Állok a tóparton és nézelődöm… Szombat van, délidő, a nap minden erejével tűz az emberek által felelőtlenül kilyuggatott ózonpajzson keresztül. Szerencse, hogy a rekkenő hőséget a reggel óta erősödő szél enyhíti. Enyhíti? Valójában forró szél csapódik az ember arcába, ami nem igazán hűt. Korán érkeztünk, túl vagyunk már a tervezett merüléseken, a felszerelést szétszedtük, az árnyékban kötélen száradnak a ruhák és a búvármellények. Csoportunk minden tagja foglalatoskodik valamivel, ki a felszerelését rendezgeti, pakolgatja, ki a merülésnyilvántartó lap adatai és búvárműszere segítségével merülési naplójába jegyzetelget, de van, aki a merülés utánra készített óriás szendvicsével küzd. (Eredményesen.) Megkeresem a vizesüvegem, jót kortyolok belőle (fontos a merülés után a folyadék bőséges pótlása, főleg ilyen melegben), langymeleg folyadék tölti meg a számat. Úgy tűnik, egy napsugár ügyesebb volt nálam, s megtalált a fák lombjai között egy aprócska nyílást, s hogy leleményességét bizonyítsa, melegét a vizesflaskának adta. (Persze valószínű az is, hogy én voltam a figyelmetlen, s nem jól rejtettem el a táskák alá a palackot.) Kortyolok még egy nagyot a meleg vízből. (Valójában nem zavar, megszoktam, hogy mindig olyan hőmérsékletű folyadékot fogyasztok, amilyen éppen van.) Kilépek az árnyékból és nézelődök. Szeretek nézelődni, különösen, ha körülöttem búvárok vannak. Mindig látok érdekességeket, valahogy fogékony vagyok az ilyen felfedezésekre (is). Délre megtelt a tópart, számos búváriskola, kisebb nagyobb búvártársaságok, s persze sokak hozzátartozói látogattak ki a vízhez. Nyüzsög a part, ki gépen szállna fölébe, az szorgos hangyabolynak is vélhetné kellő magasságból. Búvárruhások és felszerelésüket cipelők (egyesekre inkább a vonszoló jelző a megfelelő), fürdőruhások, sétálgatók, álldogálók (köztük én is). Egyesek térdig-derékig a vízben, mások kemények: bátran a nap tüzét választják a csokiszín reményében, megint mások meg az árnyékban rejtőzködnek. S az álladó körforgás a búvárok körében: merülésre készülők, éppen parti szünetet tartók, s persze a tó felszínén és víz alatt számos búvár. S sok, többnyire eleven gyerek mindenfelé. Jó őket itt látni, biztos, hogy közülük is néhány éven belül búvár lesz! (Róluk is lesz még szó a későbbiekben.)

A távolban egy gigantikus méretű fólia, mellette szépen sorba elfektetve – bármely katonai búváregység parancsnoka is elégedetten szemlélné ezt az alakias rendet – a tűző napon tucatnyi palack. A hozzájuk tartozó búvárok távolabb, az árnyékban beszélgetnek, vagy hallgatják az eligazítást. (Én egyébként nem szeretem a közös fóliát, szeretem a magamét magam összesarazni. Igaz, ha egyet használ mindenki nem kell az oktatónak a felszerelés otthoni készítése alkalmával számolgatni, rakosgatni, hogy hány egyéni merülőbázis kell majd a következő napon. Az egy nagy fólia az biztos, nincs tévedésre lehetőség, elég lesz mindenkinek.)

A rendezett, sütkérező nyomástartó edényektől innen egy igazán szemrevaló metálkék, a napon csillogó-villogó alumínium palackon akadt meg a tekintetem. Tulajdonosa nyilván büszke a szép, új felszerelésére, s hogy senki figyelmét ne kerülje el, felállította egy kisebb földkupacra. Úgy gondolom, hogy legalább egy valakinek biztosan fel kellett volna fedeznie – na nem a palack szépségét –, hanem azt, hogy áll és a tűző napon van, a csoportot irányító merülésvezetőnek. (Megjegyzem, hogy a napon biztos volt 40-45 Celsius fok.) A tulaj persze nem volt a palack a környékén, később felfedeztem az árnyékban. Még egyszer látókörömbe került a szép kékség, mikor gazdája a feje felett átemelve – mint egykoron a háttámlás palackokat szokás volt, igaz könnyedén, nyugodtan, szépen – felvette a hátára…

