(1. rész) A BÚVÁRINFÓ januári számában már utaltunk rá, hogy 2003. évben ünnepeljük a magyarországi könnyűbúvárkodás 50. évfordulóját. Próbáljuk meg a félszáz éve történt eseményt feleleveníteni. A hitelesség érdekében álljon itt egy személyes résztvevő, Chambre Attila visszaemlékezése a jeles eseményre.
"Még 1953 kora őszének egy reggelén, akkori közös munkahelyünkre Rádai Ödön kollégám egy külföldi folyóiratot hozott be. Címlapján érdekes forma szemüvegszerű állarc volt látható. Ez volt az első búvárszemüveg, amelyet közelről - igaz, hogy csak fényképen - megpillantottam. ...
Néhány nap múlva Rádai behozta a képen látott búvárszemüveg saját maga készítette mását. ...
Még aznap délután kimentünk a Római fürdőre a szemüveget kipróbálni. ... A háborús időkből maradt egy olasz gyártmányú, teljesen gumiból készült gázálarcom. Én ezt vittem magammal. ...
Villámgyors vetkőzés után máris a vízben voltunk. Rádai a "saját gyártmányú" szemüveggel, jómagam a gázálarccal. ... A következő pillanatban elmerültünk a kristálytiszta vízben. A látvány, mely szemünk elé tárult, csodálatos volt. ...
Levettem félelmetes álarcomat és feltettem Ödön szemüvegét. A látvány még szebbnek tűnt... Ez volt talán az a pillanat, amely rabul ejtett és amelynek a varázsa alól azóta sem tudok szabadulni."
(A visszaemlékezés részlet az 1962-ben kiadott Básta - Chambre - Miller: "Békaemberek" című könyv "Első lépések" címet viselő történetéből.)
(Úgy gondoljuk, hogy minden búvár megérti a víz felszíne alá merülő személyt rabul ejtő pillanat varázsát, mert mindnyájan átéltük ezt a nem mindennapi élményt...)
Tudjuk, hogy az 50. évforduló alkalmából búvárszervezetek, csoportok különféle megemlékezésekre készülnek.
A BÚVÁRINFÓ is hozzá kíván járulni e jeles dátum megünnepléséhez. Ezért a következő számainkban át fogjuk tekinteni, és be fogjuk mutatni a kezdeti évtized(ek)ben megjelent magyar búvár könyveket, kiadványokat és újságokat. A szemlében kizárólag olyan művekkel fogunk részletesen foglalkozni, melyeknek magyar nemzetiségű a szerzője, tehát szorosan kapcsolódik az elmúlt 50 év hazai könnyűbúvárkodásához. Joggal mondhatja ezek után bárki, hogy a külföldi szerzők könyvei is részei voltak ennek az időszaknak, s nagymértékben hozzájárultak szép és kedves sportunk megismeréséhez, fejlődéséhez, népszerűsítéséhez. Megnyugtatjuk az ilyen felvetéssel élőket, hogy a "szemle sorozat" végére az időszak teljes könyvlistáját a cikkekből össze tudják állítani.

(2. rész) Magyarországon az olvasók az első hazai "békaemberek" megjelenése előtt is találkozhattak a búvárkodásról szóló beszámolókkal könyvekben és folyóiratokban. A II. világháború előtti tudósításokból megismerhették az olvasók H. Hass búvárkalandjait, olvashattak a hazai hivatásos nehézbúvárok képzéséről, munkájáról, s a hadi tudósításokban is fel-fel bukkant a Folyamőrség búvárairól szóló beszámoló. Az első búvárkodással jelentősebb terjedelemben is foglalkozó könyv William Beebe: "Félmérföldnyire a tenger színe alatt" című műve volt, ami a Királyi Magyar Természettudományi Társulat gondozásában 1937-ben jelent meg. Ezt Ugray Károly híres (és igen ritka) könyve a "Búvárismeretek" követte abban az évben, amikortól a hazai könnyűbúvárkodást számítjuk.
A kezdet éveiben a viszonylag kis számú hazai búvár kifejlesztette-beszerezte felszereléseit, fotóztak, filmeztek, s merülési tapasztalatokra tettek szert hazai vizekben, barlangokban és a környező országok tengereiben. Élményeikről, tapasztalataikról az első írások csak a kezdet után néhány évvel jelentek meg.
Rádai Ödön 1956. januárjában az Élet és Tudomány hasábjain foglalta össze egy cikkben az előző évek búvártapasztalatait. Az elkövetkező évek során számos további sajtóhír látott napvilágot a békaemberek érdekes tevékenységéről, majd megjelentek H. Hass (Vadászok a tenger mélyén) Y.J. Cousteau - F. Dumas (Csend világa) és H. Tazieff (Tűz és víz) könnyűbúvárkodásról szóló könyvei, azonban az első magyar búvárkönyv megjelenésére 1962-ig kellett várniuk az érdeklődőknek.

