Tragédiával kezdődött az idei év. Január 22-én K. Péter, 42 éves magyar búvár egy malajziai túrán, az első, bemerülő-ellenőrző merülésen meghalt. A balesetről az elhunyt búvár felesége - aki gyakorlott búvár és a búvárcsoport tagjaként maga is jelen volt a végzetes merülésen - számolt be a divecenter.hu oldalon. A hírt más világhálós oldalak is átvették. A menedzser foglalkozású, jól megtermett férfi 10 éve CMAS rendszerben szerzett alapfokú, 1 csillagos búvárminősítést. Tudatosan nem képezte tovább magát, úgy gondolta, így jobban figyelnek majd rá. A minősítés megszerzésétől eltelt időben ritkán merült, az elmúlt két évben egyáltalán nem. A túra első és végzetessé vált merülésén az elhunyt merülőpárja a magyar túraszervező-merülésvezető volt. Közvetlenül a merülés előtt a merülésvezető lecseréltette a búvár saját légzőautomatáját egy integrált-levegős búvárkomputeres műszerrel rendelkező szerkezetre, mondván, komputer nélkül senki nem merülhet. A műszer megismerésére a férfinek - gyakorlatilag - nem volt ideje. A bemerülő merülés során az ilyenkor szokásos ellenőrző gyakorlatok elvégzésére nem került sor. A víz alatt a férfi gyakorta több méterre lemaradt párjától, a merülésvezetőtől. A nyilvánosságra hozott búvárkomputer információi szerint az elhunyt a merülés 5-6. percétől kezdve folyamatosan 10 méternél mélyebben, a merülési idő jelentős részében pedig 15-20 méter alatt - legnagyobb mélység 21,3 méter - tartózkodott, az átlag levegőfogyasztása 28 liter/perc volt. K. Péter levegője a merülés 30. percében - gyakorlatilag - teljesen elfogyott, ekkor kísérletet tett a merülésvezető-merülőtársának utolérésére és oktopuszának megszerzésére. Ezután a felszínre úsztak, melyben a helyi merülésvezető is közreműködött. A boncolási jegyzőkönyv tanúsága szerint a halál oka fulladás: a tüdőbe nagy mennyiségű sós víz került, melynek következtében összeomlott a légzés…

Ez volt - ismereteink szerint - a 41. magyar búvárt ért halálos baleset, az első, 1942-ben bekövetkezett tragédia óta…
Szerkesztőségünk őszinte részvétét fejezi ki, nyugodjon békében az elhunyt, az örök világosság fényeskedjék neki, magunk hite szerint lerójuk emléke előtt tiszteletünket…
Köszönet és tisztelet illeti feleségét, aki a magyar búvártársadalom részére, a tanulságok levonása, a búvárok és a merülés biztonságának növelése érdekében közzétette férje, maga és családja fájdalmas tragédiáját…

Az említett Világhálós oldalon a tragédiáról szóló beszámoló megjelenését követően nagyon sokan leírták véleményüket, március elejére már 300-hoz közeli volt a bejegyzések száma. A hozzászólások döntő többsége kiegyensúlyozott és előremutató volt, a végzetes kimenetelű baleset okait búvárszakmailag megalapozottan elemezték. Sokan megfogalmazták azt a véleményüket, hogy a búvárbalesetekről - még a halálos balesetekről is - gyakorlatilag semmiféle hivatalos tájékoztatás nem jelenik meg. Pedig az ilyen anyagok tanulságai maradandóak lennének és a hasonló jellegű balesetek elkerülését segítenék. Magam is egyetértek ezzel a felvetéssel. Példával is igyekszem ezen véleményt alátámasztani. Úgy gondolom, hogy Magyarországon nagyon kevés búvár van, aki nem tudja, hogy az először megtalált, ismeretlen légtérrel rendelkező - természetes, vagy mesterséges - zárttérben tilos kivenni a búvárnak a szájából a légzőautomatát és kizárólag csak a saját légzőgázát használhatja. Az, hogy ez az életbiztonságot jelentő szabály közismert, s elmélyült a magyar búvárok ismerettárában, az biztosan összefüggésbe hozható az 1973. július 20-i, nyékládházi négy - két szabadtüdős- és a keresésükre, mentésükre induló két légzőkészülékes - búvár halálos balesetével. Felvetődik bennem a kérdés, ha a sok részletében hasonló és sok más részletében teljesen eltérő, az Adrián 1996-ban bekövetkezett búvárhalálról széleskörű tájékoztatást kapott volna a hazai búvártársadalom, nem fordítana-e nagyobb figyelmet mindenki a merülőtárs levegőjének ellenőrzésére? (Az említett tragédiához nyilvánvalóan hozzájárult, legalábbis a későbbiekben kialakult közvetett oka lehetett, hogy a merülés 27. percében, nagy mélységben „tudta meg” a jártasabb búvár, hogy a később halálos balesetet szenvedett társának viszonylag nagyon kevés levegője volt.)

