A Búvárinfó utolsó néhány számában több,
a mélymerüléssel és ezzel kapcsolatos balesetekkel vélemények, cikkek
jelentek meg. Ki reálisan és korrektül, ki - egyes cikk íróinak szavajárását
használva - bunkó, agresszív és vádaskodó módon írták le véleményüket.
Óvatosan, neveket és eseményeket nem említve, de a búvár társadalom
tudta miről és kikről van szó.
Nevezzük nevén a gyereket:
A legtöbb cikk és vélemény, Németh István 1998 májusában bekövetkezett,
tragikus, halálos balesetévei kapcsolatos, amely merülés során én, Kátai
Róbert voltam a merülőtársa.
Szeretném megjegyezni, hogy röviddel a baleset után megkerestem a Búvárinfó
szerkesztőségét, kérve azt, hogy szeretném közzétenni a baleset körülményeit
és konzekvenciáit mindenki tanulságára, valamint amiatt is, hogy ne
pletykák alapján kerüljön a köztudatba, hanem az a személy mondhassa
el az eseményeket, aki részese volt és így a legtöbbet tud róla.
Kollár Attila távolléte miatt erre nem volt lehetőségem.
Számtalan vélemény, találgatás, pletykák és rosszindulatú vádaskodások
után ismét helyet kértem a Búvárinfó hasábjain, amit igaz kicsit későn,
de most megkaptam.
Sajnálatomat fejezem ki, hogy minden egyes újság, beleértve a jelentősebb
napi és hetilapokat is, olyan embereket szólaltattak meg először, akik
a baleset közelében sem voltak, és csak pletykák, harmad, negyed kézből
kapott eltorzított információk alapján nyilatkoztak. Ki tudja miért?
Miután hangot adtam nemtetszésemnek, ezek az újságok engem is megszólaltattak.
A gond az, hogy 'szenzációhajhászó cikkeikkel, pontatlan információkkal,
addigra sikerült felkorbácsolniuk az indulatokat és a búvár közvéleményt.
Továbbá sajnálom, hogy komoly szaktekintélyek vagy
azoknak hitt búvárok, oktatók minősíthetetlen hangon beszélnek, nyilatkoznak,
írnak az eseményekről, emberekről, amelyről, akikről nincsenek pontos
információik.
Dehát ilyen a magyar, ha valaki belecsúszik a sárba, meg sem hallgatták
hogyan is történt, hanem gyorsan beletapossák, arról nem is beszélve,
hogy esetleg segítő kezet nyújtsanak felé.
Először reagálni szeretnék a Búvárinfó hasábjain megjelent néhány véleményre:
Az egyik cikk írója sportszerűtlen, felelőtlen, nem kellően felkészült
búvárok vakmerő magatartásának tartja a mélyre merülőket. A sűrített
levegővel való merülés lehetséges határát ki 40, ki 50, ki 70 méterben
határozza meg. Hol van az igazság?
A haláleseteket tanulmányozva kiderül, hogy a legtöbb mélymerülésből
adódott balesetet szenvedettek alanya gyakorlott, öreg búvár, netán
oktató volt. Hogyan is van ez?
Násfay Béla és Csepregi Oszkár is úgy érzem, túllépi a megengedhető
hangnemet, amikor azt nyilatkozzák, hogy tudatlan bunkók, potenciális
gyilkosok és hulla jelöltek azok a búvárok, akik saját elhatározásukból
búvár társsal mélyre merülnek és a szabályokat tudatosan megsértik.
Csepregi Oszkár még azt is lemerte írni, hogy idézem: "Önmagunknak
kell a magyar búvártársadalmat az oda nem illőktől a konkolytól megtisztítani."
Megdöbbentő sorok ezek. No comment.
Jó lenne ha ezek a búvárok egy kicsit magukba szállnának és elgondolkoznának,
milyen ember az, aki ilyeneket nyilatkozik. Én nem minősítem, ezt a
kedves olvasókra bízom.
Előzőek szerint, aki a Szent István Csatahajón merült, az, is az előző
kategóriába tartozik, mivel megsértette a mélységi korlátokat, nem egyedül
merült és mind ezt tudatosan?
Szerintem nem. Szerintem belevaló búvárok, akik előre viszik a búvárkodást,
a kulturális örökségek oltárán áldozatot hoznak, és még több tapasztalatot
adhatnak át búvártársaiknak a mélymerülés, roncsmerülés gyakorlatából.