Az 1962-es esztendőt joggal nevezhetjük a hazai búvárirodalom évének. Ebben az évben jelent meg az első magyar módszertani búvárkönyv, az MHS elindította - két kötettel - a "Könnyűbúvár kiskönyvtár" sorozatát, és megjelent az első búvárújság is. Tekintsük át ezeket az első magyar könnyűbúvár írásműveket.
A Könnyűbúvár kiskönyvtár 1. száma "A kék kontinens csodái" címet viseli, szerzője Juhász Róbert. A puhafedelű, 65 oldalas A/5 méretű, 19 fényképet ("A képek az MHS Budapesti Elnökség Könnyűbúvár Szakosztályának felvételei") tartalmazó kiadvány 10.000 (!) példányban készült. A példányszámból kiindulva könnyen eldönthető, hogy egy a könnyűbúvárkodást népszerűsítő kiadványt tart az olvasó a kezében. A búvárkodás népszerűsítésének - az adott korszakra jellemző - mindkét "vonulatát" megtalálhatjuk a füzetben. Megtudhatjuk a bevezetőből és az utószóból, hogy milyen egy igazi, szocialista, MHS-es búvár, s még más rokon dolgokat is (szerencsére e "vonulat" foglal el a kiadványban kevesebb helyet, bár időről időre visszatér a szakmai részekben is), és megismerkedhetünk az adott kor alapvető búvárismereteivel. A búvárkodás története, a vizek világa, a merülés fizikája és élettana, a szabadtüdős és légzőkészülékes merülés technikája, a búvárfelszerelések, a búvárszabályok, a búvármunkák, a versenysport a könyvecske tartalma. A szakmai rész - az adott időszakot figyelembe véve - tartalmas és igényes. A kiadvány szövege érdekes, érthető és olvasmányos. Az könyvecske felkelthette az érdeklődést a búvárkodás iránt, de akár tananyagul is szolgálhatott a kezdő búvárok oktatásához.

(3. rész) Az 1962-es évben megjelent a "Könnyűbúvár kiskönyvtára" sorozat 2. száma is. A kiadvány két témakörrel foglalkozott: a víz alatti fotózással és a barlangi búvárkodással. A "A kék kontinens csodái" című, Hajdú László által írt könyvecske 64 oldalát 34 fénykép, rajz és táblázat tette színesebbé. A kiadvány érdekes olvasmány lehet(ne) napjaink búvárainak is.

A "Fényképezés és filmezés a víz alatt" c. részről összefoglalásként azt lehet elmondani, hogy olvasmányos formában, de szakmai "mélységekbe is lemerülve" tárgyalja a kor búvárfotográfus ismereteit. A téma kifejtése egy igen részletes és pontos - a kor szokásától eltérően politika- és torzításmentesen - fotótörténeti visszatekintéssel kezdődik. A további fejezetekben Hajdú László sorra veszi a víz alatt fotózás témaköreit: a fény kérdését, az optikai jelenségeket, a víz alatti kamerákkal kapcsolatos ismereteket (ezen belül a házi készítésű tokok műszaki megoldásait), a mesterséges világítást. A szakmai ismertetés érdekes búvárfotós történetekkel zárul.
A "Víz alatti titkok nyomában" második része a "Búvárok a föld alatt" címet viseli. A cím - és főleg a tartalom - bizonyítja, hogy Magyarországon már a könnyűbúvárkodás első éveiben is igen népszerű és eredményes szakág volt a barlangi búvárkodás. Ez a rész nagyobb részben a barlangi búvárkodás történetével, a kiemelkedő hazai eseményekkel, eredményekkel, és kisebb részben módszertani útmutatással foglalkozik. Ennek ellenére nem szabad lebecsülni a viszonylag rövid "módszertani" részt, mivel olvasmányos formában áttekinti az alapkérdéseket, a felszereléseket, a barlangi merülés szervezését, végrehajtását és a merülök biztosításának témakörét. Megítélésem szerint a módszertani résznek a legnagyobb értéket az adja, hogy a valóságban megtörtént, a magyarországi barlangokban végrehajtott merülések alapján nyújt szakmai útmutatást, és pedig a hazai viszonyoktól teljesen eltérő sajátosságú barlangokban kialakított módszereket akar "kőbevésni". A kiadvány - több helyen - foglalkozik a Tapolcai Tavas-barlang feltárásának eredményeivel. Érthető ez, hiszen az 1960-as esztendő végén volt a "nagy expedíció", melynek eredményei jelentős nemzetközi elismerést hoztak a magyar barlangi búvároknak.
Egy érdekes és hasznos könyvecske a "Víz alatti titkok nyomában", kár, hogy a kiadott 10.000 példány napjainkban gyakorlatilag utolérhetetlen. A "Könnyűbúvár kiskönyvtára" című sorozat második kötete egyben az utolsó is volt. Miért?
A harmadik könyv, mely 1962-ben látott napvilágot Básta-Chambre-Miller: Békaemberek c. kötete, az első magyar könnyűbúvár módszertani könyv. A "Békaemberek" a magyar búvárirodalom egyik kiemelkedő jelentőségű kötete, mely egy részletesebb bemutatót érdemel, amit a lap egy következő számában közlünk.

(4. rész) Sorozatunk e részének összeállításakor némi vita alakult ki a szerzők között. Egyetértettünk abban, hogy a "Békaemberek" a hazai búvárkönyvkiadás egyik kiemelkedő alkotása, azonban "érzelmileg" mindhármunknak alapvetően mást jelent a könyv. A szerzőtrió két ifjabb tagja végül is megértő volt, s eltekintett attól, hogy racionális indokokra hivatkozva szubjektív gondolataimat kihúzzák. (Köszönöm nekik! K.K.A.)

