Kedves búvártársak, kis hazánkban, egy baleset kapcsán igen sok pletyka, találgatás szokott napvilágot látni, információk legfeljebb egy bulvárlap kevéssé hozzáértő újságírója által, szenzációhajhász formában tétetnek közzé. Sok okoskodó találgatás végén senki nem mondja ki, hogy a hibás nem más, mint a merülő búvár. Ezért szántam rá magam, hogy papírra vessem szeptember 11-én, szombaton, az Adrián, az Istria közelében, a Vis hajóroncson történt balesetemet, tényszerűen, tudatva, hogy az egyetlen, aki hibázott, az én voltam.

Merülési tervünk 50 m 25 perc, teljes idő 69 perc, fenék-gáz: levegő, dekompressziós-gázok: 21 m-től 50-es nitrox, 6 m-től oxigén.

Merülő búvárok (technikai képzettséggel és gyakorlattal): Storozynski Szabolcs, Incze Attila, Szarka Géza voltak.

A merülést ideális körülmények között, napsütésben, sima tengerfelszínen kezdtük meg kora délután, a hajónkról függőleges kötél ereszkedett a roncsra.

Megbeszélés szerint én vezettem a csoportot. Beöltözés és süllyedés közben már nem éreztem jól magam, ezért a roncsra leérve megkértem Szabolcsot, vezesse ö a merülést, én a sor végén haladtam harmadikként. Egyre rosszabbul éreztem magam, nehezemre esett a merülés, de nem akartam megszakítani, mivel több, mint egy éve vártunk erre az alkalomra. A merülés 18. és 20. perce között légzésem elnehezült, olthatatlan légszomj, majd hiperventilláció következett, jelentős nitrogén narkózissal. Ezt ellenőrizetlen felemelkedés követte, melynek részletei nem tiszták, arra emlékszem, hogy valaki megpróbált megállítani, de sikertelenül. Felszínre ájuláshatáron érkeztem, de azonnal az oxigénre váltottam. Nem voltam tudatomnál, először a hajónkhoz úsztam, kiadtam az 50-es gázt tartalmazó palackomat, majd alig tisztuló tudattal, kötél mellett visszamerültem 6 méterre. Itt rendkívül rossz állapotban még mindig hiperventillálva kapaszkodtam a kötélen, 6-10 perc kellett, hogy visszaálljon a normális légzési ritmus. Megvártam a dekompressziót szabályosan végrehajtó társaimat, így kb. 35 percet töltöttem el 6 m-en 1,6 parciális nyomású oxigént lélegezve. Ijesztő volt, hogy a deko szinten társaimmal írótáblával kommunikálva kiderült, hogy gyakorlatilag képtelen vagyok írni, alig olvashatóak az igen nagy erőfeszítéssel odarajzolt betűim.

Felemelkedést követően a következő négy órát vízszintes helyzetben, fekve töltöttem, 100 százalékos oxigént lélegezve, s ez idő alatt kb. hat liter vizet fogyasztottam el. Igen rossz állapotban, de dekompressziós tünetek nélkül telt az idő. Estére fáradt, de munkaképes állapotba kerültem.

Az általam levont következtetések: az utóbbi hetek kevés alvásideje, gyenge kondíció, kapkodó készülődés, süllyedés közben enyhe, később fokozódó rosszullét, mind azt indokolták volna, fejezzem be a merülést, még ha oly régen vártunk is erre a roncsra. Nem így volt, úgy gondoltam, meg tudom csinálni.

Ui.: Ezúton szeretném megköszönni Dr. Göbl Anna telefonos tanácsadását és odaadó kedvességét.

Tengermély tisztelettel: