VÍZBEN FELEJTETTÉK A BÚVÁRT + SZERKESZTŐI MEGJEGYZÉSEK

2011. JÚLIUS 23-24.

Bevezető

Vízben felejtették a búvárt.

Vízben felejtett egy búvárt Ausztrália partjainál egy hajó személyzete, amely nem ússza meg szárazon a dolgot: vizsgálatot indított ellene a rendőrség.

A búvárkodó, egy 28 éves amerikai férfi a Nagy Korallzátonynál inthetett volna búcsút a távolodó hajónak, de már nem is látta, amikor felbukkant. Szerencséjére volt egy másik hajó is a közelben, amelyhez sikerült elúsznia a kétségbeesett férfinak. A feledékenység első számú felelősét már elbocsátotta a búvárturizmusból élő cég, de a rendőrség még vizsgálja az ügyet. Történt már haláleset is hasonló okból: 1998-ban két amerikai veszett a vízbe, mert hajójuk odébbállt. 2008-ban egy brit férfit és amerikai barátnőjét szintén vízben felejtette egy hajó, ami miatt azután 19 órán át „pancsolhatott” a pár az óceánban, mígnem helikopterrel kimentették őket.”



Madártávlatból az ausztráliai Nagy-korallzátony egy részlete

Ezt a – viszonylag szűkszavú -, az MTI által közzétett híradást olvastam a múlt hónap végén az mno.hu oldalán. A hír kapcsán felvetődő néhány gondolatomat a továbbiakban megosztom a T. Olvasóval. A történet számos – elsősorban a pontos megítélést, minősítés és következmények levonását segítő – adatát nem ismerhettük meg a közleményből, így több esetben csak következtetni lehet az esemény lefolyására. A gondolataim papírra – merevlemezre – vetése után az esettel kapcsolatban újabb részletek láttak napvilágot. Talán a legfontosabb az volt, hogy nem légzőkészülékes búvárt felejtettek vízben, hanem az ABC-vel a korallzátony körül úszkáló csoport egy tagját. Kiderült az is, hogy az elbocsátott „felelős”, az egy új, a legkisebb tapasztalattal rendelkező tagja volt. Kiderült az is, hogy az elvesztett szabadtüdős búvár nem volt különösen veszélyben, mivel mindössze néhány tucat métert kellett úsznia, hogy felmászhasson egy ott horgonyzó másik turistahajóra…

Hosszú napokon keresztül rágódtam, hogy érdemes-e ezek után a hírt megjelentetni. Végül úgy döntöttem, hogy közzéteszzük az írást, mert időről időre megismétlődik a légzőkészülékes búvár(ok) a merülőhelyen felejtése, tehát hasznos és – remélem – érdekes is lehetnek gondolataim a T. Olvasó számára. Megjegyzem, hogy a szabadtüdős búvár a vízben felejtése – számomra – még megdöbbentőbb, hiszen ilyen esetben a hajón kell gondoskodni – előre egyeztetett látható és hallható – visszahívó jelzésről. A visszahívó jelzésnek hosszabb időn keresztül (az újabb híradások szerint az úszkáló férfi 35 perccel később vette észre, hogy elment a hajója) történő figyelmen kívül hagyása azért az elvesztett személy hibájaként is felróható. (Persze, lehet, hogy nem volt visszahívó jel.) Az pedig, ha a búvár túl távolra, vagy olyan helyre úszott el, ahol nem látta/hallotta a jelet, az a saját hibáján kívül merülés szervezési problémára is visszavezethető. S végezetül azt is megemlítem, hogy függetlenül attól, hogy a „legtapasztalatlanabb” személyre bízták a hajón a nyilvántartó lap vezetését, aki hibázott, attól még nem csökken a hajón lévő első számú merülésvezető felelőssége.

Nos, ezek után térjünk vissza az eredetileg ismert történethez, amikor is légzőkészülékes búvárt veszítettek el…

Az, hogy vízben felejtenek egy, vagy több búvárt a hajós merülés szervezői, az sajnos nem ritka eset. Hallhattunk-olvashattunk számos ilyen történetet, s előfordult az is, hogy magyar búvárok nélkül szedte fel a horgonyát a hajó, s persze ami nagyobb baj, el is hagyta az adott térséget. Volt olyan eset is, amikor magyar búvárok szafarihajója mentett ki elvesztett búvárokat.



Megdöbbentő élmény lehet a felszínre bukkanó búvárnak, amikor a távolodó hajóját megpillantja

A rövidke hír beszámol arról, hogy „…a feledékenység első számú felelősét már elbocsátotta a búvárturizmusból élő cég”. Úgy gondolom – még a részletek ismerete nélkül is –, hogy ez valószínűleg helyes lépés volt.

Fontos az előzőleg idézett mondatrészben az a három szó, hogy „első számú felelősét”. Miért gondolom így? Nos azért, mert nyilvánvaló, hogy a legnagyobb hibát (s a legtöbbet, amit rövidesen majd részletesen ki is fejtek) a merülés vezetője követte el. (Megjegyzés: Nem tudni a hírből, hogy mekkora volt a hajó, hány búvár volt rajta, s hány merülésvezető tevékenykedett. Nyilvánvaló viszont, hogy amennyiben több merülésvezető volt, akkor kell lenni közülük „főnöknek”, aki végső soron mindenért felel.)

Először is tekintsük át, milyen hibát követett el a merülésvezető? Kézenfekvő, hogy nem győződött meg a hajó elindulásakor, hogy minden búvár a fedélzetre száll-e. Ez pedig egy nagyon súlyos hiba. (Amennyiben e feladatot másra ruházta át, s a kapott információt nem ellenőrizte, a hibája akkor sem kisebbíthető.)

Nem szabad azonban a „főhibánál” megállnunk, mert ezen kívül még több, különböző súlyú hiba, mulasztás is terheli a merülésvezetőt. A továbbiakban igyekszem ezeket csokorba gyűjteni…

A merülésvezetőnek közvetlenül a merülést befejezve meg kell győződnie, hogy a visszatérő búvárok valóban a merülési tervet hajtották-e végre, tehát az előzetesen meghatározott ideig és mélységben voltak-e. Egyúttal azt is ellenőriznie kell a merülésvezetőnek, hogy nem maradt-e – véletlenül, vagy szándékosan – le nem töltött dekompressziós idő valamelyik búvár esetében.

A merülésvezetőnek alapvető feladata – kötelessége – hogy az eligazítás alkalmával számos információ, útmutatás megadása mellett kijelölje a merülőpárokat, a merülőcsoportot és a párok merülési sorrendjét.
A merülésvezetőnek –szintén – alapvető feladata, kötelessége, hogy ellenőrizze a visszatérő búvárokat
.

A merülésvezetőnek – illendő – azt is ellenőriznie, hogy a búvárok között nincs-e olyan aki az előzetesen meghatározottnál kevesebb levegővel (magyarul: üresre, közel üresre szívva) hozta vissza a palackját.

A merülésvezetőjének merülésnyilvántartást kell vezetnie, amit a merülés befejezése után a lehető legrövidebb időn belül ki kell töltenie a résztvevő búvárok műszerei (bemondásuk!?!) alapján. (Megjegyzés: Nem bonyolódnék bele a merülésnyilvántartás tartalmába, de illendő a kezdő-befejező palacknyomást, a merült időt és mélységet feljegyezni.) A merülésvezetője e feladatot átruházhatja valakire, de akkor a nyilvántartás kitöltésének teljességét-megfelelőségét kell ellenőriznie.

A merülésvezető célszerű, hogy a merülésen részt vett minden búrárral személyesen „találkozzon”, hogy meggyőződjön a búvárok megfelelő fizikai-pszichikai állapotáról. (Amennyiben problémát tapasztal, akkor intézkednie kell.) Ez természetesen történhet akkor is, amikor a merülés utáni tevékenység egyik kiemelten fontos elemét, a merülés kiértékelését megtartja. (Megjegyzés: Nem ritka, hogy a merülés kiértékelésére több órával a merülés után kerül sor. Amennyiben ilyen a szervezés, akkor ez a búvárok ellenőrzésére nem alkalmas. Emlékeztetőül: Létezik az un. 90 perces szabály, ami a búvárok biztonságát szolgálja, az esetlegesen kialakuló dekompressziós betegségek időben a lehető legelőbb történő felismerését és a kezelés megkezdését hivatott szolgálni.)

