Minden hajónak van horgonya, és aki hajózott, sajnos tapasztalhatta, hogy a horgonyt időnként elveszíti az ember. Nem volt ez másként a történelem korábbi századaiban sem, így a folyók és a tengerek alján számos horgony található. Mivel a horgonyok szerkezete, készítési technikája, típusai változtak az idők folyamán, elvileg lehetséges, hogy meghatározásukkal keltezni tudjuk, sőt, készítési helyhez is köthetjük őket. Mindez azt is jelenti, hogy megtudjuk, mikor, milyen hajók jártak az adott területen.
Annak ellenére, hogy számos ponton történt előrelépés a "horgonyológiában", több nyitott kérdés vár még megválaszolásra. Cikkünkben egy körképet szeretnénk nyújtani az olvasónak erről az érdekes tárgytípusról.

A horgonyok többsége régészeti összefüggés nélkül került elő és gyakran sportbúvárok hozták őket felszínre (jó esetben múzeumba kerültek). Ez azt is jelenti, hogy magán a tárgyon kívül semmilyen azonosítást segítő megfigyelés nem jutott el a régészekhez. Szerencsés módon a horgony a hajósok egyik jelképe, ezért gyakran feltűnnek ábrázolásokon, továbbá időnként fogadalmi ajándékként szentélyekben. Néhány ritka esetben a rajtuk található díszítés, esetleg felirat is segítette meghatározásukat. A víz alatti régészet megjelenésével mód nyílt rá, hogy tanulmányozzuk az eredeti összefüggéseket. Kiderült, hogy a horgonyok gyakran nem magányosan, hanem egy-egy területre koncentrálódva bukkannak elő. Ezek általában öblök, illetve hegyfokok körüli területek, tehát olyan helyek, amelyek alkalmasak kikötésre, horgonyzásra. Ezeket a helyeket horgonyzóhelyeknek nevezzük. Azért fontosak számunkra, mert az innen előkerülő leletek (nem csak horgonyok, hanem használati tárgyak, rakomány elemek, hajóroncsok) elemzésével a térség hajóforgalmára is lehet következtetni.

Az ábrázolások, hajóleletetek, valamint az egyéb összefüggéssel (pl. szentélyekből előkerült, felirattal ellátott darabok) keltezhető horgonyok alapján kezdett körvonalazódni a horgonyok története. Kezdetben kőhorgonyokat használtak, ezek kisebb-nagyobb kőtömbök, melyeket kötélen eresztettek le. Két fő csoportra oszthatjuk őket: a nehezékhorgonyok pusztán súlyukkal rögzítik a hajót. Vannak közöttük olyanok, melyeken középen egy horony fut körbe, és ide erősítették a kötelet, illetve vannak olyanok is, amelyeknél a kövön keresztül fúrt lyukba erősítették a kötelet (1. kép: Kohorgonyok az Ulu Burunnál talált bronzkori hajón). A másik csoportot azok a kőhorgonyok alkotják, melyeknél további lyukakat alakítottak ki, és azokba fa rudakat (karmokat) erősítettek, hogy a horgony azokkal is kapaszkodjon az aljzatba (2. kép). Ezt a második csoportot összetett szerkezetű kőhorgonyoknak hívjuk. Mivel a szerves részek az esetek túlnyomó többségében mára elpusztultak, a kőhorgonyok hornyolt, vagy lyukakkal ellátott megmunkált kőtömbként kerülnek szemünk elé. A korábban elterjedt nézettel szemben ma már tudjuk, hogy kőhorgonyokat a bronzkortól fogva folyamatosan használtak. Virágkoruk azonban a Kr.e. 6. század elejével leáldozott, mivel ekkortól megjelentek a mai horgonyok ősei. Ezek fa horgonyok voltak két karommal, a karmok síkjára merőlegesen keresztrudat helyeztek el (ezt nevezzük dúcnak is). Ez kezdetben kőből volt (Kr.e. 7. századtól - 3. kép), majd a Kr.e. 5. század folyamán megjelentek az ólombetétes, később az ólomdúcos fa horgonyok (4. kép). Az utóbbiak a római korban igen elterjedtek voltak, a legtöbb tengerparti múzeumban ki van belőlük állítva néhány darab. Az ólombetétes keresztrudat úgy alakították ki, hogy a fa keresztrúdban üregeket képeztek ki és ebbe ólmot öntöttek. Tengeri környezetben a fa ritkán marad meg, ezért ezekből a horgonyokból többnyire csak a kő, illetve ólom dúc és ólom betét maradt fenn. Viszonylag gyakorinak tekinthetőek azok az ólom merevítők, amelyek eredetileg a horgony karjait és a horgony szárát kötötték össze, illetve erősítették kapcsolatukat. Ezek három, szögletes lyukkal ellátott téglalap alakú ólomdarabok (5. kép). Bár korábban is ismerték, de csak a rómaiak alatt terjedt el a vas horgonyok használata. A korai példányok két karja ívesen ágazik el, később V alakban, a későcsászárkori-bizánci korban pedig megtört alakban (6. kép a Yassi Ada-i (Törökország) amfóraszállító hajó részlete a vas horgonyokkal Kr. u. 7. sz. eleje).

