Beszámoló európai kikötőrégészeti konferenciáról
(Dijon, 2016. december 01-02.)

„Les ports de navigation intérieure en Europe Centrale” címmel két napos nemzetközi kikötőrégészeti konferenciát szerveztek Dijonban, a Dijoni Egyetemhez tartozó Maison de Sceances de l'Homme-ban. A fő szervezők a dijoni és a jénai egyetemek voltak. A konferencia a maga nemében hiánypótló rendezvény, ugyanis a víz alatti régészet hagyományos eseményei a tengeri régészetre fókuszálnak. A tematikus, pl. hajórégészeti konferenciákon is csak néhány, a folyók és tavak régészetéhez kapcsolódó előadás hangzik el. Az elmúlt évtizedben azonban a folyók és tavak régészete sokat fejlődött kontinens-szerte, különösen a konferenciának helyt adó Franciaországban.

A szervezők értelmezésében az „Europe Central” kifejezés a kontinens belső területeire, tehát a tengerpartok kivételével az egész földrészre utal. A résztvevők többsége Franciaországból érkezett, és mind a mediterrán (Saône, Rhône, Aude), mind az atlanti (Szajna, Loire, Charente) folyórendszerek képviselve voltak. A német kollégák is számos előadással megjelentek, amelyek érintették a Rajna és a Majna vízrendszerét, a Duna felső folyását. Közép Európát Lumir Poláčekkel képviseltük. A cseh kolléga Mikulčice 9. századi morva lelőhely mellett feltárt régi folyóágak és a kapcsolódó fa szerkezetű építmények kutatásáról beszélt. A Duna felső folyását egy regensburgi 10. századi fa partfal, partraszálló hely ásatása jelenített meg.

A két fő szervező Annie Dumont és Marion Foucher előadása a bőséges forrásanyag alapján már az elméletalkotás irányába mozdult el. A jénai egyetemmel közös kutatási programjuk keretében egy jelentős nyugat-európai kikötő adatbázist hoztak létre, amely alapján földrajzi alapú információelemzést végeztek. Ez kimutatta, hogy a kikötők lehetőségeit, „jelentőségét“ befolyásolja az, hogy a folyórendszer mely pontján helyezkednek el. A mellékágak, és vizsgált a terültre a középkortól jellemző csatornarendszer lehetővé tette, hogy matematikai modellt alkalmazva, csupán földrajzi helyzetük alapján „pontozzák“ a kikötőket (ennek alapja az, hogy hány másik kikötő érhető el, milyen vízrendszerek között nyitnak utat a csatornák). A modell alapján szoros összefüggés mutatható ki a földrajzi-közlekedési csomópontok, a kikötők, sőt Werther Lukas jénai kutató vizsgálata alapján a hajó (és rakomány) méretek között. Az említett német kutató a Fossa Carolina (a Nagy Károly által épített Duna-Majna csatorna) esetében is végzett kutatásokat.

Ki kell emelnünk Jimmy Mouchard, a Nantes-i Egyetem kutatójának munkásságát, aki a Szajna és a Loire torkolatvidékén vezetett topográfiai kutatásokat, illetve tervásatásokat. Nagy számban találtak jelentős méretű kikötői építményeket a római kortól a középkorig tartó időszakból. A folyók torkolati szakaszának változékonysága (feltöltődés, mederváltás) számos építmény ma a folyótól jelentős távolságra található. A Szajna alsó szakaszán 52 potenciális kikötő-zónát dokumentáltak. Ezek között a legjelentősebb Aizier, ahol a római kori rakpart több fázisát is sikerült feltárni. (A fenti kép az aizieri római kori kő rakpartnál készült. Fotó: Jimmy Mouchard) A Kr.u. 3. századi rakpart 350 m hosszú, 1,8 m magas kőfal formájában helyenként ma is áll.

Loire torkolatánál található Rezé (antik Ratiatum) tölgy gerendákból ácsolt, kővel kitöltött keszon-jellegű kikötői platformjai a Kr. u. 1. sz. végétől sorakoztak a part mentén, több, mint 200 m hosszan. A platformok (téglalap alakú, lapos felszínű kő-fa építmények) kirakodó és partraszálló helyek voltak, közöttük rámpák is találhatóak. A legnagyobb ismert rakpart elem 21 m hosszú, 1,3 m magas, külső (víz felőli) oldalát gerendák és deszkák alkották. A rakpart mögött raktárak sorakoztak. A frankfurti és a regensburgi kutatások a mai partvonal mögött, a „szárazföldön“ igazolták a 12., illetve 10. századi eredetű, a víz felé gerendákból, deszkákból épített fronttal rendelkező, belső oldalukon kővel feltöltött rakpartok létezését. A két kikötő a későbbi magyarországi középkori kikötőleletek referenciául szolgálhat.

Huszonhét előadást hallottunk, amelyek reprezentatív, aktuális képet adtak az európai folyók és tavak kikötőrégészetéről. A kérdések, hozzászólások, illetve az előadások közötti szünet, az esti megbeszélések lehetővé tették a személyes ismeretségek elmélyítését, a további közös munkák tervezését. A konferencia legnagyobb erénye is ez volt, ugyanis – bár szakmailag teljességre törekedett – mérete nem haladta meg az a szintet, ahol még érdemi beszélgetést lehet folytatni a többi kutatóval.

Előadásom a magyarországi Duna-szakasz római kikötőinek kutatását, az újabb eredményeket vette sorra. A „Nógrádverőce“ típusú kikötőerődök, a budapesti hajógyári-öbölben kutatott római fa-kő szerkezetű rakpart maradványok mellett bemutatásra került a Dunaújváros, Szalki-szigetnél ősszel talált hatalmas kő-fa szerkezetű platformokból álló lelőhely is (a helyszínen római feliratos köveket is találtunk). Bár a lelőhely funkciója, sőt keltezése is bizonytalan jelenleg (folyamatban lévő kutatási programról lévén szó), már a lelőhelyei impozáns mérete, a Duna kutatásában rejlő tudományos potenciál mértéke is lenyűgözte a kollégákat. (Az alábbi fotó a Dunafalva római kikötőerődnél végzett búvárfeltáráson készült. Fotó Tóth J. Attila)

A konferencia jelentősége számunkra a kapcsolatteremtés, az új kutatási eredmények megismerése és megismertetése, mindenek előtt a német és francia kutatási programokkal történő jövőbeli együttműködés (pályázatok, kutatások) lehetőségének megteremtése volt. A jelenlévők kinyilvánították szándékukat, hogy a jövőben rendszeresen találkozzanak hasonló konferenciák keretében. Nagy érdeklődéssel fordulnak a Duna-medence irányába, amely lehetőséget teremt arra, hogy néhány éven belül Magyarországon szervezzünk hasonló nemzetközi konferenciát, amennyiben sikerül megteremteni ennek feltételeit.

BÚVÁRINFÓ, 2017. JANUÁR-ÁPRILIS

Dr. TÓTH J. ATTILA