A korábbiakban használtam a statisztika, részarány, az adat ismeretlen százalék, hányad, elemzés kifejezéseket. Hideg, célirányos, a számokon alapuló elemzés, ismertetés, holott egy-egy „szám” mögött egy ember, egy elhunyt búvár, esetleg jó ismerősünk, barátunk áll. Könyörtelen, s talán kegyeletsértő is egyszerűn csak adatnak tekinteni egy emberi tragédiát. A régi, elhomályosult emlékek felelevenítése eltűntetheti a mosolyt az egykoron balesetet szenvedettet ismerők arcairól, a tekintetek elkomorodhatnak, s már behegedt sebek is feltépődhetnek. Nyilvánvaló, hogy a rideg elemzés jó és fontos célt szolgál, egyesek tévedéséből, hibájából a következtetések levonásával az élők segítése, az újabb végzetes merülések megelőzése. Ennek ellenére van bennem valami rossz érzés, amióta megérintett ez a gondolat, s valami keserű ízzel a számban, belső szorongással kopogtatom a billentyűket. Természetesen, ha belekezdtem, akkor úgy tisztességes, hogy be is fejezem, tehát térjünk vissza a számokhoz, fojtassuk az elemzést!

Korábban már több szempont szerint csoportosítottam 41 tragédiát, most újabb rendezőelvek alapján igyekszem bemutatni a rendelkezésre álló adatokat.

Mindnyájan tudjuk, hogy a búvár csak megfelelő egészségügyi-fizikai-pszichikai állapotban indulhat (vállalkozhat) merülésre. Ezért minden búvároktatási rendszer előírja, hogy egy tanfolyam előtt a résztvevő egészségi állapotáról írásban nyilatkozzon, vagy az alkalmasságáról orvosi igazolást hozzon. A merülés szervezők, búvárbázisok is kérnek orvosi igazolást, vagy a merülési nyilatkozatban szerepel kérdés az egészségügyi állapotról. Ezeket a nyilatkozatokat, vagy igazolásokat sokan felesleges formalitásnak tartják, esetenként valóságtartamukat, vagy megalapozottságukat kétségbe vonják, azonban a fontosságuk elvitathatatlan. A kétkedők általában azt az érvet szokták felhozni, hogy a nyilatkozatban azt ír az illető, amit akar, de nem túl nagy ügyesség kell egy „alkalmas” orvosi igazolás megszerzéséhez. Ez valóban így van. Előfordulhat ilyen eset is, azonban, ha az egészségügyi alkalmasság kérdését a búvárkörnyezet (pl. búvároktató a tanfolyam kezdetén, vagy a merülés szervezője a túrára történő jelentkezés előtt) komolyan veszi, akkor valószínűleg e baleseti ok részaránya jelentősen csökkenhet. A magyarországi halálos balesetek közül - ismereteim szerint - 5 fő esetében állapította meg az utólagos orvosi vizsgálat, hogy a bekövetkezett halálban elsődlegesen egészségügyi ok (betegség) játszott szerepet. Az öt esetből, azonban mindössze egyszer fordult elő (nagy bizonyossággal vélelmezhető), hogy az elhunyt tudta, hogy nem egészséges. A többi esetben az elhunytak nem ismerték az egészségügyi problémájukat, mivel azok tünetekkel nem jártak és általános, szokásos orvosi vizsgálatokkal nem is voltak kimutathatók. Volt olyan egészségügyi okból bekövetkezett búvárhalál is, amikor az illető a végzetes merülés előtt fél éven belül részletes kivizsgáláson vett részt, pont azért, hogy kiderüljön, viszonylag magas kora ellenére alkalmas-e búvárnak.

