Tisztelt Olvasók!


A Búvárinfó utolsó néhány számában több, a mélymerüléssel és ezzel kapcsolatos balesetekkel vélemények, cikkek jelentek meg. Ki reálisan és korrektül, ki - egyes cikk íróinak szavajárását használva - bunkó, agresszív és vádaskodó módon írták le véleményüket. Óvatosan, neveket és eseményeket nem említve, de a búvár társadalom tudta miről és kikről van szó.

Nevezzük nevén a gyereket:
A legtöbb cikk és vélemény, Németh István 1998 májusában bekövetkezett, tragikus, halálos balesetévei kapcsolatos, amely merülés során én, Kátai Róbert voltam a merülőtársa.
Szeretném megjegyezni, hogy röviddel a baleset után megkerestem a Búvárinfó szerkesztőségét, kérve azt, hogy szeretném közzétenni a baleset körülményeit és konzekvenciáit mindenki tanulságára, valamint amiatt is, hogy ne pletykák alapján kerüljön a köztudatba, hanem az a személy mondhassa el az eseményeket, aki részese volt és így a legtöbbet tud róla.
Kollár Attila távolléte miatt erre nem volt lehetőségem.
Számtalan vélemény, találgatás, pletykák és rosszindulatú vádaskodások után ismét helyet kértem a Búvárinfó hasábjain, amit igaz kicsit későn, de most megkaptam.
Sajnálatomat fejezem ki, hogy minden egyes újság, beleértve a jelentősebb napi és hetilapokat is, olyan embereket szólaltattak meg először, akik a baleset közelében sem voltak, és csak pletykák, harmad, negyed kézből kapott eltorzított információk alapján nyilatkoztak. Ki tudja miért? Miután hangot adtam nemtetszésemnek, ezek az újságok engem is megszólaltattak. A gond az, hogy 'szenzációhajhászó cikkeikkel, pontatlan információkkal, addigra sikerült felkorbácsolniuk az indulatokat és a búvár közvéleményt.