A tavon lévő kis stég bevezető járórészen szorosan egymás mellé fektetett készülékek várták a búvárokat. Ez lényegében egy jó és kényelmes megoldás. Volt azonban a készülékek között egy „kakukktojás” is, őt gazdája állva hagyta magára, na nem túl hosszú időre, 4-5 perc múlva visszatért hozzá. Visszatért, leült elé (homlokán a maszkja, piros pont viszont, hogy volt légzőcsöve), belebújt, s vagy negyedórát igazgatta magán. Gondolom ismerkedett a rögzítésekkel, vagy gyakorolta a csattok nyitását-zárását, lényeg az, hogy jól elvolt. Lassan azután megérkezett a merülőcsoportja is, élükön mosolygós, vidám merülésvezetőjükkel (neki igaz nem volt légzőcsöve, minek az egy tóba, búvártanfolyamos hallgatókkal). Még öt-hat perc
igazgatás, beszélgetés majd elindultak az erősödő szél miatt egyre jobban fodrozódó-hullámzó víz felszínén a kiválasztott bójájuk felé. Érdekes volt. A csoport némely tagja maszkkal a homlokán kezdett el úszni, mások háton uszonyoztak (a légzőcső nem volt a szájukban), megint mások arccal előre, (szintén légzőcső nélkül), s ha jól él bennem volt aki egyből légzőautomatával indult. Ahhoz messze voltam, hogy el tudjam dönteni, melyikük kortyolt először egy jó nagyot az egyre jobban csapkodó hullámocskákból Volt azonban valami, ami egységet adott a csoportnak: a felszíni úszás közben szinte kivétel nélkül jobb kezükben kiemelték a vízből a légzőautomatájuk második lépcsőjét.

Szemlélődésemből indián csatakiáltások zökkentettek ki: két 8-10 év körüli fiúgyermek rövid ujjas-száras neoprénben szökdécselve rohant be a vízbe. Édesanyjukkal – meglehetősen hangos – vitába keveredtek, hogy melyik bójáig úszhatnak, vagy mégsem. A fiúk végül is hol lemerülve, hol a víz fölé szökkenve bejárták (mit bejárták, becikázták) a búvárok által be- és kijutásra használt partszakaszt, szerencsére sem magukban, sem másokban nem okoztak kárt…

A fiúk mozgását követve láttam meg a kedvencemet, a tarkón lévő maszkot, s így a jobb oldalon csüngő légzőcsövet. Hárman voltak, az oktató társmentési ismereteket magyarázott búvárainak a sekély vízben. A háton fekvő „sérültet” (persze ő is maszk nélkül volt) időnként elborították a hullámok. Nem baj, ha tüdőre szívja a vizet, meggyőzőbb lesz a mentés… (Időközben a hátam mögött a korábban sziú indián-búvárokat alakító fiúk átváltoztak szamurájokká és hosszú műanyagkardokkal vívtak. Valószínűleg ők is érezték, hogy nem a legjobb helyet választották a párviadalra, mert az árnyékból felhangzó határozott és hangos anyai intelmekre tiltakozás nélkül a búvárokban ritkább területre vonultak.)

Elindultam, hogy lemossam a neoprén csizmámról a rátapadt homokot. Megkerültem a parti sekély vízben elhelyezett két igényes, összeszerelt, ránézésre is legalább negyedmilliót érő légzőkészüléket, amit lassan a hullámok finom homokkal, növény darabkákkal borítottak be. A csizma mosogatása közben egy picike, tündérnyi kisleány lépegetett el előttem, szöszke fürtjei szinte villogtak a napsütésben. (Magyarul, a tűző napon semmi nem volt a fején.) Pici kisleány, cuki fodros ruhácskában, kissé bizonytalan már a térdig érő vízben imbolygott. Nem felügyelet nélkül volt, felharsant az anyai kiáltás: Nem mehetsz beljebb! Persze a kisleány azért beljebb lépegetett, s a cuki ruha, cuki fodra elázott. S az anyai intelmek, utasítások persze jöttek az alig tíz méterre lévő árnyékosból. (Elmenőben kicsit bizonytalanul a bázisügyeletesnek felvetettem a szabadon, felügyelet nélkül tevékenykedő gyermekekkel kapcsolatos aggályaimat – aki ismer, az tudja, hogy én aggályoskodó vagyok. A válasz kicsit ijesztő volt. Lényege az, hogy kilátástalan szólni a szülőknek, szinte kivétel nélkül sértődötten azt mondják, hogy ők vigyáznak és felügyelik a gyermekeiket.)