A rendelkezésre álló információm alapján a hazai búvárbalesetek egyikét sem okozta közvetlenül búvárfelszerelés meghibásodása. (Előfordulhat azonban, hogy ez egy pontatlan megállapítás, mely egy 1968 és egy 1969 évi baleset részleteinek pontosítása után változhat. Persze az is előfordulhat, hogy ezekről a negyven évvel ezelőtti eseményekről már nem sikerül hiteles dokumentumokat fellelni.) Ezt a magam részéről nagyon lényegesnek tartom, mert közvetve a búvárok, merülésvezetők felelős gondolkodására, illetve következetes tevékenységére enged következtetni. Ennek az állításomnak ellentmond, hogy volt búvárfelszereléssel kapcsolatos súlyos balest (töltés közben felrobbant palack), mely következtében egy vétlen búvár végleges egészségkárosodást szenvedett, elvesztette a lábait. Összefoglalva megállapítható, hogy az elmúlt évtizedekben magyar búvár halálos balesetét - közvetlenül - nem idézte elő hibás, hiányos, vagy a merülés közben meghibásodott búvárfelszerelés. (Nem a búvárfelszerelés, hanem a búvár hibái közé sorolom a levegőhiányból bekövetkezett baleseteket, természetesen csak akkor, ha a légzőkészülék üzemképes volt.)

A nyílt vízi merülések során a helytelen, pontosabban a búvár tudásának és gyakorlatának meg nem felelő merülési célok meghatározása is több esetben vezetett tragédiához. A túl nagy mélységbe történő merülés - közvetve, vagy közvetlenül - legalább 7, illetve 9 személy halálát okozta. (Azért szerepel két szám itt, mivel néhány balesetnél a mélység bár nem volt irreális, de jelentős szerepet játszott a balesetben. Az első szám a szabályok által megengedettnél nagyobb mélységbe merülőkre vonatkozik.) Ezekben a végzetes merülésekben 6, illetve 8 képzett, jártas, jelentős gyakorlattal rendelkező búvár vett részt. Tehát a mélymerüléssel hozható összefüggésbe a nyílt vízben, kedvtelési célból merülő búvárok baleseteinek (16 haláleset) túlnyomó többsége. Különösen igaz ez az állítás, ha az összes esetből (16) levonjuk egészségügyi okból bekövetkezett baleseteket (2 fő). Az irreális és végül tragédiát okozó merülési célok között találunk 100 méterre, illetve ennek a mélységnek a környezetébe történő merülések terveit is. Az általam ismert esetekben, az ilyen mélységbe merülést tervezők (3 fő) közül korábban már mindegyikük többször járt 70-80 méteren, sőt még mélyebben. (Ezen információk életben maradt merülőtárs írott, vagy más esetekben elmondott nyilatkozataiból származnak.)

A merülőpári gyakorlat egyes elemeinek (egymás mellett, karnyújtásnyi távolság, egymás folyamatos figyelése, rendszeres kommunikáció, műszeregyeztetés, stb.) be nem tartásából származó baleseti ok már sokkal nehezebben érhető tetten, mivel ez egy összetett tevékenység. Ennek ellenére legalább három esetben bizonyossággal állíthatom, hogy amennyiben a búvárok következetesen végrehajtják ezeket a feladatokat, akkor nem szükségszerűen következett volna be tragédia. Az említett három esetben (ezekről pontos, részletes ismereteim vannak) más hibák is közrejátszottak (közrejátszhattak) a balesetben. Az említett eseteken kívül, több halálos balesetnél is következtetni lehet az előzőekben említett feladatok (merülőpári gyakorlat) nem megfelelő gyakorisággal, vagy módon történő végrehajtására. A három eset közül egy volt mély (nagyon mély) merülés, míg a másik két alkalommal 20 méter környezetében kezdődött, alakult ki, jelentkezett a végzetes kifejlethez vezető probléma. Mindhárom esetben a balesetet szenvedett búvár kisebb jártasságú volt. Ezen esetekben a balesetet szenvedett búvárok közül kettőnek a merülőpárja jelentős gyakorlattal, merülési tapasztalattal rendelkező búvár volt.

Folytatjuk!