A vélemények között többen felvetik, hogy a balesetekről az információ gyűjtése és azokról a szakmai tájékoztatás a Magyar Búvár Szakszövetség feladata és kötelessége lenne, hiszen az MBSZ Merülési Szabályzata (ez szakhatósági irányelv - Szerző megjegyzése) erről a 14. pontjában részletesen rendelkezik. Magam is egyetértek ezzel, s ezúton is szorgalmazom ezt. Persze van az éremnek egy másik oldala is, nevezetesen az, hogy a hazai búvárok döntő többsége - finoman fogalmazva - úgy viselkedik, mintha az MBSZ, vagy a Merülési Szabályzat nem is létezne, mondvacsinált, valótlan állításokkal - tévesen - kívülállónak nyilvánítja magát. Az elmúlt évtizedben úgy tűnik, hogy ezt a helyzetet a Szakszövetség tudomásul vette és nem is igen igyekszik változtatni rajta. Az igaz, hogy amennyiben az MBSZ nem kap baleseti kérdőívet, akkor „hivatalosan” nem tud egy eseményről. Szerény megítélésem szerint, azt azonban megtehetné a T. MBSZ, hogy az informálisan tudomására jutott eseményekben érintetteket hivatalosan megkeresi. Lehet, hogy nem kap választ, de az mégsem ugyanaz, mint a jelenleg alkalmazott struccpolitika. S úgy gondolom, hogy az is egy nagyon hasznos és döntéseket segítő információ lehetne, ha a Szakszövetség arról adna tájékoztatást, hogy valaki közvetve, vagy közvetlenül megtagadott egy, a búvárok biztonságát érintő tájékoztatást. Persze lehet, hogy nem úgy van, ahogy én gondolom, s tesz valamit az MBSZ ilyen és más ügyekben is. Azonban, ha tesz, akkor annak eredményét viszont jól megőrzi magának, mert azokról szélesebb körű tájékoztatás nem kerül közre.

Nyilvánvaló, hogy a búvártársadalom megfelelő tájékoztatásában nekünk, búvármédiáknak kiemelt szerepünk van. Meg kell érteni és tudomásul kell venni viszont mindenkinek azt, hogy hivatalos információk nélkül meglehetősen nehéz e fontos, közérdekű, közszolgálati feladatnak eleget tenni. S gondolom, a pletykaszintű, bulvár jellegű tájékoztatást sem várja el senki…

Nagyon régóta figyelemmel kísérem a legkülönfélébb búvártörténéseket, így a búvárbaleseteket is. Úgy gondolom - fogalmazhatok úgy is, hogy azt állítom -, van a balesetek megismerését és nyilvánosságát nagyon súlyosan akadályozó tényező. Nevezetesen az, hogy a búvárkodás az elmúlt 10-15 évben - szigorú kivételtől eltekintve - szinte már csak üzlet, ami a pénzről, a nyereségről szól. Egy baleset pedig egyértelműen ront(hat)ja egy búvárvállalkozás, búváriskola, búvároktató, sőt egy búvároktatási-rendszer magáról - valós, vagy hamis módon - kialakított képét. A korábban gondosan és nehéz munkával elért, vagy jól kiválasztott reklámmódszerekkel gyorsan, lufiként felfújt hírnév (lehet választani) gyorsan odalehet, mely nyilvánvalóan piacvesztést, gazdasági hátrányt jelent. Pont ezért nem érdeke az oktatónak, iskolájának, rendszerének, hogy a „rossz” hír közismertté váljon. Persze előfordulhat - ez sem ritka eset -, hogy a legjobb szervezés, előkészítés, oktatás, merülésvezetés ellenére, a figyelmetlen, fegyelmezetlen búvár maga okozza magának a bajt. (S persze még van - igaz nagyon ritkán, de ne zárjuk ki - a véletlen, az elkerülhetetlen is, mely a legnagyobb ellensége egy munkáját becsületesen végző búvároktatónak, merülésvezetőnek.) No, de az hogyan derül ki, hogy nem a búvároktató, a merülésvezető volt a hibás? Ki fogja ezt szavahihető módon a búvártársadalom elé tárni? Erre kiválóan alkalmas lenne egy olyan szakmai szervezet, mint amilyennek az MBSZ-nek kellene lennie. De a Szakszövetség ma nem ilyen. Azért, hogy ne fogadja el - szinte senki - mértékadó, véleményformáló szervezetként, azért maga az MBSZ is megtett mindent az elmúlt jó néhány évben. (Pontosabban semmit, majdnem semmit nem tett.) S akkor mi lesz a jövőben? Magam részéről sötéten látom e kérdést: úgy gondolom, hogy a jövőben is többnyire marad a sunnyogás, sutyorgás, a dolgok elkenése, s a „hivatalos szerv” részéről a feladat elhárítása. Egy dologban lehet csak bízni, hogy lesznek egyenes emberek, akik őszintén feltárják az eseményeket, mely a jövőre nézve mindnyájunk okulására szolgálhat. Ilyen esetekre a korábbiakban is volt már példa…

Végezetül szabad legyen minden búvároktatónak, merülésvezetőnek és búvárnak egy merüléstechnikai kérdéskört tisztelettel, a merülés iránti alázattal, mások búvártudásának kétségbevonása nélkül, de nagyon határozottan a figyelmébe ajánlani. Bárki, bármit is hallott, tanult az elmúlt két évtizedben búvároktatójától, olvasott idegen nyelvekből jól-rosszul fordított, szerkesztett, vagy hazai szerzőtől származó búvártankönyvekből, a kedvtelési célú búvármerülést kizárólag párban hajtják végre. A merülőpár együtt készül fel a merülésre, együtt jut a vízbe, s egymás közelében merül le. A merülőpár egymástól karnyújtásnyi távolságban marad a merülés egész időtartama alatt, rendszeresen kézjelzésekkel kommunikál és folyamatosan biztosítja egymást. A búvár 3-4 percenként műszere segítségével ellenőrzi légzőgáz-készletét és 4-5 percenként összehasonlítja társáéval. A merülés végén együtt emelkednek a felszínre és jutnak az előzetesen meghatározott érkezési helyre.

Írásomat tisztelettel - és anélkül, hogy bárkit megbántani szándékoztam volna - ajánlom minden vízen járónak, vízen még csak bukdácsolónak, azoknak, akik el szeretnének jutni erre a szintre és nem utolsó sorban azoknak, akik tudják és elfogadták, hogy a merülés a felszín alatt történik.