A víz felszíne alatti világ felfedezésébe - minden előzetes búvárismeret nélkül - egy adriai nyaralás szabadtüdős merülései során kóstoltam bele. Az első élmények egy életre szóló nyomot hagytak bennem. A vízben, víz alatt látottak, tapasztaltak olthatatlan kíváncsiságot ébresítettek, ezért hazaérkezésem után rögtön búvárirodalmat kezdtem keresni a könyvesboltokban, antikváriumokban. Szerencsém volt. Az első alkalommal felleltem egy Múzeum körúti antikváriumban az alsó polcok egyikén szerényen meghúzódó "Básta - Chambre - Miller: Békaemberek" c. könyvét. A könyv valódi kincs volt számomra (s gondolom még számos "korabeli" búvárnak) mivel mindent megtaláltam benne, amit tudni akartam. Pontosabban, minden megtalálható volt a könyvben, amit - abban az időben - tudnia kellett annak, aki el akarta sajátítani a búvárismereteket. (Úgy gondolom, hogy így érthető esetleges elfogultságom.)
A Medicina Könyvkiadó gondozásában, 5.100 példányban megjelent, 210 oldal terjedelmű, A/5 méretű könyv két fő részből áll. Az első rész (több mint 140 oldal) az általános búvárismereteket foglalja össze, a második rész pedig korabeli magyar búvártörténeteket tartalmaz. A "módszertani" részt a szerzők ábrákkal gazdagon illusztrálták, a "történetek" után pedig fekete-fehér fotók teszik szemléletessé a leírtakat.
Nekem az tetszett a legjobban a könyvben, hogy a szerzők nem próbálták az általános búvárismereteket "történetekbe csomagolni", hanem vállalták a "száraz" módszertani részeket. Így a búvárismeretek iránt érdeklődő olvasó rendezett, logikusan felépített formában találja meg az egyes témaköröket. Valójában a könyv első része egy búvártankönyv. A bevezető utolsó mondattöredéke alátámasztja az előbbieket: "...Könyvünk legfőbb célja, hogy szakanyagával felvilágosító, útbaigazító, egyben tananyagul is szolgáljon..." Az egyes fejezetek címei: felszerelések, fizikai és kémiai ismeretek, a merülés módszertana, víz alatti jelzések, fényképezés, edzésrendszer, a könnyűbúvár egészségtana, vízből mentés. A módszertani rész utolsó fejezete a "könnyűbúvár-úszás minősítési szabályzata". Ez a rész bizonyítja, hogy a korabeli búvárok nagy jelentőséget tulajdonítottak az erőnlétüknek, s sokat is tettek ennek érdekében. A "verseny szabályzat" szerepeltetéséből arra is következtethetünk, hogy ebben az időben még határozottan nem vált szét a búvár versenysport és a "víz alatti természetjárás".
A könyv második része - Békaemberek nyomában címet viseli - válogatás az adott időszak magyar könnyűbúvár eseményeiből, történeteiből. A beszámolók címei alapján kibontakoznak a hazai könnyűbúvárkodás első tíz évének történései: az első lépések, tavaink felderítése, látogatások a barlangok világába, a fekete-tengeri, adriai túrák, éjszakai- és jég alá merülések, mélymerülési rekordok, merülések folyókban, ipari munkamerülések. A történetek azt bizonyítják, hogy az első magyar búvárok érdeklődése igen széleskörű volt, mivel a legváltozatosabb körülmények között igyekeztek felfedezni a víz alatti világot.
A könyv előszavában némileg szabódnak a szerzők: "...A mi könyvünk élményei nem ennyire izgalmasak (A szerzők az idézet előtt H. Hass és J. Y. Cousteau magyar nyelven megjelent könyveiről írtak.), mégis - úgy gondoljuk - nem kevésbé érdekesek..." Jól gondolták a szerzők... Az adott korban, az adott körülmények között végrehajtott merüléseik elismerésre és tiszteletre méltóak. A könyv is minden tiszteletet megérdemel, mivel ez az első, magyar szerzőktől származó könnyűbúvár módszertani könyv. (A következőre harminckét évet kellett várni.) Napjainkra a tartalom egy része megkopott, elavult, de a könyv maga a magyar búvártörténelem becses emléke. A Békaemberek díszhelyet érdemel a búvár könyvespolcán...

(5. rész) Előző részeink egyikében az 1962-es esztendőt a "hazai búvárirodalom évének" neveztük. Reméljük, nem tartja túlzásnak a T. Olvasó korábbi állításunkat, hiszen eddig a megjelentek közül három értékes, magyar szerzők tollaiból megjelent sajtóterméket mutattunk be. Feltétlenül említést érdemel egy további érdekes, egyedi kísérlet, az első magyar búvárújság, a Szigony. Az újság jelentősége az, hogy vállalkozó kedvű búvárok megjelentették, sajnos azonban a folytatás elmaradt. Nem mutatjuk be most a lapot, mivel egy későbbi, külön részben tervezzük összefoglalni a hazai búvársajtó történetét. A említést azért tartjuk fontosnak, mert így kerek az 1962-es év búvárirodalom története.

A következő, 1963-as évben jelent meg Rádai Ödön első könyve, "Kalandok a tenger mélyén" címen a Móra Kiadó gondozásában. Rádai Ödön nevét a hazai búvárkodás iránt érdeklődő olvasóközönség már jól ismerhette, hiszen számos cikke jelent meg napi sport- és ismeretterjesztő lapokban, folyóiratokban. A szerző fotóin, írásain kívül sokan találkozhattak vele személyesen is, mivel az első, 1957 őszén, a búvárkodásról tartott budapesti előadását az elkövetkezendő másfél évtizedben több mint 700 követte az ország számos településén.
A mintegy 150 oldalas, kemény borítós, A/5 formátumú könyvben Rádai az magyarországi búvárkodás első éveinek, történeteinek, hazai barlangok felderítésére tett kísérleteknek, az első tengeri túráknak, gyűjtő utaknak tapasztalatait foglalja össze olvasmányos formában. A 36 oldal terjedelmű fotómelléklet a hazai búvárkodás kezdeti lépéseinek fontos kortörténeti dokumentuma.

Az "első békaember" második könyvét 1964-ben szintén a Móra Kiadó jelentette meg. Az "Ásatások a víz alatt" c. könyvében a szerző - döntő többségében - a víz alatti régészet érdekes nemzetközi történeteiből válogat. Az oldalakon találkozhatunk víz alatti építmények, roncsok, víz alatti városok felfedezésével, kutatásával, a maják sejtelmes történelmi emlékeinek víz alatti emlékeit kereső régészek eredményeivel. Az utolsó, rövidke fejezetben Rádai Ödön a hazai vizek felszíne alatti nyugvó régészeti emlékekről ír. A kisalakú könyvet érdekes rajzok illusztrálják.

