BÚVÁRINFÓ 1998. Októberi számában Kátai Róbert "Tisztelt Olvasók" című cikkévei kapcsolatban sokan megkeresték szerkesztőségünket. A továbbiakban a leveket és Kátai Róbert azok megismerése után írt véleményét közöljük.

SZERKESZTŐSÉG

Tisztelt Búvártársam!

Sajnálattal olvastam, a Búvárinfó októberi számában megjelent "Tisztelt Olvasók" című cikkedet, melyet inkább önigazolásnak érzek, nem pedig egy szakmailag megalapozott baleseti leírásnak.
De ez talán csak a személyes véleményem.
Nincs jogom pálcát törni feletted, hiszen ez nem tisztem, azonban úgy gondolom, hogy amit leírtál az egy sor szakmai hibától sem mentes, ráadásul másokat támadó írás.
Két dolog van, amiben egyetértek Veled. Az egyik, hogy a honi sajtóban csak annak van hírértéke, ami negatív szenzáció, ahol vér folyik, emberek halnak meg, netán nyomorodnak meg egy életre.
A másik hogy talán lehet az előző cikkek hangnemén vitatkozni, azonban e mögött a szándékot kell nézni! És a szándék világos. Minden lehetséges eszközzel meg kell akadályozni az ehhez hasonló baleseteket!
Engedj meg néhány gondolatot a leírtakkal kapcsolatban. Úgy érzem, súlyos szakmai tévedés lenne Összehasonlítani a Ti baleseteteket, a Szent István expedícióval.
Az abban résztvevő búvárok, megfelelő előkészítés és tervezés után is csak a sűrítettlevegős merülés engedélyezett határáig, 60-65 m mélyre merültek! Ennek ellenére sajnos itt is bekövetkezett búvárbaleset. Azonban ezt súlyos hiba lenne összehasonlítani a Ti tragédiátokkal! Akik ott voltak jól tudják, hogy Marton Tibi talán már soha többet nem merülhetne, ha nincs a szakszerű előkészítés (biztosítókötél, rádiókapcsolat) a merülőbúvárok és a biztosítócsónak között, mentőbúvár, szakszerű orvosi ellátás és még sorolhatnám.
Az expedíción résztvevő búvárok pedig nem sértettek meg semmilyen mélységi határt, hiszen az MBSZ merülési szabályzata lehetőséget ad az 50 méter alatti merülésekre, azonban ezt szigorú feltételekhez köti. Ezt nevezzük különleges merülésnek, melyet megfelelően kontrollált körülmények között, előre megtervezve lehet végrehajtani.
Ezek után úgy érzem, nevetséges lenne párhuzamot állítani a két esemény között.
Kérdezem, hogy Te hogy tervezted meg ezt a különleges merülést? Leírásodban nem térsz ki arra sem, hogy milyen űrtartalmú készülékkel indultatok neki ennek az öngyilkos vállalkozásnak.
Ismereteim szerint a Vörös-tengeren a 10-12 l-es készülékek a használatosak. Ezek után már csak egy rövid fejszámolás, és könnyen belátható hogy milyen irreális volt a mélységi célkitűzés! Biztosítási lehetőség nem volt, hiszen a hajószemélyzete nem tudhatta, hogy mire készültök.
A másik kardinális kérdés az oxigénmérgezés. Erről a témáról már előzőleg több cikk is megjelent a Búvárinfóban ezért én csak kiemelni szeretném, hogy 1,6 bar parciális nyomáson az oxigénmérgezővé válik és 2,5 bar-on pedig HALÁLOS toxikus méreg! E két érték méterben kifejezve 66 ill. 110 méter!
Ki veszi a bátorságot, hogy kipróbálja, személy szerint kire milyen mélységben tör rá a biztos halált okozó mérgezés? Természetesen próbálkozni lehet, azonban úgy gondolom, hogy senkinek nincs joga a társa életét is veszélyeztető merülést végrehajtani! Márpedig aki ilyen mélységbe merülést tervez, az veszélyezteti a társa életét is, és az ilyen merülést meg kell akadályozni! Nem hiszem, hogy valaki attól lesz tapasztalt búvár, hogy megérinti a halál szele! Be lehet kerülni a Guiness rekordok könyvébe, de lehet egy életreszóló tragédiát is okozni.
Úgy gondolom, hogy a balesetnek az a szakasza, amelyik 55 m-től kezdődött, igen tanulságos és számomra hihetetlen. De azt hiszem, nem csak én vagyok ezzel így!
Itt ismét alapvető fizikai törvények érvényesültek, jelesül a mélységi mámor vagy nitrogénnarkózis.
Mint azt tudnunk kell 40 m alatt már nem tiszta a búvár feje és cselekvőképessége korlátozott.
Tapasztalt búvárok ezt már érzik, és ez bizonyos határig kontrollálható. Ezt az állapotot nagyon sok tényező befolyásolja (fizikai, lelki állapot stb.). Azonban jelenlegi ismereteink szerint ez nem ájulásszerűen tör a búvárra ezért egy megfelelően kontrollált merülésnél (merülőpárok karnyújtásnyi távolságra) ez feljebb emelkedéssel megszüntethető.
Ezért rejtély számomra ez a 19 perc.
A fehér csillogó homok története pedig kissé meseszerűen hat, hiszen aki járt már 50 m mélyen az tudja, hogy
ott szürkeség van és sötét. Nagyon sötét...
A búvársport, mint minden más extrém sport rejteget veszélyeket, azonban, ha a legalapvetőbb szabályokat betartjuk és betartatjuk, akkor semmivel sem összehasonlítható érzés a három dimenzióban történő lebegés.
A legmegdöbbentőbb azonban az volt, amikor kb. 1 hónappal a baleset után levelet hozott a postás az FTSK búvárklubba. Ebben invitálják a búvárokat egy kellemes Vörös-tengeri búvártúrára. A túravezető: Kátai Róbert.