A tudomány, a kultúra és a sportteljesítmények sajnos mindig jártak
áldozatokkal. A haladást igenis a "hullajelölteknek" köszönhetjük.
Hányan haltak meg orvosok által, mire kiderült mi is a probléma forrása?
Hányan haltak meg, mire először lépett ember a Himalája csúcsára? Hányan
haltak meg, mire először átlépték a hangsebességet, vagy a Hold felszínére
léptek. Hányan haltak meg, mire köztudottá vált, milyen biológiai problémákkal
kell szembenézniük a búvároknak merüléseik során?
A baleset lehetősége ezekben a sportokban benne van a pakliban, és ezzel
az extrém sportokat űzök tisztában is vannak.
Nem kell ahhoz extra mélyre merülni, hogy valakit halálos baleset érjen
búvárkodás közben. Elég, ha 45 m-en tovább tartózkodik mint amennyi
levegőre szüksége van a biztonságos kizsilipeléshez, vagy víz alatti
barlangi merülés alkalmával, meg nem oldható problémával találja szemben
magát.
Ezek a búvárok rögtön kikerülnek az elitélt kategóriából, mert nem lépték
túl az 50 m-es határt?
Véleményem szerint ezek az emberek nem felelőtlen bunkók és potenciális
gyilkosok.
A búvárkodás fejlődése során hányszor jelentettek ki tudósok, biológusok,
búvárok, olyan mélységi határokat, - hogy azt ember át nem lépheti -
amiken ma már csak mosolygunk. Persze a cél mindig a balesetek halálesetek
elkerülése.
Lehet, hogy ha nem hisztérikusan tiltanák, hanem oktatnák és segítenék
a mélymerülések végrehajtását, kevesebb probléma adódna ebből a merülési
formából. Nem titokban, hanem megfelelő segítséggel, biztonságosabban
lehetne végrehajtani azokat. Mindig is lesznek olyanok, akik többet
szeretnének. Adjuk meg az esélyt számukra!
Ezennel veszem a bátorságot és elmondom mi is történt a Vörös-tengeren
1998. májusában, ahogyan én átéltem és visszaemlékszem.
Először is szeretném határozottan kijelenteni és leszögezni, hogy terveztük
a mélymerülést, ezért megkértük a búvárvezetőt - akinek nem mondhattuk
el mire készülünk -, hogy mi ketten szeretnénk a csoporttól külön, egy
áramlásos merülést végrehajtani, ezzel kiküszöbölve annak esélyét, hogy
valaki kövessen minket a mélybe. Ez Így is történt.
A merülés megkezdése után, amikor 50 m mélységben kiderült, hogy várakozásunkkal
ellentétben a leszakadást egy lankás tengerfenék követ, társammal a
szokásos kézjelek segítségével megbeszéltük és eldöntöttük, hogy ez
a hely nem alkalmas a mélyebb merülésre és itt nem megyünk mélyre. (Számunkra
a mélymerülés szó fogalma az 55-60 méternél kezdődött).
Istvánnal nagyon sokszor merültünk együtt 70-80 méteres mélységekbe,
sőt még videó felvételeket is készítettünk, minden probléma nélkül.
Mondhatom gyakorlottak voltunk a mélymerülésben, és mivel úgy tartottuk,
hogy a 100 métert megközelíteni nagyon veszélyes, a 90 m szűk átlépését
rövid időre terveztük. Ez lett volna a maximális mélység, amit sűrített
levegős készülékkel szerettünk volna elérni.
Több esetben elhangzott, hogy biztosan én vittem bele társamat, legjobb
barátomat, Német Istvánt a mélymerülésbe. Az eszébe, sem jut senkinek,
hogy ez fordítva is lehetett?
Bizonyítékul szolgál, hogy néhány héttel a tragikus merülés előtt, Németh
István egy ismert kábel TV műsorában a riporter kérdésére, hogy mi élete
nagy vágya, a következőt válaszolta: 90 méter alá merülni.