A merülésvezetőnek a hajó indulása előtt (még a horgony felszedése előtt) meg kell győződnie, hogy minden búvár (utas) a fedélzeten van-e. Ugyanakkor a merülésvezetőnek az elindulás előtt azt is ellenőriznie kell (illendő, hogy ellenőrizze), hogy a felszerelések megfelelően vannak-e elhelyezve, illetve rögzítve vannak-e a palackok (légzőkészülékek). Itt álljunk meg egy pillanatra. Amennyiben a merülésvezető „megszemléli” a búvárfelszereléseket és nem veszi észre, hogy hiányzik búvár – de legalább is nem tűnik fel neki, hogy „mintha kevés lenne a fedélzeten lévő felszerelés” – akkor nagy baj van a merülésvezető felkészültségével, alkalmasságával, s nem utolsósorban kötelességtudatával, lelkiismeretességével. Úgy gondolom, (mondhatnám határozottan, azt, hogy azaz álláspontom), hogy a merülésvezetőnek tudnia kell, hány búvár van a hajón, s nem nehéz az ott lévő – általában – összeszerelt légzőkészülékeket megszámolnia. Eltérés esetén keresheti (keresnie kell) annak okát…

A búvárhajón a felszerelések szemrevételezése alapján is fel kell tűnnie a merülésvezetőnek, hogy hiányzik egy, vagy több búvár

Nem törekszem a merülésvezető által elkövetett, elkövethető hibák teljességének összegyűjtésére, de lehetne még egy-két olyan merülésvezetői feladatot találni, amivel a búvár elvesztését elkerülhetné, de ezt a témakört most befejezem.

Úgy gondolom – az a véleményem –, hogy a történetnek (hasonló történeteknek) vannak másodrangú, harmadrangú, sőt sokadrangú felelősei is!

Nézzük, hogy kik ők, s miben hibáztak, mit kellett volna és/vagy tehettek volna, hogy ne következzen be egy merülőtársuk elvesztése. (Rövidesen azt is látni fogjuk, hogy nem csak az „elvesztők” mulasztottak, de az „elvesztett” is hibázott!)

A legsúlyosabb hibát elkövető után vizsgáljuk meg az áldozat, az elvesztett búvár tevékenységét.

A merülőpári gyakorlat – mely alapvetően szolgálja a búvár, a merülés biztonságát – értelmében a két búvárnak egymástól karnyújtásnyi távolságra kell úsznia egymástól

Nekem valahogy nem fér a fejembe, hogy tud valaki jóval a merülőcsoport után a felszínre jönni. Nevezetesen azért nem, mert a búvárkodás alapvető szabálya a merülőpári rendszer, ahol is a búvár társától karnyújtásnyi távolságra, azzal rendszeresen kommunikálva, műszereiket egyeztetve hajtja végre a merülést. Nincs másként ez a csoportos merülésnél sem, mivel az több merülőpárok hajtja végre, melyeknek be kell tartaniuk a merülőpári rendszer előírásait.(Megjegyzés: Igaz, nem ritka, hogy láthatunk olyan búvárcsoportot ahol a merülésvezető karbafont kézzel úszik a búvárok előtt, akik egyesével-hármasával, lejjebb-feljebb, szorosan a nyomában, vagy akár látótávolság határáig lemaradva, időnként fotografálva követik. Ez az én véleményem szerint az ilyen az nem csoportos merülés, hanem falkamerülés. Bocsánat.)

Sajnos előfordul, hogy csoportos merülés alkalmával felbomlanak a merülőpárok, a búvárok nem tartják be a sorrendet és a követési távolságot. Az ilyen merülés sokkal jobban emlékeztet egy falkamerülésre, mint a szervezett és vezetett búvárcsoportra.

Nos visszatérve az „áldozatra”, kérdés az, hogy volt-e neki merülőpárja az induláskor, akit a víz alatti felfedezés izgalmában-révületében veszítette-e el.