Rádai Ödön következő kötetére, a "Búvárkalandok"-ra két esztendőt kellett várni olvasóinak. A könyv tartalmából és a kor kiadói gyakorlatából következően újra a Móra Kiadó gondozta a könyvecskét, mely ókori búvárlegendákat (pl. Nagy Sándor és a búvárharang), az adott korszak jeles külföldi búváreseményeit (pl. Trieszte rekordja, víz alatti ház kísérletek) és a szerző vietnami búvárútjának "kalandjait" tartalmazza.
Huszonnégy évi szünet után gazdagította Rádai újra a magyar szerzők búvárkönyveit: 1990-ben jelent meg a "Régészek a víz alatt és a levegőben" c. könyve. A szerző a könyv első (nagyobbik) részében a búvárrégészet módszertanába, munkájába enged bepillantást az olvasónak. A "száraznak" vélhető mondanivalót a jelentős számú - elsősorban rajzos - illusztráció színesíti.

(6. rész) Az 1965-ös esztendő is magyar szerző új búvárkönyvével örvendeztette meg a hazai "békaembereket." Ebben az évben jelent meg Chambre Attila: Hét tenger búvárkalandjai c. érdekes könyve a Sport Kiadó gondozásában.
Chambre Attila - az első magyar búvármerülés egyik résztvevője - a könyv megjelenése előtt már ismert személyisége volt a magyar búvártársadalomnak. Népszerűségét, nem csak az előző részek egyikében bemutatott Békaemberek c. könyv társszerzőjeként vívta ki, de két - az akkoriban szenzációnak számító - víz alatti élő TV közvetítés megszervezésében is kulcs szerepet játszott. Az egész ország lakossága 1963. december 11-én figyelemmel kísérhette a TV képernyőin a Duna káposztásmegyeri bújtatójából a búvárok munkáját, majd nem sokkal később egy balatoni jég alatti halászatot. (A búvárkodás megismertetése érdekében kifejtett munkássága alapján Násfay Béla - a Búvárharang 1993/1. számában - méltán nevezte Chambre Attilát a "búvárkalandok regösé"-nek.) Chambre nem csak merült, fotózott és publikált: hivatásos hidrológusként a víz alatti barlangok első hazai kutatói közé is tartozott, nevéhez füzödik a dorogi búvárbányamentő csoport felállításának javaslata, s könnyűbúvár bányamentői szakértői címet is szerzett, miközben számos neves európai búvárral állt személyes kapcsolatban. Az 1960-as évek második felében hagyott fel a búvárkodás aktív művelésével, amit fokozódó elfoglaltsággal indokolt, de nagymértékben befolyásolta döntését, hogy az MHS a búvárkodást egyre inkább honvédelmi sporttá, katonai előképzéssé alakította, mely számára nem jelentett megfelelő irányt.

Térjünk vissza a könyvhöz. Miről is szól a "Héttenger búvárkalandjai"? A könyv borítójának "fülén" - a Kiadó tollából - az alábbiak olvashatók:
"...A könyv ízelítőt ad a hazai, valamint a külföldi könnyűbúvárok tevékenységéről. Elvezeti az olvasót a közeli és messzi tengerek világába, ahol szinte maga is részesévé válik az izgalmas víz alatti élményeknek, megismerve közben e tengerek gyönyörű, de egyben félelmetes világát.
Lebilincselő módon tárul az olvasó elé a letűnt korok kultúremlékeinek felkutatása a tengerek mélyén.
...bepillantást ad ...Jacques-Yves Cousteau ...ember kísérleteibe, amelyek a "homo aquaticus" életrehívását és víz alatti városok létrehozását célozzák.
Fellebben a fátyol a "mélységek mámorá"-nak titkairól is...
A szerző ...e gazdagon illusztrált önálló munkájával minden bizonnyal ki fogja vívni a legigényesebb olvasók elismerését is."
Fontosnak tartjuk megemlíteni, hogy a könyv egy önálló fejezete ismerteti - a korábban már említett - az első víz alatti TV közvetítést. Úgy gondoljuk, hogy ez az esemény egy érdekes epizódja volt a magyarországi búvárkodás történetének, tehát lényeges, hogy a hiteles forrásmunkát megemlítsük.

(7. rész) Chambre Attila "Hét tenger búvárkalandjai" című könyvének 1965-ben történő megjelenése után hosszú éveket kellett várniuk a magyar búvároknak egy újabb hazai szerző által írt könyv megjelenéséig. A következő magyar búvárkönyvet 1983-ban jelentette meg az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó. Ez volt Z. Vince György: Ahol a cápa jár című műve.
("Zárójelben" jegyezzük meg, hogy a tizennyolc év alatt is kerültek a búvárok kezébe magyar szerzők által írt anyagok. Több búvárújság is megjelent ez alatt a hosszú időszak alatt, s más kiadványokban - példaként az MKBT kiadványait említjük - is érdekes szakirányú cikkeket, dolgozatokat találtak az érdeklődök. A búvárújságokat és az eseti kiadványokat egy későbbi részben fogjuk bemutatni.)

