Azzal a céllal indítottuk el az „Elsüllyedt Múlt” rovatot, hogy a víz alatti régészet iránt érdeklődő búvárközönség jobban megismerhesse ezt a területet, és olyan hírekhez is hozzájusson - lehetőleg első kézből -, amelyeket más forrásból nem, vagy csak késve kaphat meg. Erre a hónapra olyan témát választottunk, amely gyakran előfordul a terepi régészetben, de a köztudatba a történet vége kerül csupán be. Lelőhelyünk abba a meglehetősen nagy csoportba tartozik, amelyeket különböző időpontokban, ráadásul különféle módszerekkel, eltérő körülmények között, többször is megtaláltak. Valódi jelentőségét azonban csak később, az adatok összevetése után nyeri el.

A Dunaszekcső alatti Duna-meder gyakran szerepelt a közelmúlt híreiben. A löszfal suvadása ijesztő mértékben kezdte megváltoztatni a partot és a medret. A település alatti folyószakaszon azonban van római kori kikötőerőd, valamint több hajóroncs is. 2003 aszályos nyarán egy fa hajó maradványai emelkedtek a felszínre. A helyiek érdeklődését felkeltette, de régészeti kutatás nem történt. 2008 őszén a Búvárrégész Szakosztály csapata, együttműködve a Magyar Nemzeti Múzeummal és a Dunaszekcsőért Alapítvánnyal szonáros kutatást, valamint merüléseket végzett a dunafalvai római romnál. (Ismeretes a római határvonal kutatása azért lett újabban fontos, mivel komoly esély van rá, hogy felkerüljön az UNESCO Világörökség listájára.) Ekkor hívta fel a hajóroncsra a figyelmünket dr. Schmidt Józsefné, aki néhány fotót is tudott mutatni.

A római kori romok kutatása mellett időt szakítottunk a környező terület felderítésére is. Az információk szerint a roncs valahol a meder közepénél feküdt. A megadott helyen viszont nem találtunk semmit. Miközben a területet elhagytuk, figyelmesek lettünk a térségben egy part menti örvényes részre. Itt kiemelkedést és különféle tárgyak nyomait láttuk a szonár képernyőjén. Akkori tudásunk szerint természetesen nem azonosíthattuk a két adatot egymással.

2009 novemberében telefonon beszéltem a Havaria Katasztrófaelhárító Közhasznú Egyesület vezetőjével, Szathmári Zsolttal, közismert nevén Szatya. Ő értesített róla, hogy Buzetzky Győző úrtól van egy közeli hajóroncsra vonatkozó adata. Mivel sokat merülnek, gyakorlatoznak a Dunában is, ezért egyik alkalommal megnézték Buzetzky úr roncsát. Meg is találták a szétnyílt hajótestet. Egy kisebb fa roncs elemet ki is emeltek, tudván, hogy ezzel segíteni tudják a hajó értelmezését. Természetesen hamarosan leutaztam Bajára, hogy megnézzem a kiemelt maradványt, valamint térképre rajzoljam a roncs helyét. A térkép előtt nyert bizonyosságot, hogy a település határára vonatkozó három adat ugyanarra a roncsra vonatkozik. A bajai búvárok megfigyelései alapján sikerült összekapcsolni a szálakat.

Már csak az a kérdés maradt nyitva, hogy milyen és mikori hajó fekszik a folyóban. A kiemelt roncsdarab a hajó aljából származó palánk darab, illetve egy rá merőlegesen szögelt borda töredéke volt. A deszka külső oldalán található repedéseket betömték, majd iszkábával tömítették. A bordát rögzítő szeg mérete szinte centiméterre és grammra azonos a dömösi hajóroncs (1738 körül) méreteivel. Az iszkábák szögletes szélűek, lemez-szerűek. Ez az újkori hajóknál jellemző (pl. Dömös, illetve a 19. sz. közepi szegedi dereglye). A megfigyelések alapján úgy véltük, hogy a 18. sz. közepe és a 19. sz. közepe közötti időszakból származhat ez a lapos aljú dereglye.

A korábbi beszámolókban sokat emlegetett Dr. Grynaeuas András ismét kisegített minket a kormeghatározásban. A bordából vett fa minta vizsgálata alapján megállapította, hogy a fa kivágásának legkorábbi időpontja 1747. lehetett, a kivágás helye pedig német területen volt.

A természettudományos keltezés két dolog miatt is fontos: először is megerősítette a pusztán tipológiai alapú keltezést, bizonyítva ezzel azt, hogy kezd elegendő adatunk lenni a hazai hajóépítészet folyamatainak megértéséhez; másrészt immár két roncsunk is van, amelyek bizonyíthatóan a 18. század közepére keltezhetőek. Valószínűleg nem véletlen, hogy pont ez a kor büszkélkedhet először két ronccsal. Mária Terézia uralma alatt kezdődött ugyanis meg az ország mezőgazdasági potenciáljának szisztematikus kiaknázása. A külföldről behozott telepesek, illetve a török, majd a kuruc háborúk után felépülő országban megnőtt a termelés. (Elsősorban a gabonaféléket kell kiemelnünk.) A kor háborúi miatt nagy szükség volt élelemre a Birodalom nyugati felében. Az ellátmányt főleg vízen szállították. Ennek kiszolgálására sokat fejlődött a hajózás és a háttér-infrastruktúra. Elkezdték az ország feltérképezését, különös tekintettel a vízi utakra. Rendeletek születtek a vontatóutak karbantartásáról stb.