Kincskeresők - tengeri rablók és hullagyalázók?


2007 nyarán egy hatalmas elsüllyedt kincsről szóló hírtől volt hangos a nemzetközi és a magyar média: az amerikai székhelyű Odyssey Marine Exploration részvénytársaság 500.000 darab ezüstpénzt (14 vagy 17 tonna) talált az Atlanti-óceán mélyén. A kincs értékét egy szakértő 500 millió dollárra becsülte, a hajó a "Black Swan" (Fekete Hattyú) kódnevet kapta. A cég azzal a céllal termelte ki ezt a hatalmas mennyiségű tárgyat, hogy eladja azokat, és ebből fedezze a kutatás költségeit, majd busás osztalékot fizessen a befektetőknek.

Tekintélyes nemzetközi újságok, magazinok rendszeresen visszatérnek a témára, értékelik az újabb fejleményeket, a magyar média ugyanakkor szemérmesen elhallgatta az újabb fejleményeket. Az Odyssey tevékenysége és a körülötte kialakult viták jól megvilágítják, mi is a kincskeresés valójában. Ez az eset egyben katalizátorként is működhet, és segíthet lezárni a víz alatti örökség "gondozásának" egy szégyenteljes fejezetét is.

Egyes országokban koncesszió "szerezhető" víz alatti kincsek kitermelésére. A koncesszió szabályai helyenként változóak, a lényeg az, hogy a kutatás célja anyagi profit termelése. Ez általában a feltárt tárgyak eladását jelenti. A nemzetközi tengeri jog tovább bonyolítja a képet. Az egyes államokhoz tartozó territoriális vizeken kívül ugyanis az elhagyott hajók, rakományok (amennyiben azok nem hadihajók) kimenthetőek, amennyiben a tulajdonos ismert különféle arányokban osztoznak az értéken. Ez a szabály azonban a modern hajózás viszonyaiból indul ki, és létrejöttében az aktuális hajószerencsétlenségek mentési eljárásának szabályozása áll. Sajnos egyes országok (pl. USA) a kulturális örökségre is kiterjeszti. A helyzet 2001-ben kezdett el változni, ugyanis nemzetközi szakmai szervezetek (pl. ICOMOS - nemzetközi, műemléki és régészeti szakembereket összefogó tanács) előkészítő tevékenysége alapján az UNESCO egy konvenciót terjesztett elő a víz alatti kulturális örökség védelmében. Az egyezmény egyik sarkalatos pontja az, hogy tiltaná a víz alól előkerült leletek kereskedelmét, illetve az ilyen céllal szervezett "kutatásokat". A konvencióhoz "természetesen" az USA még nem csatlakozott, mint ahogy - szégyenletes módon - Magyarország sem. A csatlakozók közül meg kell említeni a nagy tengerészeti múlttal rendelkező Portugáliát, vagy szomszédunkat, Horvátországot. Az utóbbi azért is érdekes, mert az egyezmény kötelezi a csatlakozott államokat, hogy a területükön található kulturális örökség kutatásában lehetőséget nyújtsanak az abban érintett államoknak is: ez a Szent István csatahajó esetében biztosítja a magyar kutatás számára a lehetőséget (amennyiben megfelelő tudományos programot sikerül összeállítani).

A Búvárinfó olvasói számára korábbi írásaink alapján valószínűleg nem kérdés az Odyssey tevékenységének megítélése. Egy történelmi hajóroncsnál nem csak a leletekre kell koncentrálni, hanem azokra az összefüggésekre is, amelyekben előkerültek. A rohammunkában végzett kitermelés során nem tudjuk, milyen dokumentáció készült, ha egyáltalán készült. Az adatokat tikosan kezelték, holott a tudományos kutatás egyik célja az ismeretek közzététele. Itt bizony nem feltárás történt, hanem feltúrás. Ezért aztán a tudományos közélet egységesen elítéli az Odyssey-t.

Az ügyet itt le is zárhatnánk, keseregve a pusztítás miatt és aggódva, ki, mikor és hol hajtja végre a következő kitermelést. Azonban több fordulat is történt az ügyben. Az egyik legfontosabb az, hogy Spanyolország kezdettől fogva gyanakodott, hogy spanyol hajóról van szó és vitatta az Odyssey jogát a kincshez. A tampai (USA) bírósághoz keresetet nyújtottak be, először azért, hogy betekinthessenek a kitermelés során készült dokumentumokba, majd azért, hogy visszapereljék a spanyol korona javait. A szakértői elemzés során ugyanis bebizonyosodott, hogy Nuestra Senora de las Mercedes spanyol galeonról van szó, amelyet hazatérés közben Brit hadihajók süllyesztettek el 1804-ben. A Mercedes nem kereskedőhajó volt, hanem a koronához tartozó hadihajó. Az elsüllyedt galeon háborús sírhely, az Odyssey tehát hullagyalázó kalóz. Természetesen az Odyssey mindezt vitatja. A kincset egyelőre nem lehet eladni, az ügyből per lesz. A Magyarországról bűncselekmények sorozatával kijuttatott későrómai Seuso-kincs egyik tanúsága az, hogy nem könnyű visszaszerezni bármit is az USA-ból, vagy Nagy-Britanniából (kis túlzással akár ki is lehetne söpörni az összes múzeumukat, ha hagynák).

Egy per az Egyesült Államokban azonban nem csak az igazságról szól, hanem a pénzről és a jó ügyvédekről (tehát ismét pénzről). Az Odyssey gazdasági szervezet. Az utóbbi egy év fejleményeit érdemes ebből a szempontból is kielemezni, szerencsére közgazdászok ezt meg is tették. A "Fekete Hattyú" és az 500 milliós rakomány hírére a cég árfolyama az egekbe szökött (9 dollár részvényenként). Aztán jött a spanyol bejelentés, a zárolás és a per híre. Ma már 5 dollár alatt a papír ára, mely gyakorlatilag ugyanaz, mint a "Fekete Hattyú" előtt, a piac tehát már elkönyvelte, hogy a cég elvesztette a pert. A per, bárhogy is végződik, drága mulatság lesz, Spanyolország mindent be fog vetni, hogy nyerjen, számára a pénz és az idő nem probléma. Az Odyssey-nek azonban profit kell, hogy fenn tudja tartani és üzemeltethesse igen költséges infrastruktúráját, illetve osztalékot tudjon fizetni. A cég bevétele 2007-ben 2,2 millió dollár volt, 2008 első negyedévében csak 300 ezer. A kiadások azonban 2,8 millióról 3,8 millióra emelkedtek, a cég veszteséges! Spanyolország azóta más kutatási helyszíneket is vitat, illetve több ízben feltartóztatta a vizein áthaladó Odyssey kutatóhajót. A Discovery Communications friss hírek szerint mentőövet dobott a cégnek egy kb. 2 millió dolláros szerződéssel, amely egy kincskereső tévésorozatra szól (igen, ők a Discovery Channel tulajdonosai...). Az Odyssey számára nem csak a pénz fontos, hanem az a mesterségesen gerjesztett érdeklődés, amely így az általuk kitermelt kincsekre vonatkozik. Az 500 milliós értéket ugyanis hamarosan vitatni kezdték. Abból, hogy néhány jó állapotú érem mennyit ér a piacon, nem lehet lineárisan következtetni, hogy ugyanabból 500.000 darabot mennyiért lehet eladni. A kereslet-kínálat viszonya változik, az érmék árfolyama csökken. A Discovery segítségével fel lehet kelteni az érdeklődést a kincsek iránt, így az árfolyam is emelkedhet. Ne feledjük, a kutatást az Odyssey már kifizette, és eddig nem tudott túladni az árun! Mindez korántsem egyértelmű, ugyanis amennyiben az Odyssey és a kincskeresés megítélése negatív irányba megy el, a Discovery sorozata is bajba kerülhet. Nekünk, a víz alatti örökség iránt elkötelezett civileknek az az egyik feladatunk, hogy felvilágosítsuk a nagyközönséget, milyen káros is a kincskeresés. 2 millióból (kb. 300 millió forint) értelmes, érdekes és valódi régészeti sorozatot is lehet forgatni.

Hab a tortán, hogy egyes hírek szerint a részvények árfolyamának meglendülése idején bennfentesek jelentős csomagokat adtak el, így nem csak kimentették a pénzüket, hanem jelentős haszonra is szert tettek. Így bízzon az ember a kincskeresőkben!

Remélhetőleg az Odyssey lesz az első kincskereső cég, amely jókora publicitás mellett összeomlik, esete kihat a kincskeresés jövőjére is. Amit a nemzetközi konvenciók nem tudnak elérni, a piac törvényei teszik helyre.


BÚVÁRINFÓ, 2008. JÚNIUS


Dr. Tóth J. Attila