Ilyenkor télen szívesen olvasunk, nézünk egzotikus történeteket, ezért egy ilyet választottunk a Búvárinfó november-decemberi számába: a Bounty kutatását. Valamelyik filmet mindenki látta a hajóról, pontosabban az egzotikus környezetben (Tahiti és a Pitcairn-sziget) lezajlott lázadásról és véres folytatásáról. A Bounty és legénységének története jó példa arra, hogy nincs szükség "valóságshow"-kra, az élet a legjobb rendező és a múlt megismerése, kutatása a leglebilincselőbb elfoglaltság. A lázadás ugyanis valóban lezajlott, William Bligh kapitány és Fletcher Christian valós személyek voltak, az események sok részlete tanúvallomásokból, naplókból ismert, ugyanakkor a szereplők és tetteik megítélése körül viták vannak. Korántsem biztos, hogy Bligh kapitány eszelős zsarnok volt, illetve Christian romantikus lázadó. Írásomban azonban nem velük, hanem a hajójukkal szeretnénk foglalkozni.

A háromárbocos Bounty 91 láb hosszával, 23 láb 3 hüvelykes szélességével (1 láb = 30,48 cm, 1 hüvelyk = 2,54 cm) nem nagy hajó, de új építésű volt, ráadásul vörösréz védőborítással is ellátták. Ez az 1780-as évektől bevett szokás lett a trópusi vizekre induló brit hadihajóknál. A lázadók útjuk végén a Pitcairn-sziget partjánál felgyújtották, hogy a hajó ne hívja fel rájuk üldözőik figyelmét (Bligh ugyanis a mentőcsónakkal sikeresen megtette a legközelebbi holland gyarmatig tartó 3.600 mérföldes utat, majd ezt követően a Pandora hadihajó módszeresen kutatta a lázadók nyomait). Az égő roncs elsüllyed, és ami elsüllyedt, azt meg is lehet találni.

1998. októberében az ausztrál James Cook Egyetem csapata szisztematikus kutatást szervezett a sziget partjainál. Munkájukat nagyban megkönnyítette, hogy a kicsiny szigetnek csak egyetlen kikötőhelye van, tehát a lázadók is csak ott tudtak kikötni. Ráadásul 1957-ben búvárok meg is találták a Bounty horgonyát. Az újabb kutatás célja a lelőhely feltérképezése volt. A sekély, hullámzó parti vízben fémkeresővel lokalizálták az öntöttvas ballaszt 1 m hosszú rúdjait, amelyek egy kb. 20×20 m-es területen csoportosultak. Ezek jelölik a roncs fő tömegét. A part közelében az egyik ágyút is megtalálták (az 1787. évi indulás előtt a kereskedőhajót az Admiralitás 4 ágyúval és 10 forgótalpas kis ágyúval is felszerelte). 1845-ben már két ágyút kiemeltek, közülük az egyiknek nyoma veszett. Az 1970-es években a harmadik ágyút is kiemelték.

A viharok miatt a kisebb tárgyak nagyobb területen szóródtak szét. Helyi búvárok már korán felismerték a relikviákban rejlő kereskedelmi értéket, ezért számos apró tárgy (főleg szögek) épült be különféle szuvenírekbe, ezzel is rongálva a lelőhelyet. A lázadók a hajó elsüllyesztése előtt a legtöbb használhatónak vélt tárgyat kiemelték. Bligh tengerészeti óráját (amely egyike volt az elsőknek) és a hajó iránytűjét 1808-ban adták el egy itt kikötő kapitánynak.

A roncs fa anyagának vizsgálatából tehát nem tudunk meg többet a kor hajóépítészetéről, és nincs "kincs" a rakományban. A Bounty azonban mégis fontos lelőhely, mivel nem egy "egyszerű" kereskedelmi hajóról van szó, hanem egy 18. század végi kutatóhajóról. Az út feladata a felfedezésen túl kenyérfa palánták gyűjtése volt, hogy a gyarmatokon ezekkel táplálják a rabszolgákat. Ezért a hajót valóságos úszó botanikus kertté alakították át. Még a kapitány kabinjába is növényeket helyeztek (talán a sok növény miatti zsúfoltság is hozzájárult a lázadó hangulathoz). Az öntözést ólom csövekkel oldották meg. (A képen a felszínre hozott öntözőcsövek maradványai láthatók.)

A ballaszt alatti érintetlen terület vizsgálata során számos leletre bukkantak. Megtalálták a palánkot kívülről védő réz lemez darabjait, jó megtartású réz hajószögeket, ágyú- és muskétagolyókat. (A képen a hajó rézborításának egy darabja és réz szegek láthatók.) Az ólom csőrendszerből is találtak töredékeket. A legénység személyes tárgyaiból azonban meglepően kevésre bukkantak rá (pl. egy réz kiskanálra). Egy átfúrt gyöngykagyló héj a hosszú polinéz tartózkodás emléke. A legénység egyik tagjának fennmaradt naplójából tudjuk, hogy tahiti tartózkodásuk alatt egyik időtöltésük az emléktárgyak gyűjtögetése volt. A lázadókat (összesen csak 9 fő) 6 polinéz férfi és 12 nő kísérte el a Pitcairn-szigetre.

A paradicsom hamarosan pokollá változott: hamarosan viszály keletkezett a polinézek és a nők többségét kisajátító európaiak között. Amikor 1808-ban egy amerikai bálnavadászhajó újra felfedezte a szigetet, már csak egy lázadó, John Adams volt életben. Az ausztrál kutatócsoport a telepesek házainál (az Adamsról elnevezett Adamstown-ban) is kutatásokat végzett, ahol a hajóról hiányzó személyes tárgyakat (pl. palackok, kerámia edények) és fegyvereket (muskéta, golyók) is megtalálták. Az ágyú a Townsville-i Quensland Museumban (Ausztrália) került kiállításra.