Továbbá sajnálom, hogy komoly szaktekintélyek vagy azoknak hitt búvárok, oktatók minősíthetetlen hangon beszélnek, nyilatkoznak, írnak az eseményekről, emberekről, amelyről, akikről nincsenek pontos információik.
Dehát ilyen a magyar, ha valaki belecsúszik a sárba, meg sem hallgatták hogyan is történt, hanem gyorsan beletapossák, arról nem is beszélve, hogy esetleg segítő kezet nyújtsanak felé.
Először reagálni szeretnék a Búvárinfó hasábjain megjelent néhány véleményre:
Az egyik cikk írója sportszerűtlen, felelőtlen, nem kellően felkészült búvárok vakmerő magatartásának tartja a mélyre merülőket. A sűrített levegővel való merülés lehetséges határát ki 40, ki 50, ki 70 méterben határozza meg. Hol van az igazság?
A haláleseteket tanulmányozva kiderül, hogy a legtöbb mélymerülésből adódott balesetet szenvedettek alanya gyakorlott, öreg búvár, netán oktató volt. Hogyan is van ez?
Násfay Béla és Csepregi Oszkár is úgy érzem, túllépi a megengedhető hangnemet, amikor azt nyilatkozzák, hogy tudatlan bunkók, potenciális gyilkosok és hulla jelöltek azok a búvárok, akik saját elhatározásukból búvár társsal mélyre merülnek és a szabályokat tudatosan megsértik.
Csepregi Oszkár még azt is lemerte írni, hogy idézem: "Önmagunknak kell a magyar búvártársadalmat az oda nem illőktől a konkolytól megtisztítani."
Megdöbbentő sorok ezek. No comment.
Jó lenne ha ezek a búvárok egy kicsit magukba szállnának és elgondolkoznának, milyen ember az, aki ilyeneket nyilatkozik. Én nem minősítem, ezt a kedves olvasókra bízom.
Előzőek szerint, aki a Szent István Csatahajón merült, az, is az előző kategóriába tartozik, mivel megsértette a mélységi korlátokat, nem egyedül merült és mind ezt tudatosan?
Szerintem nem. Szerintem belevaló búvárok, akik előre viszik a búvárkodást, a kulturális örökségek oltárán áldozatot hoznak, és még több tapasztalatot adhatnak át búvártársaiknak a mélymerülés, roncsmerülés gyakorlatából.
A tudomány, a kultúra és a sportteljesítmények sajnos mindig jártak áldozatokkal. A haladást igenis a "hullajelölteknek" köszönhetjük.
Hányan haltak meg orvosok által, mire kiderült mi is a probléma forrása? Hányan haltak meg, mire először lépett ember a Himalája csúcsára? Hányan haltak meg, mire először átlépték a hangsebességet, vagy a Hold felszínére léptek. Hányan haltak meg, mire köztudottá vált, milyen biológiai problémákkal kell szembenézniük a búvároknak merüléseik során?
A baleset lehetősége ezekben a sportokban benne van a pakliban, és ezzel az extrém sportokat űzök tisztában is vannak.
Nem kell ahhoz extra mélyre merülni, hogy valakit halálos baleset érjen búvárkodás közben. Elég, ha 45 m-en tovább tartózkodik mint amennyi levegőre szüksége van a biztonságos kizsilipeléshez, vagy víz alatti barlangi merülés alkalmával, meg nem oldható problémával találja szemben magát.
Ezek a búvárok rögtön kikerülnek az elitélt kategóriából, mert nem lépték túl az 50 m-es határt?
Véleményem szerint ezek az emberek nem felelőtlen bunkók és potenciális gyilkosok.
A búvárkodás fejlődése során hányszor jelentettek ki tudósok, biológusok, búvárok, olyan mélységi határokat, - hogy azt ember át nem lépheti - amiken ma már csak mosolygunk. Persze a cél mindig a balesetek halálesetek elkerülése.
Lehet, hogy ha nem hisztérikusan tiltanák, hanem oktatnák és segítenék a mélymerülések végrehajtását, kevesebb probléma adódna ebből a merülési formából. Nem titokban, hanem megfelelő segítséggel, biztonságosabban lehetne végrehajtani azokat. Mindig is lesznek olyanok, akik többet szeretnének. Adjuk meg az esélyt számukra!
Ezennel veszem a bátorságot és elmondom mi is történt a Vörös-tengeren 1998. májusában, ahogyan én átéltem és visszaemlékszem.
Először is szeretném határozottan kijelenteni és leszögezni, hogy terveztük a mélymerülést, ezért megkértük a búvárvezetőt - akinek nem mondhattuk el mire készülünk -, hogy mi ketten szeretnénk a csoporttól külön, egy áramlásos merülést végrehajtani, ezzel kiküszöbölve annak esélyét, hogy valaki kövessen minket a mélybe. Ez Így is történt.
A merülés megkezdése után, amikor 50 m mélységben kiderült, hogy várakozásunkkal ellentétben a leszakadást egy lankás tengerfenék követ, társammal a szokásos kézjelek segítségével megbeszéltük és eldöntöttük, hogy ez a hely nem alkalmas a mélyebb merülésre és itt nem megyünk mélyre. (Számunkra a mélymerülés szó fogalma az 55-60 méternél kezdődött).
Istvánnal nagyon sokszor merültünk együtt 70-80 méteres mélységekbe, sőt még videó felvételeket is készítettünk, minden probléma nélkül. Mondhatom gyakorlottak voltunk a mélymerülésben, és mivel úgy tartottuk, hogy a 100 métert megközelíteni nagyon veszélyes, a 90 m szűk átlépését rövid időre terveztük. Ez lett volna a maximális mélység, amit sűrített levegős készülékkel szerettünk volna elérni.
Több esetben elhangzott, hogy biztosan én vittem bele társamat, legjobb barátomat, Német Istvánt a mélymerülésbe. Az eszébe, sem jut senkinek, hogy ez fordítva is lehetett?
Bizonyítékul szolgál, hogy néhány héttel a tragikus merülés előtt, Németh István egy ismert kábel TV műsorában a riporter kérdésére, hogy mi élete nagy vágya, a következőt válaszolta: 90 méter alá merülni.
Én erről aki jelentéséről csak a baleset után értesültem, de itt tartom illőnek megjegyezni, hogy nekem is régóta ez volt a vágyam. Én először 1985-ben a Vörös-tengeren merültem igazán mélyre, 87 m-re. Kivel? Azt a jelenlegi megítélés miatt nem árulom el. Nem szeretném oktatói hírnevét ezzel rontani, habár véleményem az, hogy ezzel csak nagyobb tapasztalatú búvárnak kéne titulálni.