Én erről aki jelentéséről csak a baleset után értesültem, de itt tartom
illőnek megjegyezni, hogy nekem is régóta ez volt a vágyam. Én először
1985-ben a Vörös-tengeren merültem igazán mélyre, 87 m-re. Kivel? Azt
a jelenlegi megítélés miatt nem árulom el. Nem szeretném oktatói hírnevét
ezzel rontani, habár véleményem az, hogy ezzel csak nagyobb tapasztalatú
búvárnak kéne titulálni.
Az 1998. májusában bekövetkezett hurghadai (Vörös-tenger,
Egyiptom) búvárbaleset leírása
Előzmények:
Én 1985 szeptemberében Hurghadában merültem először búvárkészülékkel
tengerben és ezen a túrán egy régi búvártársammal 87 m mélyre merészkedtünk.
Feltehetően a magyarok vakmerőségéhez, fegyelmezetlenségéhez mindig
hozzájárult az akkori rendszerből adódó kitörési vágy, és amikor az
ember kijutott egy búvártúrára, felszabadulva többet engedett meg magának,
mint azok, akik Nyugat-Európából utaztak a tengerekre.
Tények:
Tudva levő, hogy barátommal, Németh Istvánnal szerettünk mélyebbre merülni
mint 40 m.
Minden esetben megfontoltan, megtervezve, kontroláltan merültünk.
Rendszeres mélymerüléseink során, 70-80 m között sem éreztük a mélységi
mámor jelentkezését. Ezen a mélységen videofelvételeket is készítettünk,
amiből kiderül, hogy semmi jele nem látható a mélységi mámor jelentkezésének.
(Tiszta, határozott kamerakezelés, határozott kézjelek, jó kommunikáció).
Mondhatni gyakorlott mélymerülőknek számítottunk. Nos, az eddig leírtakkal
ellentétben 1998 májusában Hurghada térségében az UMM GAMAR zátony,
ÉK-i oldalánál megtörtént a tragédia.
Számunkra eddig nem ismert események sorozataként, legjobb barátom életét
vesztette.
A balesettel végződött merülés leírása:
Megbeszélés szerint a Charlos Reef-hez tartottunk, hogy az ott található
cápákat megnézhessük. A Reef megközelítése közben észrevettük, hogy
nagyon sok hajó áll már a zátony körül, ezért úgy döntöttünk, hogy az
első merülést az Umm Gamar-on végeztük és délutánra talán kevesebben
lesznek a Charloson, így második merülésre megyünk oda.
Úgy emlékeztünk, hogy az Umm Gamar-on meredekebb leszakadás van mint
a Charloson, ahol úgy sem merülnénk mélyebbre, mivel a cápák 15-30 m
között találhatók többnyire.
Ennek tudatában megkértük a hajó Divemasterét, hogy mi ketten áramlásos
merülést szeretnénk végrehajtani (elkerülve annak a lehetőségét, hogy
valamelyik kezd búvár utánunk ússzon).
Vízbe ugrás után leereszkedtünk az első vízszintes párkányig, ahol a
vízmélység 50-55 m között volt.
Itt megálltunk és mivel a talaj kb. 25-30 fokos szögben lejtett (meglepetésünkre
nem volt tovább leszakadás) kézjelekkel megbeszéltük, hogy itt nem lehet
mélyebbre menni, ilyen helyen nem lehet mélyet merülni.
Barátom visszajelzett, hogy megértette, de mutatta, hogy egy kicsit
még menjünk lejjebb, vagyis egy kis íven induljunk egy kicsit lefelé,
majd kezdjük meg a felemelkedést.
Ezek után elindult lefelé, én utána. Ettől a pillanattól majdnem 19
perc kiesett a tudatomból.
19 percig nagyon lassan, gyakorlatilag önkontroll nélkül úsztunk lefelé.
Amire később vissza tudtam emlékezni, hogy nagyon jól érzem magam, valamilyen
zene szól, erősen dobolnak (feltehetően a szívdobogásomat hallottam),
a dobolás visszhangzik és mint egy gyerek mondogatom magamban: úszunk,
úszunk, de jó, úszunk, de hova is úszunk? Nos ez a kérdés menthette
meg alapvetően az életemet, mert ez ösztönzött arra, hogy megnézzem
a mélységmérőt. Ekkor a SCUBAPRO DC 12-es 93,5 métert mutatott, ami
valószínűleg olyan stresszt okozhatott, hogy az adrenalinszint megemelkedhetett,
amitől magamhoz tértem annyira, hogy elkezdtem logikusan gondolkozni.