Z. Vince György neve a "korabeli" hazai búvártársadalom előtt jól ismert volt, mivel mint hivatásos sportújságíró számtalan búvár tárgyú cikke jelent meg az előző két évtizedben. Z. Vince az 1960-as, 70-es években aktív búvár volt, és az FTSK Delfin Könnyűbúvár Szakosztály tagjaként, vagy hivatásának gyakorlása során bejárta a hazai és környező országok vizeit, sőt eljutott számos távoli tengerhez is.
A könyv egy búvár életútjának érdekes állomásait eleveníti fel, melyek egybeestek a hazai könnyűbúvárkodás első évtizedeivel. Az író igazi "profi", ez jól látszik könyvének olvasmányos stílusán, s azon is, hogy a sok-sok szubjektív - ugyanakkor érdekes - történetbe beleszövi a hazai búvárkodás kiemelkedő eseményeit is. A "mai" búvár talán meglepődik a korai történéseken, a "hajdani" merülési célokon, a könyvet illusztráló számtalan fotón látottakon, melyeknek egy része a szerző saját felvétele. Tudomásul kell azonban venni, hogy az ötven év alatt sok minden megváltozott. Napjainkban az egészséges gondolkodású búvárok elhatárolódnak a víz alatti vadászattól, az élőlények gyűjtésétől, a régészeti maradványok, vagy roncsok részeinek felszínre hozatalától, a sűrített levegővel 50 méternél mélyebb merülésektől. Nos, ez az első években, évtizedekben nem így volt. Egy "magára adó búvárnak" volt szigonya, kapitális zsákmányai, vitrinét "trófeák" és "emléktárgyak" díszítették, s szinte mindenki előtt lebegett célként egy ... (céltudatosan nem írjuk, írom le a számot) méter mélységű egyéni mélymerülési rekord. (Elég gyakran ez meg is valósult.) Az évek múltak, a tudásunk gyarapodott, a merülés felszerelései, technikája és szabályai fejlődtek. A hajdani cselekedetek, elgondolások megváltoztak. (Legalábbis kívánatos lenne, hogy megváltozzanak.) Ennek ellenére, ami megtörtént, az a magyar búvártörténelem részévé vált. Z. Vice György: Ahol a cápa jár című könyve az első évtizedek búvár "hétköznapjait" és "ünnepeit" személyes búvárélményein keresztül mutatja be. A könyv lapjait forgatva feltárul a kezdetek lelkesedése, s "tudatlansága", a számtalan nehézség, mely e szép sport fejlődését akadályozta. S a lapokról (a lapok mögül) kiolvashatók (kikövetkeztethetők) az eredmények is, melyeket gyakran kemény közös munkával lehetett csak elérni. A hazai búvárkodás kezdete iránt érdeklődő, kritikai érzékkel (is) rendelkező búvároknak ajánljuk a - napjainkban időnként antikváriumokban felbukkanó - könyvet.

Az egyéni élmények feldolgozása és középpontba állítása mellett egy korszak - ezáltal szubjektív - bemutatása nem csak az "Ahol a cápa jár" c. könyv sajátossága. A "történelminek" már nem mondható magyar búvárkönyvek közül Kőhídi Imre, a "Kék álmok"-ban hasonló eljárást követ: a saját és közvetlen környezetének az 1970-es, 80-as években megélt búvárélményeit adja közre az Imre Tsa. Bt. gondozásában, 1998-ban megjelent könyvében. A könyvben számos - talán a megtörténtekor elfogadható célú, tartalmú - búvártörténet olvashat a T. Olvasó. A könyvet illusztráló fotók egy része érdekes, kár, hogy a dokumentumértékű képek közé érdektelennek tűnök is bekerültek. A búvártörténeteken túl a szerző a búvárkodás környezetével, szervezetével is foglalkozik. Ezekből a részekből, részletekből több helyen nosztalgia árad az 1989 előtti időszak, szervezet, történések iránt. (Lehet, hogy a szerző kellemesen élte meg az MKBSZ korszakát. Valószínűleg jó néhány búvártársa is hasonlóan gondolkodik a "régi szép időkről". Sok magyar búvár viszont alapvetően másként élte meg ezeket az éveket - e megjegyzés írója is - s reméli, hogy soha, még rossz álmaiban sem térnek vissza azok idők, személyek, események. Zárójeles megjegyzés: Kollár K. Attila)

(8. rész) A könyvespolcon a "régi" búvárkönyvek között válogatva kezünkben kerül néhány búvár folyóirat és kiadvány is...

Az első magyar "búvárújság", a Szigony 1962-ben jelent meg a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Központi Víz alatti Kutató Szakkörének "gondozásában". Az újság 12 gépelt oldal terjedelmű volt, három karikatúrát és egy fotót tartalmazott, s tíz (10) példányban jelent meg. A lap mindössze egy szám kiadását érte meg, pedig az első számban szereplő írások alapján a kiadvány a "békaemberek" között biztosan komoly érdeklődésre tarthatott (volna) számot.

A hazai könnyűbúvárok tájékoztatását 1969 - 1976. között a Könnyűbúvár Értesítő hivatott szolgálni. A hét év alatt 16 (?) száma jelent meg - stencilezett kivitelben - a Magyar Könnyűbúvár Szövetség "körleveléből", amely "belső tájékoztatásra" készült. A kezdeti 100 példány az évek alatt 250-re növekedett, ami szintén alátámasztja a rendszeresen megjelenő kiadvány "belső tájékoztató" jellegét. Pedig a Könnyűbúvár Értesítő is szélesebb érdeklődésre tarthatott (volna) számot, mert igen érdekes és értékes anyagokat takart - gyakran - a kék borító. Voltak persze olyan számok is, melyekben a búvárversenysport hírei voltak túlsúlyban, vagy akár az egész szám csak felkészülési tanácsokat, versenykiírásokat és eredménylistákat tartalmazott. Az Értesítő egyes számainak a részletesebb tartalmi elemzésére - sajnos - e cikk lehetőségei, korlátai nem adnak lehetőséget. A Könnyűbúvár Értesítő első tizenkét számát Násfay Béla szerkesztette, aki egyúttal számos érdekes cikk szerzője és fordítója is volt. A további számokat Szabó Dezső szerkesztette. (Köszönet Roith Györgynek, hogy a birtokunkban nem lévő lap példányait rendelkezésünkre bocsátotta! - Szerkesztőség)