Az 1998. májusában bekövetkezett hurghadai (Vörös-tenger, Egyiptom) búvárbaleset leírása

Előzmények:
Én 1985 szeptemberében Hurghadában merültem először búvárkészülékkel tengerben és ezen a túrán egy régi búvártársammal 87 m mélyre merészkedtünk.
Feltehetően a magyarok vakmerőségéhez, fegyelmezetlenségéhez mindig hozzájárult az akkori rendszerből adódó kitörési vágy, és amikor az ember kijutott egy búvártúrára, felszabadulva többet engedett meg magának, mint azok, akik Nyugat-Európából utaztak a tengerekre.

Tények:
Tudva levő, hogy barátommal, Németh Istvánnal szerettünk mélyebbre merülni mint 40 m.
Minden esetben megfontoltan, megtervezve, kontroláltan merültünk.
Rendszeres mélymerüléseink során, 70-80 m között sem éreztük a mélységi mámor jelentkezését. Ezen a mélységen videofelvételeket is készítettünk, amiből kiderül, hogy semmi jele nem látható a mélységi mámor jelentkezésének. (Tiszta, határozott kamerakezelés, határozott kézjelek, jó kommunikáció).
Mondhatni gyakorlott mélymerülőknek számítottunk. Nos, az eddig leírtakkal ellentétben 1998 májusában Hurghada térségében az UMM GAMAR zátony, ÉK-i oldalánál megtörtént a tragédia.
Számunkra eddig nem ismert események sorozataként, legjobb barátom életét vesztette.