Először megnéztem a levegő nyomásmérőjét, kb. 50-60 bar-t mutatott.
Ekkor ébredtem rá, hogy most meghalok. Kizárt dolog, hogy elég legyen
a levegőm a felszínre jutáshoz, arról nem is beszélve, hogy ebből a
mélységből egy azonnali felemelkedés is halált okoz.
Következő pillanatban elkezdtem társamat keresni a baloldalamon, mivel
indulásnál István ott tartózkodott. Amikor megláttam jobb oldalamon,
alattam, távolabb 10-15 m távolságban állt.
Elkezdtem kiabálni, píjjogni, már amennyire lehet a reduktoron keresztül.
Máskor is így hívtuk fel egymás figyelmét. Bíztam abban, hogy észrevesz
és látja, hogy integetem az egyértelmű búvár jelzést "emelkedj
fel", de nem fordult meg.
Nekem azonnal döntenem kellett. Vagy leúszom hozzá és ez alatt elfogyasztom
az idő közben 40-45 bar-ra csökkent levegőmet és meghalunk ott lent
mindketten, vagy bízom abban, hogy mivel már Ö sem úszik lefelé, tehát
feltehetően rájött, hogy baj van, elkezd engem keresni és megkezdi a
felemelkedést. Így mindkettőnknek van valami esélye.
Döntöttem. Nem úsztam le hozzá. Kinyitottam a mentőmellényemre külön
felszerelt 0,7 literes kis mentőpalackot, amivel felfújtam a mentőmellényt
és teljes sebességgel elkezdtem emelkedni. A talaj látását elvesztettem,
ezért lassan a korall fal irányába és a hajók irányába kezdtem úszni,
így néhány másodperc elteltével a korall falat megláttam. Közben jutott
eszembe, hogy fent a szállodában várnak a szüleim. Fel kell jutnom,
nem halhatok meg csak úgy.
50 m-nél ráébredtem, hogy ha ilyen sebességgel emelkedek, még ha elég
a levegőm a felszínre jutáshoz, biztos halál vár a felszínen. Ezért
elkezdtem leereszteni a mentőmellényt lassítva az emelkedő sebességemet.
Feljövetel közben a nyaki ütőeremen sikerült kitapintani a pulzusomat,
ami lassan egyenletesen vert. Ez megnyugtatott, mivel arra számítottam,
hogy emelkedés közben eszméletemet vesztem, vagy meghalok.
20 m-en fogyott el a levegőm. Mivel tovább emelkedtem a nyomáscsökkenés
hatására 10m-ig még igen kevés levegőt sikerül kiszívnom a reduktorból,
mintegy frissítve a tüdőmben lévő levegőt.
10 m-től már egyáltalán nem adott levegőt a reduktor. A lehető leglassabban
a korallfalban kapaszkodva, mászva, úszva a felszínre kerültem. A gyomorszájam
nagyon fájt, és amikor az első levegőt sikerült a felszínen belélegeznem,
hatalmas robbanásszerű büfögéssel távozott a túlnyomás a gyomromból.
A hajók olyan messze voltak, hogy nem vehettek észre, ezért elkezdtem
keresni a vészsípomat, hogy jelezni tudjak.
Közben le-le néztem a víz alá nem jön-e arra egy búvár, akinek jelezhetnék,
és segítséget kérhetnék.
Felszínre érkezés után megnéztem a búvárkomputer által mutatott merülési
időt, ami 28 percet jelzett, (az "out of range" zászló villogott).
Arra számítva, hátha vissza tudok menni, letölteni a dekompressziós
időket (helikopteres szállítás nincs, a keszonkamra 1,5 órányira van
a helyszíntől).
2-3 percen belül jött egy búvár, aki észrevette a jelzésemet, felszínre
emelkedett, megértette a problémámat.
Így sikerült visszamenni 6 m mélyre, az idegen búvár oktopuszával és
elúszni az első hajóig.
Ebből a palackból is kifogyott a levegő, így ismét kénytelen voltam
felszínre úszni, ahol elmondtam mi történt, hogy a társam nem jött fel,
hogy szóljanak a hajómnak és azonnal adjanak egy palackot, amivel vissza
tudok menni letölteni a dekompressziós időt.
(A közelben idegen hajók tartózkodtak, a hajók egyikén sem volt be lógatva
5 m-re tartalék palack.)