A korszak búvárszakmai szempontból legjelentősebb "búvárújságja" 1975-ben jelent meg, a Karszt és Barlang 1974. évi második, ún. búvárszáma. A magyarországi víz alatti barlangkutatás komoly szakmai elismerése volt, hogy a nagy múltú, tudományos igényű publikációk közlésére szakosodott lap szerkesztőbizottsága a folyóirat egy egész számát e téma bemutatásának szentelte. A Karszt és Barlang búvárszámának megjelenésében néhai Plózer Istvánnak kiemelkedő szerepe volt. Az 56 oldal terjedelmű lap 22 cikke közül válogatni, kiemelni nagyon nehéz, mivel mindegyike jelentős, érdekes, vagy tanulságos témát dolgoz fel, ismertet. Ennek ellenére két írást mégis meg kell említeni: Dr. Mozsáry Péter - Plózer István: A barlangi búvármunka gyakorlata, ill. Plózer István: A magyarországi búvár-barlangkutatás története és bibliográfiája (1908-1973.). Az első cikk jelentőségét az adja, hogy Magyarországon ez - ismereteink szerint - az első, magyar szerzők által készített módszertani dolgozat, mely a barlangi búvárkodás feltételeit, eszközeit, felszereléseit, módszereit összefoglalja. A második cikk jelentőségét az adja, hogy a szerző módszeresen, időrendben feldolgozza az egyes hazai kutatási területek barlangi búvár eseményeit, eredményeit és a kapcsolódó publikációkat. Ezért ez a cikk alapul szolgál(hat) az e témában történő további kutatásoknak.

Időben nagyot kell lépni, hogy a következő magyar búvárújság a T. Olvasók "kezébe kerüljön". A Karszt és Barlang "búvárszáma" után közel 15 évvel, 1989-ben jelent meg a Búvárharang, amit méltán nevezhetünk az első hazai búvármagazinnak. A lap kiadója a POSEIDON Sportegyesület volt, a népes szerkesztőbizottságot a felelős szerkesztő, Maróthy László irányította. A lap 1993-ig jelent meg, megszűnése elsősorban a terjesztés nehézségeiből eredő anyagi nehézségekre vezethetők vissza. A lap egyes számainak érdekessége (és - véleményünk szerint - komoly értéke), hogy az adott időszak történései, újdonságai mellett a magyar búvártörténelem egyes kiemelkedő korábbi eseményeinek is emléket állított.
A cikk elején kiadványokat is említettünk. Néhány gondolat ezekről az érdekes, s valószínűleg a legkevésbé ismert anyagokról. Szakmai (búvárirodalom történeti) szempontból a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat Víz alatti Barlangkutató Szakosztály (a Szakosztály tagjai az Amphora, az FTSK Delfin, a VM Meteor, az MTV, az MHSZ Debrecen és az MHSZ Izzó MKBT csoportjai voltak) kiadványait emeljük ki. Említettük, hogy a barlangi búvárkodás az 1970-80-as években igen népszerű és eredményes volt. Kevés volt viszont a témához kapcsolódó hazai szakirodalom, s ebben a korban a külföldi kiadványok beszerzése meglehetősen bonyolult volt. A Szakbizottság pont ezért döntött különféle anyagok kiadása mellett.
A sorban az első a "Barlangi merülések irányelvei" (1978.) c. anyag volt, ami lényegében a barlangi merülések "szabályrendszerét" foglalta össze. (Hasonló anyag - elfogadott és kiadott - azóta sem készült!)
A következő évben jelent meg a "Víz alatti barlangászat" (fordította Násfayné Kőházi Mária) Rino Gamba, a CMAS Víz alatti Barlangászat és az Édesvízi Búvártevékenység elnökének, a Világszövetség "Nemzetközi búvár kézikönyv" 5. fejezeteként közreadott - hivatalos és nyilvános - dolgozata, ami egyúttal útmutatásul (irányelvként) is szolgált a víz alatti zártterek kutatóinak.
A víz alatti barlangtérképezés egy igen fontos szakmai feladat. E témában egy 1979-ban készített "vitaindító anyag" (szerző: Kollár K. Attila) alapján a csoportoktól beérkező észrevételek és részanyagok alapján Kalinovits Sándor foglalta össze, egészítette ki, illetve szerkesztette meg a "Víz alatti barlangok térképezése" c. több mint húsz oldalas kiadványt, ami 1980-ban jelent meg.
A "sorozat" következő füzete 1984-ben jelent meg "Édesvízi búvárkodás" címen (szerző: Rino Gamba, fordította: Fekete György, lektorálta: Kovács György, szerkesztette: Kollár K. Attila), mely a CMAS módszertani kiadványának a fordítása volt.
A Szakosztály utolsó kiadványa 1986-ban jelent meg. Az füzet a National Speleological Society Cave Diving Section egyik igen érdekes, Sheck Exley által írt dolgozatának fordítása volt. A magyar kézirat - az eredetivel azonos - "Alapfokú barlangi merülés - terv a túléléshez" címet viselte. A dolgozatot Mogyorósi Gábor fordította és ajánlotta a Szakosztály figyelmébe.
Említésre érdemes, hogy az 1989-ben Magyarországon megrendezett Speleológia Világkongresszus víz alatti barlangkutatás tárgyú szekciójának merülési programjaihoz a Szervező Bizottság felkérésére a hazai víz alatti barlangokról (D5 - búvár programok) a Szakosztály akkori elnöke (Kollár K. Attila) készített egy tájékoztató füzetet, ami a kongresszus hivatalos anyagai között szerepelt.

