1974-ben egy fa horgony ólom dúcát találták brit búvárok Port Felen-nél, amely az észak-walesi Llyn félsziget kiszögellésénél található. A tárgy 1,18 m hosszú, 71,5 kg volt. A horgony szögletes szára mára elkorhadt, üres, négyzetes nyílásként látható a dúc közepén. Az egyik szárán négy ún. astragalos-csont domborműves ábrázolása látható. Az astragalos a juh, vagy kecske lábának sarokcsontja volt, amelyet szerencsejátéknál használtak az ókorban. A horgonyon azt az állást ábrázolják, amikor a csontok négy különböző oldalra esnek. Ez különösen szerencsés helyzet volt, nyilván hasonlóan szerencsés esést vártak a horgonytól is. Mivel a hetvenes években nem volt kidolgozva a horgonyok tipológiája, annyit azonban már tudtak, hogy a tárgy ókori, hamarosan kinevezték görög-római horgonynak (ami annyit tesz, hogy ókori, de nem tudom mikori). Nem kellett sok hozzá, hogy összefüggésbe hozzák Pytheassal, a rejtélyes Massaliai (Marseille) hajóssal.

A kevéssé ismert felfedező megérdemli, hogy a lelet kapcsán röviden megemlékezzünk munkásságáról. A Massaliából Kr.e. 330/325 körül útnak induló utazó Kr.e. 320-ban írta meg beszámolóját Peri tou Okenau (Az Óceánról) címmel. A mű eredeti példánya nem maradt fenn, ókori idézetei pl. Strabonnál olvashatóak (a Geographica-ban). Sajnálatos módon Pytheas beszámolója annyira elképesztően új volt, hogy egyszerűen nem bírták elhinni igaz voltát. Strabon hazudozó tengerésznek tartotta. A modern földrajzi ismeretek, a régészeti leletanyagból leszűrhető tanulságok azonban segítenek azonosítani a - hiányos - leírás helyszíneit, megfigyeléseit. Ennek nyomán egy rendkívüli tengeri utazás rajzolódik ki a térképen: Pytheas Massaliától nyugatra, a mai Agde térségében hagyta el a Földközi-tengert, majd az Aude és a Garonne-Gironde folyami úton keresztül kijutott az Atlanti-óceánra. Bretagne mellett elhaladva egyenesen a Cornwall-félszigetre hajózott. Az őskorban és az ókorban ez a terület azért volt kulcsfontosságú, mert Európa legjelentősebb ónbányái találhatóak rajta. Az ón a bronz készítésének ritka, ám nélkülözhetetlen eleme. Értéke óriási volt. Ezt követően a mai Írországot és Britanniát elválasztó csatornán északnak tartott, érintette az Orkney szigeteket. Ezután eljutott az „Ultima Thule”-ig, sőt napóra segítségével méréseket is végzett (valószínűleg a Massaliától való távolság felmérésére). Az ókor későbbi tudósai használták a mérési eredményeit, ez alapján a 66. szélességre helyezték Thulét, amely elég pontosan megfelel Izlandnak. Szintén megfigyelte azt, hogy a sarkkörnél a nap az év bizonyos szakaszában nem kel fel, illetve nem nyugszik le. Az, hogy a hidegben befagy a tenger, szintén az ő megfigyelése. Valószínűsíthető, hogy a Brit-szigetekre visszatérve tett egy keleti kitérőt, hogy felkeresse a mediterrán kultúrák számára mágikus borostyánkő forrását, valahol a Jütland-félsziget térségében. Hazafelé már az ismert óceánparti-folyami úton térhetett vissza.

Ami egészen rendkívülivé emeli az expediciót, az, hogy Pytheas állítólag nem volt gazdag ember, egyszemélyes expedíciót vezetett. Gyakorlatilag „végigstoppolta” az utat. Nem ismerjük a részleteket, és a motivációval kapcsolatban is spekulációkra vagyunk utalva. Miért indul neki valaki Kr.e. 330-325 körül az ismeretlennek? Nem ő volt az első massaliai felfedező. Euthymenes a Kr.e. 6. században Afrika Atlanti partjai mentén hajózva valószínűleg eljutott Szenegálig, talán délebbre is. Ami közös a két vállalkozásban, az Atlantikum felmérése, valószínűleg nem csak pusztán emberi kíváncsiságból, hanem a kereskedelmi haszon érdekében.