A balesettel végződött merülés leírása:
Megbeszélés szerint a Charlos Reef-hez tartottunk, hogy az ott található cápákat megnézhessük. A Reef megközelítése közben észrevettük, hogy nagyon sok hajó áll már a zátony körül, ezért úgy döntöttünk, hogy az első merülést az Umm Gamar-on végeztük és délutánra talán kevesebben lesznek a Charloson, így második merülésre megyünk oda.
Úgy emlékeztünk, hogy az Umm Gamar-on meredekebb leszakadás van mint a Charloson, ahol úgy sem merülnénk mélyebbre, mivel a cápák 15-30 m között találhatók többnyire.
Ennek tudatában megkértük a hajó Divemasterét, hogy mi ketten áramlásos merülést szeretnénk végrehajtani (elkerülve annak a lehetőségét, hogy valamelyik kezd búvár utánunk ússzon).
Vízbe ugrás után leereszkedtünk az első vízszintes párkányig, ahol a vízmélység 50-55 m között volt.
Itt megálltunk és mivel a talaj kb. 25-30 fokos szögben lejtett (meglepetésünkre nem volt tovább leszakadás) kézjelekkel megbeszéltük, hogy itt nem lehet mélyebbre menni, ilyen helyen nem lehet mélyet merülni.
Barátom visszajelzett, hogy megértette, de mutatta, hogy egy kicsit még menjünk lejjebb, vagyis egy kis íven induljunk egy kicsit lefelé, majd kezdjük meg a felemelkedést.
Ezek után elindult lefelé, én utána. Ettől a pillanattól majdnem 19 perc kiesett a tudatomból.
19 percig nagyon lassan, gyakorlatilag önkontroll nélkül úsztunk lefelé.
Amire később vissza tudtam emlékezni, hogy nagyon jól érzem magam, valamilyen zene szól, erősen dobolnak (feltehetően a szívdobogásomat hallottam), a dobolás visszhangzik és mint egy gyerek mondogatom magamban: úszunk, úszunk, de jó, úszunk, de hova is úszunk? Nos ez a kérdés menthette meg alapvetően az életemet, mert ez ösztönzött arra, hogy megnézzem a mélységmérőt. Ekkor a SCUBAPRO DC 12-es 93,5 métert mutatott, ami valószínűleg olyan stresszt okozhatott, hogy az adrenalinszint megemelkedhetett, amitől magamhoz tértem annyira, hogy elkezdtem logikusan gondolkozni.
Először megnéztem a levegő nyomásmérőjét, kb. 50-60 bar-t mutatott. Ekkor ébredtem rá, hogy most meghalok. Kizárt dolog, hogy elég legyen a levegőm a felszínre jutáshoz, arról nem is beszélve, hogy ebből a mélységből egy azonnali felemelkedés is halált okoz.
Következő pillanatban elkezdtem társamat keresni a baloldalamon, mivel indulásnál István ott tartózkodott. Amikor megláttam jobb oldalamon, alattam, távolabb 10-15 m távolságban állt.
Elkezdtem kiabálni, píjjogni, már amennyire lehet a reduktoron keresztül. Máskor is így hívtuk fel egymás figyelmét. Bíztam abban, hogy észrevesz és látja, hogy integetem az egyértelmű búvár jelzést "emelkedj fel", de nem fordult meg.
Nekem azonnal döntenem kellett. Vagy leúszom hozzá és ez alatt elfogyasztom az idő közben 40-45 bar-ra csökkent levegőmet és meghalunk ott lent mindketten, vagy bízom abban, hogy mivel már Ö sem úszik lefelé, tehát feltehetően rájött, hogy baj van, elkezd engem keresni és megkezdi a felemelkedést. Így mindkettőnknek van valami esélye.
Döntöttem. Nem úsztam le hozzá. Kinyitottam a mentőmellényemre külön felszerelt 0,7 literes kis mentőpalackot, amivel felfújtam a mentőmellényt és teljes sebességgel elkezdtem emelkedni. A talaj látását elvesztettem, ezért lassan a korall fal irányába és a hajók irányába kezdtem úszni, így néhány másodperc elteltével a korall falat megláttam. Közben jutott eszembe, hogy fent a szállodában várnak a szüleim. Fel kell jutnom, nem halhatok meg csak úgy.
50 m-nél ráébredtem, hogy ha ilyen sebességgel emelkedek, még ha elég a levegőm a felszínre jutáshoz, biztos halál vár a felszínen. Ezért elkezdtem leereszteni a mentőmellényt lassítva az emelkedő sebességemet. Feljövetel közben a nyaki ütőeremen sikerült kitapintani a pulzusomat, ami lassan egyenletesen vert. Ez megnyugtatott, mivel arra számítottam, hogy emelkedés közben eszméletemet vesztem, vagy meghalok.
20 m-en fogyott el a levegőm. Mivel tovább emelkedtem a nyomáscsökkenés hatására 10m-ig még igen kevés levegőt sikerül kiszívnom a reduktorból, mintegy frissítve a tüdőmben lévő levegőt.
10 m-től már egyáltalán nem adott levegőt a reduktor. A lehető leglassabban a korallfalban kapaszkodva, mászva, úszva a felszínre kerültem. A gyomorszájam nagyon fájt, és amikor az első levegőt sikerült a felszínen belélegeznem, hatalmas robbanásszerű büfögéssel távozott a túlnyomás a gyomromból.
A hajók olyan messze voltak, hogy nem vehettek észre, ezért elkezdtem keresni a vészsípomat, hogy jelezni tudjak.