GARAMVÖLGYI CSABA

Gondolatok egy búvár monológjára

A cikk, amely eme néhány gondolat papírra vetésére késztetett, "Tisztelt olvasók" megszólítással kezdődik.
Első gondolatom a terjengős cikk elolvasása után az volt, hogy szegény, búvárkodást előre mozdító, a haladást szolgáló, a tudomány, kultúra és sportteljesítmény oltárán buzgólkodó búvártársunkon köszörüljük a nyelvünket, a "sárba gyorsan beletapossuk".
Hálátlanság, talán ezzel lehetne jellemezni engem, olyan emberrel szemben, aki élete első tengeri merülése során 87 méter mélységet ért, a neki kijáró tisztelet és csodálat helyet.
Hálátlanság, mert nem nézek fel arra, aki újszerű elemeket dolgoz ki a búvárkodás területén úgymint: szigorú-titoktartás a merülési hellyel és céllal kapcsolatban; a meg növekedett nyomású gázok hatásának figyelmen kívül hagyása, a merülési hellyel kapcsolatos információk gondos meg nem ismerése, a többi, a cikkben említett nagyszerű, hasznos dolgot a helyszűke miatt - sajnos - nem tudom felsorolni.

Több ilyen "belevaló búvárra" lenne szükségünk, akik átlátják az évtizedes, sok-sok időt, befektetést igénylő kutatási eredmények haszontalanságát, amelyek kiválthatóak egy-egy szinte látnoki kinyilatkoztatással (gondolok itt a 100 méteres határra, vagy a DC-12 komputer által ajánlott dekompressziós szintek és idők "Kátai" típusú átszámítására).
Már amennyiben a cikk írója olvasott valaha valamilyen szakirodalmat. A baleset meseszerű, ellentmondásokkal tűzdelt "előadása" alapján kételyeim támadtak ez irányban. A tudatlanságot, virtust erényként, cinikus módon előadni alapos felkészültséget igénylő feladat. Főleg erkölcsi téren. Sajnos, ez az áldozat egy embertársunk, Németh István élete.

KRIZSÁN ANDRÁS

Szemelvények halhatatlan (?) búváraink visszaemlékezéseiből

I.