Massaliát a phokaiai (Kis-Ázsia) görögök alapították Kr.e. 600 körül. Ebben az időben már ismert volt, hogy a Földközi-tenger nyugati kapuján túl fémekben gazdag területek helyezkednek el. A gazdag Tartessos (Andalúziában) királyságával a phokaiaiak jó kapcsolatot ápoltak, csakhogy a Kr.e. 7. sz. folyamán a föníciai gyarmatosok kiszorították innen a görögöket. A Kr.e. 6. századra megtörtént a Mediterráneum középső és nyugati területeinek felosztása. A föníciaiak (majd a gyarmatok közül kiemelkedő, a többiek felett hegemóniát gyakorló Karthágó) stabilan birtokolták Észak-Afrika nyugati felét, Szardíniát, Nyugat-Szicíliát, az Ibér-félsziget déli partjait, Nyugat-Afrika Atlanti partját a mai Marokkó területén. Az etruszkok komoly háborúság után uralták a Tyrrhén tenger jelentős részét, beleértve Korzikát. A görögök stabilan berendezkedtek Dél-Itáliában és Kelet-Szicíliában. Massalia messze északra található az itáliai görög gyarmatoktól. A kezdetektől fontos lehetett a Rhone és az Aude völgyén a kontinens belsejébe vezető folyami utak ellenőrzése. A tengeri utakon keresztül a görögök közvetlenül nem értek el a cornwalli ónhoz, sem az ibér ezüsthöz, hiszen a Gibraltári-szorost a karthágóiak ellenőrizték. A IV. sz. végén Massalia jó kapcsolatokat ápolt a felemelkedő római köztársasággal, Karthágó azonban hagyományosan ellenségei közé tartozott. Róma gyakorlatilag folyamatosan háborúban állt az Itália feletti uralomért (bár ekkor még nem állt konfliktusban a punokkal) a samnisokkal és más közép-itáliai népekkel. A mediterrán gazdaság fejlődésével egyre csak nőt az igény az ón után, megérte alternatív útvonalakat keresni (különösen, ha ezzel ártani lehetett Karthágónak). A másik tényező, ami kedvezett a felfedezőnek az a Kr.e. 5. századtól átalakult Európa kulturális-nyelvi helyzete volt. Pytheas idején Galliában és Britanniában kelta törzsek éltek csakúgy, mint Massalia hátországában. Feltételezhető, hogy Pytheas megtanult néhány kelta dialektust és ezzel a nyelvtudással elboldogult az út során. A kelta szokások ismerete további segítséget jelenthetett.

A történelem azonban feledésre ítélte Pytheast. Nincs adatunk arról, hogy tömegével özönlötték volna el a görög kereskedők az atlanti térséget. Nagy Sándor keleti hadjáratai más irányba terelték el a kereskedelem súlypontját. Csaknem 300 évet kellett várni, hogy Britanniában partra szálljanak a római csapatok.

Vannak különleges tárgyak, amelyek közelebb hoznak egy személyt, vagy egy eseményt a múltból. Vajon a Port Felen-i ólomdúc is ilyen? Az első kérdés, hogy korban megfelelő-e. Erre ma sem tudunk biztos választ adni, de valószínűsíthető, hogy az ilyen jellegzetességgel bíró horgonyokat inkább a Kr.e. 2. századtól használták, de még a római császárkorban is ismerték. A második kérdés, hogy milyen hajóhoz tartozott? Mérete alapján egy 10-15 m hosszú hajó felszerelését alkothatta. Ezek a hajók az ókornak ebben a szakaszában már a kisebb hajók közé tartoztak, de kereskedelmi célra még megfeleltek. Jellemzően a rövidebb távokat összekötő helyi jelentőségű útvonalakon működtek. Caesar ír a Venét törzs (nem azonos a mai Velence környéki venétekkel!) hajóiról. Ezek tölgyből épültek (szemben a pinea palánkozású mediterrán hajókkal), vashorgonyt használtak. A bemutatott dúc inkább egy mediterrán jelegű hajó horgonya volt. Mivel Pytheas helyi hajókat használt, valamint a keltezés sem megfelelő, ezért a walesi horgony nem az ő expedíciójának bizonyítéka. Könnyen lehet azonban, hogy Pytheas egy későbbi követője hagyta el, talán még a római foglalás előtt. A lelet így továbbra is őrzi rejtélyét.