ÓKOR

Amikor középkori, vagy ókori hajókról esik szó, általában előkerül a gálya mitikus fogalma. Tapasztalataink szerint a nagyközönség számára minden ókori hajó gálya (pl. "római gályák", amelyek amforákat szállítottak). Úgy gondoljuk, víz alatti régészeti sorozatunkban mindenképpen foglalkozni kell ezekkel az evezős hajókkal.

Az evezős hajók előnye, hogy haladásuk kevésbé függ a széliránytól, áramlatoktól, rövidtávon viszonylag nagy sebesség elérésére képesek. Ezek a tulajdonságok a felfedezők, kalózok és hadiflották ideális eszközeivé tették őket. A nagyszámú legénység harc esetén tengerészkatonaként is bevethető. Az evezősök sok helyet is elfoglalnak, valamint a nagy sebesség elérése miatt alkalmazott karcsú test befogadóképessége kisebb, mint a vitorlásoké, ezért a kereskedelemben csak akkor használták őket, ha a sebesség és a katonai erő szükséges volt az "üzlet lebonyolításánál".

Az evezőshajók ábrázolásai a bronzkor folyamán jelentek meg a Kelet-mediterrán térségben. Az ilyen hajók építése, felszerelése és működtetése jelentős befektetést igényelt (gondoljunk a legénység élelmezésére, illetve arra, hogy aki a hajón evezett, nem tudott otthon földet művelni), ezért felbukkanásuk egybeesik az első államok létrejöttével. A Közel-keletet és Egyiptomot a bronzkor végén feldúló Tengeri Népek is evezős hajókat használtak. A Medinet Habu-i templom reliefjein III. Ramszesz fáraó parancsára megörökítették, amint az egyiptomi flotta Kr.e. 1190 körül legyőzte a Tengeri Népeket.

Képi és írásos forrásaink következő fontos csoportja a görög és föníciai gyarmatosítás kezdeti időszakára (Kr.e. 9. sz. második fele - 8. sz. vége) vonatkozik. Ezek többsége görög (athéni) vázákon található és az evezősöket a hosszú, alacsony oldalfalú hajótest mentén oldalanként egy sorban elhelyezkedve mutatja. Az írásos források a 30 evezősöket triakontérának, az 50 evezősöket (tehát egy-egy oldalán 25 evezővel ellátott hajókat) pentekontérának nevezik. A hajók orra hegyes, amely a gyors haladást segítette, illetve talán más hajók megtámadásában is lehetett szerepe (ez azonban ezeknél a típusoknál még nem bizonyított). A fartőke felmagasodik és díszített. A hajót nem kormánylapát, hanem evezőkormány segítségével irányították.

A Kr.e. 8. sz. végén valószínűleg a föníciaiak találták fel azt a megoldást, amely szerint az evezősöket egymás fölé két sorban helyezték el, így adott hosszúság mellett jelentősen megnövelték a hajtóerőt. Az azonos számú evezővel ellátott egy evezősoros hajóval szemben a test rövidebb, így ellenállóbb lett. Az új hajótípus - ókori nevén biremisz - első ábrázolásain már feltűnik a hegyes orr lemez bevonata, ami a harci technika változására utal, vagyis a lékelésre (Asszír palotadombormű Ninivéből, Kr. e. 700 k.). Az archaikus (Kr.e. 7-6. sz.) legelterjedtebb hadihajótípusa a biremisz lett, felbukkan vázaképeken, reliefeken, fémtárgyakra karcolva stb.

Az archaikus kor végén terjedt el az a megoldás, hogy egy harmadik evezősort is elhelyeztek a meglévő kettő fölé. Kr.e. 480-ban, a szalamiszi csatában is háromsorevezős hajókból (triérész, vagy triremisz) álló görög flotta győzte le a perzsákat. A hajó elkészítése, karbantartása és fegyverben tartása akkora költség volt, hogy csak néhány klasszikus kori (Kr.e. 480-330) állam engedhette meg magának a triérészekből álló hadiflottát. Ezek közül is kiemelkedett Athén és Szürakuszai. A két flotta a Kr.e. 5. század utolsó harmadában, peloponészoszi háború során összecsapott egymással. Az ütközetben a masszívabb szürakuszai hajók győztek. Az egyes tengeri hatalmak hajói között ugyanis már akkoriban is voltak különbségek, a biremis, vagy triremis központonként másként nézhetett ki.

A hellenizmus időszakában a birodalmakkal párhuzamosan a hadihajók mérete is gigászivá növekedett. Megjelentek a négy-öt soros hajók, de forrásaink ezeknél nagyobbakat is említenek. Természetesen az óriások esetében a 7-8 sort már nem egymás fölé ültették, hanem egy-egy evező mellé több embert tettek, ezzel növelve a hajtóerőt. A korszakara jellemző Karthágó nyugati dominanciája, majd háborúba keveredése Rómával, amely a 3. sz. közepére maga is tengeri hatalommá vált. A pun hadiflotta karthágói bázisa ismert. Egy kerek, a tengerhez csupán egy kapuval csatlakozó kikötőmedence közepén egy kerek sziget volt. A szigeten és körben a parton sorakoztak az oszlopos szerkezetű műhelyek, ahol építették, tárolták, és karbantartották a hadihajóikat. Szükség esetén a punok képesek voltak előre gyártott elemekből rövid idő alatt hatalmas flottát kiállítani.