Néhány perc szerelgetés után kaptam egy palackot reduktorral, majd leereszkedtem
6 m-re.
Ekkor volt időm először megnézni a búvárkomputeremet mit is jelez.
Az "out of range" jelzést követően kiírta, milyen mélységben
hány percet kellett volna eltöltenem, hogy feljöhessek.
Az 1 és 2 perces megállókat figyelmen kívül hagytam, mivel úgy gondoltam,
ezért nem megyek le 15, 12 illetve 9 m-re.
A maradék időket nagyjából megdupláztam.
Végleges feljövetelem után derült ki, hogy az idegen hajó addig nem
szólt a társaimnak, mi is történt. A hajót akkor hívták oda, amikor
kijöttem a vízből, ráadásul a hajó rádiója is rossz volt.
Ezek után tudta meg az én hajóm, illetve a társaim, mi történt. Igaz
sejtették, hogy baj van, mivel majdnem másfél órája nem kerültünk elő.
Azt azonban nem sejtették, hogy milyen nagy a baj.
Miután a hullámzás és az áramlás is időközben megnőtt, nehézséget okozott,
hogy a két hajó egymás mellé álljon, így újra vízbe szálltam és átúsztam
teljes felszerelésemmel a saját hajómra. 15 perc elteltével kezdtem
a hajón található 100 százalékos oxigént belélegezni, így, hogy lábamat
megemelve feküdtem, számítva még a buborékképződésre.
30 perc reménytelen várakozás után elindultunk a keszonkamra felé. Vízből
való kijövetelem után 2 óra elteltével kerültem a dekompressziós kamrához,
ahol orvos megvizsgált, hihetetlen módon minden érzékszervemet, egyensúlyérzékemet,
reflexeimet, látásomat rendben találta.
Vérnyomásom 130/80 volt. Megitatott 2 liter tiszta vízzel; és mint egészséges
búvárt hazaengedett.
Saját kérésre még aznap éjszaka felvették a rendőrségi jegyzőkönyvet.
2. nap megérkezett Cairo-ból a Magyar Konzul.
3. nap megérkezett az általam rendelt Hélium, amivel az erre kiképzett
búvárok megkezdhették társam keresését.
Nem találták meg.
Elmondták viszont, hogy rendszeresen merülnek 100 m körüli mélységre,
ahol sokszor nem szükséges áttérniük a threemix keverékre, de ezen a
helyen, már 65 m-en a keveréket voltak kénytelenek használni, mert kezdték
érezni a mélységi mámor jelentkezését.
Mikor megkérdeztem, hogy lehet az, hogy ezek szerint ezen a helyen a
mélységi mámor hamarabb jelentkezik mint normál' esetben, elmondták,
mi okozhatta ezt a jelenséget.
A tükörsima, fehér, kiszögelés nélküli korallhomok, ami a semmibe vész,
ékszerűen találkozik a sötétkék tenger színével, egy ék alakú rés látszatát
kelti, ahol elvész a tér, és az idő. A monotonizmust nincs ami megtörje.
A fehér korallhomokról visszaverődő fények villóznak, ami olyan hatást
kelt, mint egy pszichikai kísérletnél, szinte hipnotizálja a búvárt.
Ennek köszönhető, hogy az általunk ez idáig 70-80 m-es mélységben sem
jelentkező mélységi mámor előbb jelentkezett. Nem a saját biológiai
határunknál, hanem egy koraibb pszichés hatásként.
A hiába való keresés után a hajó személyzete egy imát mondott.
Úgy érzem, én legalább eltemettem a barátomat a helyszínen.
A baleset után két nappal kimentem egy hajóval és merültem egyet. Úgy
éreztem, hogy a közelben van és még egyszer azonos közegben lehetek
Vele, elbúcsúzhattam Tőle.
Minden számítás és feltevés megnyugtatásomra azt az eredményt hozta,
hogy teljesen esélytelen lett volna mindkettőnk életbemaradása abban
az esetben, ha 93,5 m-ről lejjebb úszom társamhoz.
Egyetlen egy esetben lehetett volna esélyünk: ha ikerpalackkal merülhetünk,
de erre nem volt lehetőségünk, mivel kiderült volna, hogy mélyre akarunk
merülni, ami viszont tilos.