A régmúlt időktől kezdve a munkabúvárok egyik kiemelten fontos feladata volt a szerencsétlenül járt hajók értékes rakományának a felszínre hozatala. Munkájuknak szigorú korlátot szabott az a mélység, melybe a búvár, vagy a nyitott búvárharang le tudott merülni. A mélyebbre történő merülés érdekében egyes felszerelés fejlesztők arra gondoltak, hogy nyomásálló, szilárd búvárruhába öltöztetik a merülőt. A korábbi időkben a szilárd ruha anyaga csak fémből készülhetett, innen ered a páncélbúvár név is. A merev búvárruha elgondolása már legalább 200 éves gondolat. Kezdetben a több száz kilogramm súlyú öltözetben lévő búvárt daruval engedték le, illetve emelték ki. (Képünkön egy 1882-ből származó felszerelés látható.) A páncélbúvár iránti érdeklődés az 1900-as évek elején ugrásszerűen megnőtt. Ennek az volt az egyik oka, hogy egyre több tengeralattjárót állítottak hadrendbe a nagyhatalmak. A bajbajutott tengeralattjárók legénységének megmentése és az 50 méternél mélyebbre merült hajók kiemelése viszont új kihívást jelentett. Németországban 1924-ben egy új páncélbúvár felszerelést mutattak be. A szkafandert belső műszerekkel, telefonnal, regenerációs oxigénellátással és emelkedést-süllyedést biztosító szerkezettel (tehát "önjáró" volt) szerelték fel, a kezeket fogók pótolták. A búvár akár 160 méter mélységbe merülhetett és 1-3 órát dolgozhatott. A következő években a páncélbúvár "éles bevetésekben" (pl. az amerikai Washington gőzös 86 méter mélységben lévő roncsának felkutatása, a szállított rakomány - vasúti anyagok - kiemelése) eredményesnek bizonyult. A kedvező tapasztalatok alapján olasz vállalkozók víz alatti roncsok - főleg az olasz partoknál szerencsétlenül járt tengeralattjárók - páncélbúvárokkal történő felkutatására megalapították a SORIMA elnevezésű céget. Munkálataik során a felderítésen, kutatáson, rakománymentésen kívül egész hajók emelését is elvégezték. Ebben az időben az USA-ban is eredményesen alkalmaztak egy más típusú páncélbúvárt: Benjamin Leavitt 1922-ben a közel 100 méter mélységben lévő Lusitania roncsához merült szilárd burkolatú búvárruhában. (Egy összehasonlító adat: a Drager cég egyik napjainkban használatos páncélbúvárruhájában a merülő akár 12 órát is eltölthet 300 méter mélységben...)

1882. A francia Carmagnolle testvérek által kifejlesztett páncélbúvár öltöny. A fejrész érdekessége, hogy a belsejében lévő búvárt 20 kis ablakon nézhetett ki.	1920. Páncélbúvár, vagy egyszemélyes tengeralattjáró?	1922. Az amerikai Benjamin Leavitt páncélbúvár felszerelése fejleszt ki, amit a Lusitania nevű híres hajóroncs búvármunkáinál használtak.
1923. A Neufeldt Kuhnke. a páncélbúvár által elért mélység 163 méter.	1930. A Tritonia, két angol mérnök által fejlesztett felszerelés	1937. "Új" páncélbúvár amit a NOAA használt a Lusitania roncsának kutatásakor
1971. Jim Suit, az ADS (Atmospheric Diving Suit) a NOAA fejlesztése	1990-es évek. Egy új modell, a"New Suit"	2006. A HARDSUIT (ADS 2000) elnevezésű páncélbúvár, mellyel 609,6 méter mélységbe merültek