"Ezúttal Héliosz tisztelőihez csatlakoztunk, mert nyolcvanöt méteres csúcskísérletre készülünk, s mindent látni akarunk. Kell a napfény! Sűrített levegőjű készülékkel amúgy is vakmerő vállalkozás, hiszen ötven-hatvan méter mélységben már felléphet a részegségi állapotot és gátlástalan cselekvési kényszert kiváltó mélységi mámor, amely már számos tragédiát okozott. Senkinek sem mondjuk, hogy mit tervezünk. Miért izguljanak?...
Hetven méternél láthatatlan távolságba nyúló, lassan lejtő üledékes talajt találunk... Újból elindulunk. Elöl úszom, Gyuri öt méterre utánam követ... Nyolcvannál még ott van, kissé gyorsítok. Szeretném, ha elérnénk a tervezett nyolcvanöt méteres mélységet, de a talaj már alig lejt... Tekintetemet a mélységmérőre szegezve úszom, s egyszerre csak belém villan: nem hallom Gyuri légzőkészülékének a hangját. A mélységmérő 84 métert mutat. Keresem Gyurit, sehol sincs. A hátamra fordulok, valahol fönt, a felszín felé vezető buboréklánc utal társam váratlan és érthetetlen távozására...
Amikor a felszínre érek, a szinte mindig erős hullámveréstől csak azt látom, nagyon messze vagyok a parttól. Keresem a társamat, akivel, ki tudja, mi történt... Tíz perc múlva azonban mindent tudunk. A Marlin egyik lépcsője bedöglött. Túl nagy volt a nyomáskülönbség. Az elért mélységben egyszer csak nem adott levegőt Gyuri szívtaszívta, de hiába. A kettőnket elválasztó néhány méteres távolságot sem tudta megtenni: mentőmellényt használt"

II.

- Nyilván mindenki megkérdezi, én is felteszem a kérdést végül: mekkora volt a legnagyobb mélység, ahol eddig járt?
- Kilencven méter.
- Ez már jelentős teljesítmény!
- Tulajdonképpen nem kilencvenre indult ez az út. Nálam körülbelül hatvan méternél kezdődik a mélységi mámor, a reflexeim lelassulnak, de szerencsére tudom kontrollálni a tevékenységemet. Fokozottan figyelek mindenre, mint ahogy fokozottan figyeltük egymást akkor is a többiekkel. Megálltunk nyolcvan méternél, de aztán úgy döntöttünk, hogy megyünk tovább. Itt már nagyon sivár a táj, sötétszürke minden, s a víz is hideg. Eszembe jutottak korábbi rekordjaim, amit a párommal értünk el: előbb hatvan, aztán hetvenhét méter. Mind a kétszer puszival köszöntöttük egymást a víz alatt. S most, egyszer csak ott lebegtünk kilencven méter mélyen. Fölöttünk harmincemeletnyi vízoszlop, testünk minden négyzetcentiméterére tíz kilopondos nyomás nehezedett. Kivettük a szánkból a légzőautomata csutoráját, és adtunk egymásnak egy újabb "rekord" puszit." - Anna Magazin 1984

III.

"Közben pontosan átvesszük az eljövendő merülés minden részletét. Mentős ugyan még nem volt húsz méter alatt sem, nincsenek tapasztalatai a mélységi mámorról, a kiürült palack esetén követendő tennivalókról, s a halálos veszélyt jelentő lehűlésről sem. Gyula nem is hallott erről, ezért sorra vesszük hát ezt is, azt is. Sunyi, titkos szándékunk van ugyanis. Egy valódi mélymerülés: a hatvan méter.
Mentős Gyula még nem tudja, hogy kimondottan mázlista. Huszonegy évesen, alig második (!) adriai merülésén éri el perceken belül a hatvan métert... ...Nekem ez a tizedik adriai merülésem, tapasztaltnak számítok, vezetnem kell öt... Kérdő tekintettel mutatok lefelé, ő mutató- és hüvelykujját összecsípve inti vissza az egyezményes OK jelet. Kavarunk a még sötétebb, még hidegebb vízben. Jobb karomon nézem inkább a mélységmérőt, mint a kietlen pusztaságot. És persze Gyulát, aki nyugodtan, gazdaságosan lélegzik. Megállunk, szó nélkül egymás mellé illesztjük a mélységmérőnket: mindkettőn hatvan a méter. Jeles!...
Fent Mentős Gyula odajön, illedelmesen megköszöni nekem, az óriási profinak, hogy második merülését ilyen emlékezetessé tettem. Egy életre hálás lesz, "azt mondja." - Kék álmok (1982) 1998

IV.