Időközben újabb búvárok indultak merülésre, míg mások a partra igyekeztek. (Kivétel talán az a néhány búvár volt, akik a sekélyvízben térdelve 10-15 perc keretében beszélgettek, majd a partra jőve lerakták a felszerelésüket.) Bámészkodtam volna még, de egyik búvártársam szólt: „Összepakoltunk, elvisszük a palackokat… Rendben – válaszoltam – két perc, s én is kész vagyok…”

Kellemes volt ez a szombat délelőtt: jó(ka)t merültünk, s én még sok apró érdekességet is láttam…

Utóirat: Felteheti bárki a kérdést, hogy miért kell egy cikket szentelni, ezeknek az „apróságoknak”? Lehetnek olyanok is, akik okoskodásnak, vagy kötözködésnek tarthatják megjegyzéseimet. Az utóbbi időben búvár fórumokon téma volt a búvároktatás, a hallgatókkal történő foglalkozás, a tanfolyamok mennyiségi és minőségi kérdései. Úgy gondoltam, hogy én is elmondom e kérdésekkel kapcsolatban a véleményemet. Azután azért is írtam, írok és fogok is írni ezekről a dolgokról, mert engem bosszantanak ezek az apróságok. Félreértés ne essék, minden búvár – magamat is beleértve – követ el hibát. Kérdés azonban, hogy felhívják-e erre a figyelmét. Nyilvánvaló, hogy marad palack állva, vagy kerül a homlokra maszk. Csakhogy az nem maradhat úgy még egy percig sem, mert azért van a merülésvezető, hogy észrevegye, szóljon, vagy maga javítsa ki a hibát. A hibát mindig ki kell javítani, de búvártanfolyamon egyáltalán nincs mérlegelési lehetősége a búvároktatónak, hogy miért szól, miért nem. Nem szeretnék senkit kioktatni, de emlékeztetnék arra, hogy a búvároktató (merülésvezető) által elnézett, illetve ki nem javított hiba az a búvár veszélyeztetése. (S ez a búvároktató legnagyobb bűne…) S, ha egy apró hibáért nem szól valaki, mi lesz az a „nagyobb” hiba, amiért szól? Egyáltalán, mi a kicsi, és mi a nagy hiba? Ki dönti el, hogy milyen súlyú egy hiba? Például mekkora hibának számít, ha egy viszonylag kismélységben történő merülésnél, ha nem hasonlítják össze a búvárok a palacknyomásjelző műszerüket? Egyébként azért is bosszantanak ezek az „apróságok”, mivel előfordul, hogy hallgatóim megkérdezik, hogy én nem így mondtam, vagy mutattam valamit, mint ahogyan ott a parton másoktól látják. Te kedves búvároktató társam mit válaszolnál egy ilyen kérdésre? Azt mondanád, hogy az, amit a szomszédban lát, az úgy nem jó, de azokra nem szól rá a vezetőjük. Logikusan következhet a második kérdés, biztos ez nem jelentős dolog, s akkor én meg miért szólok, hiszen láthatom, lehet úgy is? Ezek után kezdjek el magyarázkodni? Biztos el fogja fogadni az emberem, amit mondok, de azért lesz benne egy kis bizonytalanság. S lehet, ha majd mással merül, kipróbálja, hogy lehet-e úgy is. Azután meg mást is kipróbál… Esetleg tanácsoljam a búváromnak, hogy ugyan már, nézzen másfelé? Valójában tudom a hallgatói kérdésre a jó választ, de ezt nem mondom, nem mondhatom neki…. Miért? Gondold kedves búvároktató társ, hogy mit mondanék… Hogy is van a közmondás a vétkessel, a némával, a bűnösökkel? S én miért legyek közöttük? No, meg persze azok, akik úgy gondolják, mint én. Remélem, ők a többség…