Amennyiben a merülést megelőző eligazítás alkalmával a merülésvezető nem jelölte ki a párokat, akkor újabb súlyos hibával gyarapodik a bűnlajstroma. Csakhogy! Csakhogy alapvető hibát követett el az áldozat – s vele együtt az összes merülő – hogy nem kérték a párok kijelölését. S ha ez így volt, akkor a felelősség jelentősen megoszlik e kérdésben. (Csak ebben a kérdésben!) Azért, mert a merülésvezető hibázhat, hogy elfelejt párokat kijelölni, de van az eligazításnak egy „beépített” ellenőrzési pontja, nevezetesen az, hogy annak a végén el kell hangzania a záró kérdésnek: „Van valakinek kérdése?”  S ekkor a búvárcsoport tagjainak, de legalább közülük egy búvárnak fel kell tennie a kérdést: „Ki-kivel lesz párban?” S ha elmaradna is a záró kérdés, akkor is meg kell kérdeznie – elnézést a kifejezésért – az épeszű búvárnak, hogy ki lesz a párom, kivel fogom végrehajtani ezt a merülést?.

Lehet persze, hogy volt az elvesztett búvárnak párja, de elvesztették egymást a merülés során. Úgy gondolom, erre a helyzetre is van egy alapvető, s az alapfokú tanfolyamon már oktatott megoldás, az un. 1 perces szabály. Nos, ha a búvár egyedül maradt volna a merülés ideje alatt, a tervezett merülés időtartamának lejárta előtt kellett volna a felszínre jönnie, ha betartja ezt az életbiztonságot szolgáló búvárszabályt. (Megjegyzés: Elképzelhető persze olyan helyzet, amikor a búvár akadályozva van a felszínre emelkedésben – pl. elakadás, beszorulás –, s így veszti el a társait, de kételkedem, hogy az adott helyzetben ilyesmi következett volna be, mert arra valószínűleg kitért volna a beszámoló. S persze egy ilyen problémás, vagy vészhelyzetben is a merülőpári rendszer szabályainak betartása biztosítja-segíti a társmentés azonnali-mielőbbi megkezdését.) Ősszegezett véleményem szerint a vízben felejtett búvár meglehetősen sokban járult hozzá, hogy nehéz helyzetbe került. Kérem tehát a T. Olvasót, hogy az előző fejtegetés után ne csak az áldozatot lássa benne! Sőt…

Véleményem szerint vannak még „al-felelősök” is. A búvárkodás alapvetően társassport. Pont ezért meglehetősen ritka, hogy valaki egyedül csapódik egy búvárcsoporthoz. Nos, ha a mi elvesztett búvárunknak voltak társaik (vagy akár egy fő, nem merülő társa), akkor nekik is fel kellett volna, hogy tűnjön, egyikük (a társa, akivel a hajóra jött) még nem érkezett vissza a hajó indulásáig. (Megjegyzés: Persze, ha teljesség igényével lépünk fel, akkor azt az esetet sem szabad kihagyni, hogy szándékosan vesztették/veszítette el a búvárt. Ez viszont már nem búvárszakmai, hanem rendőrségi kérdés, amivel itt nem kell foglalkoznunk.)

A búvártúra nem csak merülésből áll, de pihenés, kikapcsolódás és szórakozás is. Ez azonban a búvártevékenység jellegéből adódóan nem azt jelenti, hogy amennyiben valaki befejezte a merülést, akkor más nem kell figyelnie a környezetére, búvártársaira.

Tegyük fel, hogy egy, a túrán teljesen egyedül résztvevő búvárral történt meg az eset. Felvetődik a kérdés, hogy amennyiben a csoportjában voltak magasabb képzettségű (mentőbúvár, merülésvezető, stb.) búvárok, akkor nekik miért nem tűnt fel a magányos ember hiánya? Például azoknak, akik között készült a magányos búvár a merülésre. (Esetleg annak, akivel a merülés előtt az AMORLOO rendszerben – vagy valami hasonlóban – a társellenőrzést végrehajtotta. A merülés előtti tevékenységek végrehajtása esetében lehetne még néhány alapvető hibát találni, de eltekintek ezek ismertetésétől.) Igaz, nekik nem „kötelességük” a létszámellenőrzés, hiszen szórakozásból voltak ott, mint búvártúristák. Csakhogy ezeknek a menő, magasabb, vagy akár hivatásos minősítésű búvároknak – akkor is, ha éppen nem is voltak „szolgálatban” – a tudásuk, a gyakorlatuk, a beidegződésük miatt figyelniük illet volna társaikra. Nyugodtan mondhatom azt is, hogy kötelességük is lett volna figyelni a körülöttük zajló történésekre… A történésekre, egy búvártárs elvesztésére. Azért is, mert a búvárkodás társassport…


Kollár K. Attila - Képeink illusztrációk!