(9. rész) A kiadványok után kanyarodjunk vissza a könyvekhez! A tartalmi összefüggések, témaválasztási hasonlóságok miatt némileg felborult a magyar szerzők által írt búvárkönyvek időrendje, azonban térjünk vissza a 1980-as évek második feléhez. Z. Vince György 1983-ban kiadott "Ahol a cápa jár" c. kötete után két évvel jelent meg Kessler Hubert - Mozsári Gábor: "Barlangok útjain, vizein" c. könyve a Mezőgazdasági Kiadó gondozásában. A könyv a földfelszín alatti világ iránt érdeklődök számára igazi érdekesség, mert elvezeti az olvasót a barlangok "száraz" és víz alatti részeibe. A könyv a korszak barlangi búvár eredményeit, a Molnár János-barlang, Tapolcai Tavas-barlang, Kossuth-barlang, Alsó-Baradla, Milada-barlang, Csarnóházai-barlang stb. helyszíneken végrehajtott merülések, kutatások eredményeit összegezi. A érdekes és tanulságos könyv "búvár tárgyú" második részét önálló kötetként az elmúlt esztendőben "Föld alatti vizek mélyén" címmel újra megjelentette a Ráció Kiadó.

1986-ban jelent meg Pásztor Ferenc: "A mélység mámora" c. könyve. A szerző - aki előszeretettel neveztette magát "Öregnek" - hosszú és sajátos búvármúltra tekintett vissza, s mint a MTV szerkesztője valóban a legkülönfélébb búvárkalandok részese volt. E kötetben a szerző több MTV-s és klub búvárexpedíció (Adria, Görögország, Egyiptom) "kalandjait" rögzíti. A könyv az akkori kor tipikus stílusában íródott: "a megalapozott ideológiai alapokon nyugvó magyar dolgozó győzedelmeskedik a gondok, veszélyek felett, megoldja a problémákat, s az eredményes munka után emelt fővel indul a fellobogózott dísztribün felé." A könyvet a Sportpropaganda Vállalat adta ki, igazi érdekessége azonban az, hogy az ajánló, dicsérő előszót Mohácsi Ferenc, MHSZ főtitkár írta hozzá. (A korszakot nem ismerő T. Olvasónak egy rövid magyarázat: A szerző akkor az MTV Búvárszakosztályának a vezetője volt. Az MHSZ vezetés nem igen vette tudomásul az ún. polgári klubokat, tehát egészen sajátságos a "főbúvár" meleghangú ajánlása.)
Egy évvel később, 1987-ben Pásztor Ferenc egy újabb könyve, "Varázshullámok" címen jelent meg, ugyancsak a Sportpropaganda Vállalat gondozásában. A téma ezúttal az MTV négy vietnami expedicója, melyek során koprodukciós természetfilm-sorozatot készítettek a felkeresett ország televíziójával.

A magyar búvárkönyvkiadás kiemelkedő éve volt az 1990-es esztendő. Ekkor jelent meg Násfay Béla - Juhász József: "Kalandok a korall-tengeren" c. könyve. Lehetne hosszan és dicsérően írni a két szerző és feleségeik ausztráliai Queeslandbe, a Nagy-Korallgáthoz egyénileg szervezett búvárexpedíciójukat bemutató könyvről, mert minden, amit egy ilyen könyvtől az igényes olvasó elvár(hat) az megtalálható benne. Nagyalakú, keményborítós, igényes kiállítású a könyv, nagyszámú, szebbnél szebb színes fotóval, érdekes, esetenként izgalmas, de ugyanakkor nem hivalkodó szövegű történetekkel. A szerzők figyelmet fordítottak arra, hogy az általuk bejárt területeket az olvasók számára - olvasmányos formában - "szakmailag" is (élővilág, éghajlat, földrajz, geológia, ökológia, stb.) bemutassák. A könyvet a Technológia Kiadó (vezetője dr. Pálfi Zoltán, az Amphora KSC elnöke) jelentette meg. Úgy gondoljuk, hogy a "Kalandok a koráll-tengeren" az elmúlt 50 esztendő legigényesebb magyar búvárútikönyve. Sajnos, napjainkban csak egy-egy példánya lelhető fel antikváriumokban, ennek ellenére jó szívvel ajánljuk minden búvárnak, hogy keresse kitartóan, megéri.

(10. rész) Pásztor Ferenc és Kreutzer Dezső közös műve, az "Egy expedíció naplója" 1990-ben jelent meg. A könyv egy búvár útinapló: az MTV forgatócsoportja és barátaik a Saturnus vitorlás hajóval a Vörös-tengeren át, az Indiai-óceánig tartó száz napos utazásának és búvárélményeinek, forgatásaiknak élményeit örökíti meg.
1990. és 2003. között 13 olyan búvártárgyú könyv jelent meg magyar szerző tollából, melyekkel még nem foglalkoztunk az előző részekben. (Egyesek szerint - lényegében osztjuk ezt a véleményt - Máté Erzsébet: Maldívra magyar c. könyvecskéje - amit az Art Village Kft. jelentetett meg 2001-ben - oly kis részében foglalkozik búvárkodással, hogy vitatható a búvárkönyvek közé sorolása. A könyvet most csak azért említjük meg, mert a BÚVÁRINFÓ korábbi könyvjegyzékeiben szerepeltettük.)
Igazán sajátos a "megmaradt" 12 könyv tematikai megoszlása: közülük hét "módszertani" búvárkönyv, két kötet búvárversenysport eredmények gyűjteménye, két búvártárgyú riportkönyv, s egy kötet tudományos igényű búvárrégészeti szakírás. Vegyük sorra a könyveket.

