányban – az elhunyt által nem ismert egészségügyi okra, a technika hibákra és hirtelen, a környezetben bekövetkező változásokra vezethetők vissza. Amennyiben a magyarországi kedvtelési célú merülések során bekövetkezett halálos balesetek adatait ezekkel az adatokkal összevetjük, nem tapasztalunk lényeges eltérést. A hazai adatok esetében kedvezőbb – már amennyiben ilyen fogalmat szabad e témánál használni –, hogy közvetlenül búvárfelszerelés hibájából (a nemzetközi adatok esetében ez 1,5 százalék) nem következett be végzetes baleset.

Milyen következtetéseket vonhatunk le, hogy a jövőben ne legyenek, de legalábbis az eddigieknél is sokkal ritkábban következzenek be búvártragédiák? Nem birtoklom a bölcsek kövét, tehát nem tudok biztos megoldás javasolni. A magam részéről két kérdéskört tartok nagyon fontosnak, melyet – tolakodás és erőszakoskodás nélkül – mindenki számára meggondolásra ajánlok. A kedvtelési merüléseket - beleértve a különböző szintű búvártanfolyamokat – a résztvevők szórakozásból hajtják végre, s általában az igénybevett szolgáltatásért fizetnek is. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen kellemes szabadidő eltöltés nem lehet olyan, mint egy szigorú katonai kiképzés. Azonban a vidámság, a szórakozás, nem téveszthető össze a fegyelmezetlenséggel, a merülésvezetői figyelmetlenséggel, a figyelmeztetések mellőzésével, az „apró” hibák elnézésével és ki nem javításával. A merülésvezető példaértékű személy, akit igyekeznek utánozni a búvárai. A probléma ott van, hogy gyakorlat, tapasztalat híján egyszer sem biztos, hogy a másolás sikeres lesz. Ide tartozik még egy nagyon fontos kérdés. Előfordul, hogy a merülésvezetői többszöri dicséret, esetleg egy elfogadott részvizsga, egy kiadott minősítés azt a téves képzetet kelti a búvárban, elhiteti vele, hogy ő az adott területen a teljes tudás birtokában van. Pedig nem így van, birtokában lehet a tudás egy jelentős részének, amely viszont ismeretfelfrissítés és gyakorlás nélkül könnyen és nagyon (gyorsan) meg is kophat.

A másik kérdés a merülésvezető, búvároktató túlzott magabiztossága. Ez kétirányú dolog. Egyszer a saját szórakozásából végrehajtott merülések, ahol nem ritka, hogy „kiszabadulva” a tanfolyamok, a szabványok kötelékeiből, valami mást, többet, bonyolultabbat, hosszabbat, mélyebbet akar. Értem én ezt, de kérdés az, hogy tudja-e (tudjuk-e), hogy hol a határ. A túlzott magabiztosság másik „iránya”, amikor a saját képességeinél, a fizikai törvényeknél, a biztonsággal megvalósíthatónál nagyobb feladatra vállalkozik a vezető. Ennek lehet az oka helytelen önértékelés, a lehetséges problémák lebecsülése, a megszokás, a szabványok szélső értékeinek feszegetése, de előfordulhat üzleti elgondolás is. Mit akartam ezzel mondani? Azt, hogy a búvárvezető olyan feladatra vállalkozik, mely akár még megfelelhet a szabályoknak is, csak kivitelezhetetlen. Egy példa, hogy még jobban érthető legyen: „Egy merülésvezető legfeljebb négy vezetett búvárminősítéssel rendelkező búvárt vezethet, feltéve, hogy a merülés során velük bármikor fizikai kapcsolatba tud lépni.” Ez csak akkor képzelhető el, ha az öt búvár egyhelyben áll, úszás közben ez kivitelezhetetlen…

Egy összegező gondolatsorral zárom írásomat, mely a balesetek megelőzését segítheti: „Előzetes, megalapozott tervezés és felkészülés, reális célkitűzés, a szűk keresztmetszet elvének figyelembevétele, a merülőpári gyakorlat folyamatos és következetes betartása és betartatása a merülés előtt, alatt és után, mert nincs kis merülés, meg nagy merülés, csak merülés van, s tudjuk, a hibák 95 százaléka a parton kezdődik…”

Felmerülő észrevételek, megjegyzések, gondolatok esetén készséggel állok személyesen rendelkezésre, illetve – a lap terjedelmét figyelembe véve – a tárgyhoz kapcsolódó gondolatok közlésére.

Vége…


BÚVÁRINFÓ, 2009. AUGUSZTUS


KOLLÁR K. ATTILA