Közben le-le néztem a víz alá nem jön-e arra egy búvár, akinek jelezhetnék, és segítséget kérhetnék.
Felszínre érkezés után megnéztem a búvárkomputer által mutatott merülési időt, ami 28 percet jelzett, (az "out of range" zászló villogott). Arra számítva, hátha vissza tudok menni, letölteni a dekompressziós időket (helikopteres szállítás nincs, a keszonkamra 1,5 órányira van a helyszíntől).
2-3 percen belül jött egy búvár, aki észrevette a jelzésemet, felszínre emelkedett, megértette a problémámat.
Így sikerült visszamenni 6 m mélyre, az idegen búvár oktopuszával és elúszni az első hajóig.
Ebből a palackból is kifogyott a levegő, így ismét kénytelen voltam felszínre úszni, ahol elmondtam mi történt, hogy a társam nem jött fel, hogy szóljanak a hajómnak és azonnal adjanak egy palackot, amivel vissza tudok menni letölteni a dekompressziós időt.
(A közelben idegen hajók tartózkodtak, a hajók egyikén sem volt be lógatva 5 m-re tartalék palack.)
Néhány perc szerelgetés után kaptam egy palackot reduktorral, majd leereszkedtem 6 m-re.
Ekkor volt időm először megnézni a búvárkomputeremet mit is jelez.
Az "out of range" jelzést követően kiírta, milyen mélységben hány percet kellett volna eltöltenem, hogy feljöhessek.
Az 1 és 2 perces megállókat figyelmen kívül hagytam, mivel úgy gondoltam, ezért nem megyek le 15, 12 illetve 9 m-re.
A maradék időket nagyjából megdupláztam.
Végleges feljövetelem után derült ki, hogy az idegen hajó addig nem szólt a társaimnak, mi is történt. A hajót akkor hívták oda, amikor kijöttem a vízből, ráadásul a hajó rádiója is rossz volt.
Ezek után tudta meg az én hajóm, illetve a társaim, mi történt. Igaz sejtették, hogy baj van, mivel majdnem másfél órája nem kerültünk elő.
Azt azonban nem sejtették, hogy milyen nagy a baj.
Miután a hullámzás és az áramlás is időközben megnőtt, nehézséget okozott, hogy a két hajó egymás mellé álljon, így újra vízbe szálltam és átúsztam teljes felszerelésemmel a saját hajómra. 15 perc elteltével kezdtem a hajón található 100 százalékos oxigént belélegezni, így, hogy lábamat megemelve feküdtem, számítva még a buborékképződésre.
30 perc reménytelen várakozás után elindultunk a keszonkamra felé. Vízből való kijövetelem után 2 óra elteltével kerültem a dekompressziós kamrához, ahol orvos megvizsgált, hihetetlen módon minden érzékszervemet, egyensúlyérzékemet, reflexeimet, látásomat rendben találta.
Vérnyomásom 130/80 volt. Megitatott 2 liter tiszta vízzel; és mint egészséges búvárt hazaengedett.
Saját kérésre még aznap éjszaka felvették a rendőrségi jegyzőkönyvet.
2. nap megérkezett Cairo-ból a Magyar Konzul.
3. nap megérkezett az általam rendelt Hélium, amivel az erre kiképzett búvárok megkezdhették társam keresését.
Nem találták meg.
Elmondták viszont, hogy rendszeresen merülnek 100 m körüli mélységre, ahol sokszor nem szükséges áttérniük a threemix keverékre, de ezen a helyen, már 65 m-en a keveréket voltak kénytelenek használni, mert kezdték érezni a mélységi mámor jelentkezését.
Mikor megkérdeztem, hogy lehet az, hogy ezek szerint ezen a helyen a mélységi mámor hamarabb jelentkezik mint normál' esetben, elmondták, mi okozhatta ezt a jelenséget.
A tükörsima, fehér, kiszögelés nélküli korallhomok, ami a semmibe vész, ékszerűen találkozik a sötétkék tenger színével, egy ék alakú rés látszatát kelti, ahol elvész a tér, és az idő. A monotonizmust nincs ami megtörje. A fehér korallhomokról visszaverődő fények villóznak, ami olyan hatást kelt, mint egy pszichikai kísérletnél, szinte hipnotizálja a búvárt.
Ennek köszönhető, hogy az általunk ez idáig 70-80 m-es mélységben sem jelentkező mélységi mámor előbb jelentkezett. Nem a saját biológiai határunknál, hanem egy koraibb pszichés hatásként.
A hiába való keresés után a hajó személyzete egy imát mondott.
Úgy érzem, én legalább eltemettem a barátomat a helyszínen.
A baleset után két nappal kimentem egy hajóval és merültem egyet. Úgy éreztem, hogy a közelben van és még egyszer azonos közegben lehetek Vele, elbúcsúzhattam Tőle.
Minden számítás és feltevés megnyugtatásomra azt az eredményt hozta, hogy teljesen esélytelen lett volna mindkettőnk életbemaradása abban az esetben, ha 93,5 m-ről lejjebb úszom társamhoz.
Egyetlen egy esetben lehetett volna esélyünk: ha ikerpalackkal merülhetünk, de erre nem volt lehetőségünk, mivel kiderült volna, hogy mélyre akarunk merülni, ami viszont tilos.


BÚVÁRINFÓ, 1998. OKTÓBER


KÁTAI RÓBERT