Időrendben először a "Könnyűbúvár ABC" (első kiadás 1994., szerző Kollár K. Attila, kiadó: Zöld Vonal Kft., napjainkban a negyedik átdolgozott kiadás példányai vásárolhatók meg) jelent meg, mint a Magyar Búvár Szövetség CMAS búvároktatás alapfokú búvártanfolyamának tankönyve. A "Könnyűbúvár ABC" megjelenése után két évvel került a CMAS haladó búvártanfolyamok hallgatói kezébe a második kötet, majd újabb egy év után a merülésvezetői tanfolyamok résztvevői megismerkedhettek a sorozat harmadik kötetével.

Dr. Hajnal Gábor dr. 1996-ban adta ki "Búvárzsebkönyv" címen tartalmas és érdekes művét, mely a könnyűbúvár alapismereteket foglalja össze. A könyvből kiemelésre érdemesek az egészségügyi ismeretekkel foglalkozó részek, a részletes, szakszerű, de egyúttal olvasmányos és közérthető formában történő bemutatás miatt.
A két búvár versenysport eredményeket tartalmazó kötet 1999-ben jelent meg, melyek megszületésével kapcsolatban Ludvigh Zoltán nevét kell kiemelni. A kötetek ("A magyar búvársport kézikönyve" (Sportsline Kiadó), illetve a "Bács-Kiskun megyei búvársport krónika") a búvársport hazai kezdetétől a megjelenésig tartó időszak összes versenyeredményét tartalmazzák. A könyvek tartalmuknál fogva nem olvasmányosak, viszont a szerkesztők szorgalmas munkájának jóvoltából a magyar búvársport eredményeit hiteles, hivatalos formában foglalják össze, s így a könyvek sporttörténeti jelentőségűek.

A Cser Kiadó 2000. évben jelentette meg Násfay Béla: "Víz alatti fényképezés és filmezés" c. könyvét. A szerző négy évtizedes víz alatti fotográfus tapasztalatait foglalta össze könyvében, a tőle megszokott aprólékos precizitással. A könyv nem hiányozhat egyetlen olyan búvár könyvespolcáról sem, aki a vízfelszín alatti felfedezéseinek emlékezetes pillanatait meg akarja örökíteni.

Pálinkás István: "Fölmerülés" c. riportkötetében (Kiadó: Pannon Lapok, megjelent: 2001.) a dunaújvárosi búvárpalack robbanásban súlyosan megsérült élsportoló, edző Gurisatti Gyula balesetének körülményeit, következményeit írja meg. A kötet lapjaiból mindenki megismerkedhet az akaraterő diadalával, azzal, hogy a legkilátástalanabb helyzeteken is úrrá lehet az, - a mindkét lábát elvesztett sportoló újra uszonyt húzott, s rajtköre állt - aki nem adja fel, aki nem nyugszik bele...

A másik riportkötet szintén egy balesetről szól. Egy szerencsés kimenetelű barlangi búvárbaleset történetét dolgozzák fel a szerzők, Adamkó Péter és Hegedűs Gyula a "118 óra a barlang fogságában" c. kötetükben. A Táltos Kiadó által 2002. év végén megjelentetett könyv alcíme felidézi a hazai búvártársadalom előtt jól ismert eseményt: "A 2002. január 26-31. közötti mentés az esztramosi Rákóczi-barlangból". Az érdekes, - fogalmazhatunk úgy is izgalmas - könyv nem csak a barlangi búvárok számára tartalmaz fontos, hasznos és tanulságos ismereteket.

A hazai búvárkönyvek között kiemelkedő kötet a 2002-ben, a General Press Kiadó gondozásában megjelent Balogh Tamás - Csepregi Oszkár: "A Szent István csatahajó" c. igényes kiállítású, tudományos igényű könyve. A gazdagon illusztrált könyvből megismerkedhetünk - többek között - az Osztrák-Magyar Monarchia a hadihajóival, a korabeli hajógyártással, az I. Világháború hazánkkal kapcsolatos tengeri csatáival, s nem utolsósorban a minden idők legnagyobb magyar hajójának roncsához szervezett magyar-horvát búvárrégészeti expedíciók történetével, eredményeivel.

Két búvár tankönyv bemutatásával érünk el magyar szerzők búvártárgyú könyvjegyzékének végére. A magyar alapítású búvároktatási rendszer a UEF, a Víz alatti Felfedezők
Szövetsége 2001-ben jelentette meg "Alapfokú búvárismeretek", 2002-ben pedig a "Haladó búvárismeretek" című tankönyveit. (A könyveket Kollár K. Attila írta.) Mindkét könyv több mint 250 oldal terjedelmű, melyekben az ismeretek elsajátítását a sajátos szerkesztési mód mellett nagyszámú fotó, ábra és táblázat segíti. Ismereteink szerint a könyvek iránt jelentős az érdeklődés a búvárok körében, mivel az elmúlt három évben a UEF búvárregisztrációknál nagyságrenddel több példányt adott el a kiadó, a UEF Kft.

Elérkeztünk a magyar szerzők által írt búvárkönyvek listájának végére. Azonban úgy gondoljuk, hogy nem lehet a felsorolást aláhúzni, mert biztosak vagyunk abban, hogy évről évre újabb kötetek címét kell kiegészítésként a leltárhoz írni. Magabiztos kijelentésünket nem csak arra alapozzuk, hogy tudjuk, a nyomdai munkálatai folynak a Víz alatti Felfedezők Szövetségének a "Merülések roncsokban" című következő tankönyvének, de bízunk a magyar búvárokban, hogy új művekkel gazdagítják a "búvár könyvtárát".