A középkorban tovább használják a fa, illetve a vas horgonyokat. A keresztrúd ezeknél fából volt. A 18. századi vas horgonyoknál elterjedt, hogy a horgony karmai lapos, szív alakúra voltak kiképezve. Árulkodó lehet a fém megmunkálása, illetve vegyi összetétele is. Az ún. admiralitás horgony csak a 19. században jelent meg Nagy-Britanniában. Ennek fő előnye az volt, hogy a keresztrudat egy retesz oldásával el lehetett csúsztatni, illetve be lehetett forgatni a horgony szára mellé, vagyis a horgony kevesebb helyet foglal el. Természetesen erre már az ókorban rájöttek és a római császárkorból is maradt fent hasonló elven működő vas horgony, a különbség csak az, hogy a keresztrúd egy ólomdúc volt.

Évszázadokon keresztül csak kötelet használtak a horgonyok megkötésére, ezért is kellett olyan nagy hangsúlyt fektetniük a kő, illetve ólom dúcra. Julius Caesar leírása szerint az atlanti partvidék keltái már rendszeresen vas láncot használtak erre a célra.
A fent vázolt típusok, illetve fejlődési irányok az európai kultúrkörre vonatkoznak. Tudjuk, hogy kőhorgonyokat már a bronzkori Indus Civilizáció óta használtak az Indiai-óceán térségében, sőt, lehet, hogy az összetett szerkezetű kőhorgonyok ötlete is innen került át a mezopotámiai kereskedelem révén a Földközi-tenger medencéjébe. Kína térségéből ismerünk kő horgonydúcokat, de a rendelkezésre álló források alapján ezeket a szár alsó, vagyis karok felőli végén helyezték el. Látható, hogy a kapcsolatrendszerek ellenére a helyi fejlődés térségenként külön utakon járt. (7. kép: ókeresztény horgny ábrázolások a római Priscilla katakombából).

Hogy lesz a horgonyból történeti forrás? A készítés technikájának alapos megfigyelése, illetve az eltérő formai jegyek alapján a fent vázolt fő csoportokon belül típusok különíthetőek el. Ezek a típusok keltezhető leletek, illetve hipotetikus összehasonlítások alapján keltezhetők, esetenként eredetük is meghatározható. Segítség lehet például a kő fajtája is. Az Etruria (Közép-Olaszország) partjai előtt talált, görög márványból készült kődúcok egyértelműen a két térség (görög városok és etruszk városok) közötti közvetlen tengeri kapcsolat bizonyítékai. A horgonyok és a hajók mérete között is összefüggés volt. Ha tehát elemezzük egy-egy horgonyzóhely kikötőanyagát, akkor nem csak azt tudjuk meg, hogy az egyes korszakokban hogy változott azok használata, hanem azt is, hogy honnan jöhettek és mekkorák lehettek a hajók. A rendelkezésre álló biztos adatok hiányában ez az a pont, ahol jelenleg a legnagyobb a bizonytalanság. A folyókra és a tavakra vonatkozóan eddig nagyon kevés adatunk van. Ezek arra utalnak, hogy nem szabad mechanikusan adaptálni a tengeri régészet eredményeit. A kérdés megoldásában csak az elkövetkező évtizedek módszeres kutatása fog tudni segíteni. Ha merülésünk során horgonyt (különösen, ha kőhorgonyt, kő-, vagy ólomdúcot, illetve a szokásostól eltérő vas horgonyt) észlelünk, ne bolygassuk meg, hanem értesítsük a felfedezésről az adott országban illetékes régészeti hatóságot. Azzal, hogy jó szándékkal magunk emeljük ki a leletet, esetleg elpusztíthatjuk eredeti összefüggését (ez lényegében minden régészeti leletre, jelenségre igaz).