Ehhez hasonló történetet legutóbb a Búvárinfó októberi számában olvashattunk - és sajnos fél tucat más sajtótermékben is -, csak éppen tragikus végkifejlettel. A baleseten egy percig sem lehet csodálkozni, hiszen ilyen mélységben tucatnyi oka is lehet a végzetes láncreakció beindulásának. Kátai Róbert láthatólag magára vette a Nessus-inget és sok mindenről becsülendő őszinteséggel írt. De egyúttal felmentést is keresett a maga számára nagy kutatók és felfedezők példájára, no meg a korallhomokról visszaverődő és villózó fények hipnotizáló hatására hivatkozva. Nos a példálózásról csak annyit, hogy a Himalája meghódítását egy lopva végrehajtott mélymerüléssel összehasonlítani legalább akkora aránytévesztés, mint egy Gellért-hegyi sétát a Mount-Everest megmászásával összevetni. Ami pedig a hipnotikus villózást illeti, az fizikai képtelenség: nincs a világon olyan tenger, amelyben 50 méter körüli, vagy annál nagyobb mélységben a nappali verőfény és a hullámzás ellenére - a fotósok vakuját leszámítva - valami is villózna.
Szeretném újólag, akár más szavakkal, de a lényegen nem változtatva mély meggyőződéssel megismételni, hogy legyen végre már valami foganatja: aki sürített levegövel 70 méternél mélyebbre merül, az vagy csupán feltűnést kereső, de tudatlan búvár, vagy tudatos öngyilkosjelölt.

NÁSFAY BÉLA

Reagálásom az újabb véleményekre

A fényhatásokról szóló "mesét" nem én találtam ki, hanem a baleset kapcsán dolgozó kereső- mentőbúvárok egyik lehetséges feltevéseként látott napvilágot.
Továbbá hangsúlyoznám, hogy nem voltam sem a merülés vezetője, sem a tervezője. Mindkettőnket egy cél vezérelt, egyforma búvármúlttal, gyakorlattal, vizsgafokkal rendelkeztünk, mindketten azonos céllal merültünk, önálló és egymástól független akaratunkból, saját elhatározásunk alapján, így nem kizárólag az én felelősségemet kéne boncolgatni, hanem búvártársam, Németh Istvánét is.
Véleményem továbbra is az, hogy nem tiltani, hanem oktatni kell a mélymerülést, esélyt adva mindenkinek az ilyen irányú információk megszerzésére, és a balesetek megelőzésére, elkerülésére.
Aki mániákusan mélyre akar merülni akkor is megteszi, ha nincs elég tudása és felszerelése.
Aki nem akar mélyre merülni, akkor sem fogja megtenni, ha tisztában van, hogyan is kell azt.
Egyetértek azzal, hogy a baleseteket meg kell akadályozni, illetve meg kell előzni. Ennek érdekében ajánlom TDl tanfolyamait mindazoknak, akik a 40 m-es mélységet túl szeretnék lépni. 1998. novemberében elvégeztem a TDl Technikai Diving Internacionai mélymerülő tanfolyamát, amely első lépésben 66 m-ig oktat egyedül merülést, megfelelő elméleti képzéssel és a merülés biztonságos végrehajtásához szükséges felszereléssel.
Második lépésben oktatják a hélium keverékes trimix merülést a 66 m-nél mélyebb merülésekhez.
Magam részéről a továbbiakban nem kívánok reagálni az ezzel kapcsolatos véleményekre. Egyszerűen úgy gondolom ELÉG.

KÁTAI RÓBERT