A köztársaság-kor végére Róma beltengerré változtatta a Földközi-tenger medencéjét. Egy ideig a kalózok kis méretű, fürge, könnyen manőverezhető evezőseikkel komoly problémát okoztak, de Pompeiusz, átvéve taktikájuk, felszámolta tevékenységüket. A liburna nevű kis méretű, egyetlen evezősorral ellátott hadihajó az illír kalózok hajójából alakult ki. Az új típusú flotta hatékonyságát az actiumi (Kr.e. 31) csatában bizonyította, ahol legyőzte Antoniusz és Kleopátra hellenisztikus típusú, óriásokból álló flottáját. Ezt követően a tengeri hadiflotta jelentősége csökkent, mivel nem volt többé ellenfél. A hadszínterek az európai és ázsiai kontinens parttól távolibb területeire tevődtek át, ekkor nőtt meg a folyami flották jelentősége. A folyókon a lusoriae-nak nevezett egységek járőröztek. Ilyen hajókat figyelhetünk meg a Traianus oszlopon is (Róma). A fentiekből kitűnik, hogy bár a köznyelvben ezeket a hajókat gályának hívjuk, az ókorban ezt a kifejezést nem használták sem a nagy, sem a kisebb hajókra. Az evezősök mellett folyamatosan használták a vitorlásokat, illetve a folyókon a vontatott hajókat az áruszállításban.

Mivel a hadihajók nem szállítottak rakományt, komolyabb ballasztot, ezért nagyon kicsi az esélye, hogy túléljék az évezredeket. A szalamiszi csatáról beszámoló Hérodotosz leírta, hogy a perzsa hajók roncsai a felszínen úsztak, és partra vetette őket a tenger (a helyiek pedig szétszedték őket). Ennek ellenére rendelkezésünkre áll néhány fontos lelet. Az egyik egy hellenisztikus kori (Kr.e. 3-2. sz.) döfő-orr, amely az izraeli Athlit partjai előtt került elő. Az orrot bronzborítás védte, amikor letört, súlya miatt elsüllyedt és szerencsés módon megőrződött. A nyugat szicíliai Marsalánál egy Kr.e. 250-240 körül elsüllyedt pun hajó enged betekintést a karthágóiak mesterfogásaiba. A deszkákon betűkkel jelölték a csapok illesztési helyeit, ami arra utal, hogy a hajót szétszedve tárolták, majd a ráfestett jelzések alapján állították össze (nem minden trükköt az IKEA talált ki)! Mainznál a Rajna egy feltöltődött kikötőjében több császár-kori evezős hajó roncsát tárták fel, ezek a lusoria típusba tartoztak.

KÖZÉPKOR ÉS KORAÚJKOR

Korábbi cikkünkben az evezős hadihajók ókori történetét foglaltuk össze. Láthattuk, hogy méret, meghajtás és fegyverzet tekintetében számos típus követte egymást, illetve létezett egymás mellett. Mindegyiknek megvolt a saját neve, de egyiket sem hívták gályának. Ezt a fogalmat a modern szakirodalom alkalmazza rájuk összefoglalóan.

A velencei arzenál madártávlatból, 18. sz.

A történelemkönyvekkel ellentétben az ókor és a középkor váltása nem egy pillanat alatt ment végbe 476-ban, hanem egy hosszabb folyamat volt. A Nyugatrómai Birodalom összeomlása után a keleti birodalomrészen tovább folytatódtak a késő-római hagyományok. Ráadásul a keleti és nyugati gótok is felhasználták a római civilizáció romjait. Ebben az időszakban a későcsászárkorban kialakult hajótípusok éltek és fejlődtek tovább. Az evezős hadihajók mérete messze elmaradt a hellenisztikus kori monstrumoktól. Ez egyrészt azzal magyarázható, hogy a kisebb hajókat szükség esetén a politikailag széttagolódott kontinens folyóin is be lehetett vetni. Másrészt a gazdasági háttér hiánya nem tette lehetővé a száz fős, vagy még nagyobb legénység kiállítását, fenntartását. Nem mellékes szempont, hogy a nagy hadihajók építése specializálódott műhelyeket igényelt, amiket az utódállamok nem tudtak finanszírozni. A korszak legnagyobb flottamanővere a bizánci Belizár nevéhez fűződik, aki Justinianus Keletrómai császár nyugati expanziójának keretében expedíciós seregeket vezetett a mai Tunézia területére a vandálok ellen, Észak- és Dél-Itáliába a gótok ellen.
A 7. század folyamán az iszlám hódításival, a frankok előretörésével, a szlávok és az avarok támadásaival, vándorlásával jelentősen átalakult Európa és a Földközi-tenger térképe. A hajózási hagyományok azonban továbbéltek: a közel-keleti műhelyek a moszlimoknak építették a hajókat. Éppen az arabokkal folytatott versengés, illetve élethalál harc volt az, amely újabb lökést adott a bizánci hadiflottának. A kor hadihajóját, a dromont görögtűzzel látták el, és ezzel értek el jelentős sikereket a Konstantinápolyt támadó avar-szláv, illetve az arab inváziós erők felet.

A boccalamai gálya, 13. sz. eleje

A 9. sz. végén, a 10. sz. elején új hajótípus jelent meg Bizáncban: a galeias, a gálya névadó típusa. Ebben az időben még kis hajó volt, egyetlen sor evezőssel, nagy előnye volt a jó manőverező képesség és a sebesség. Ez az az időszak, amikor Velence megerősödik és önálló (Bizánctól egy ideig még névlegesen függő) kereskedő-köztársasággá válik. A velenceiek több alaklommal tettek hajóikkal szívességeket Bizáncnak. Időnként csapatokat szállítottak, máskor kísérték a bizánci flottamanővereket. Az arabok, majd a dél-itáliai normannok elleni akcióik áraként kereskedelmi és hajózási privilégiumokat kaptak, melyeket tengeri hatalmuk további növelésére fordítottak. A nagy fellendülést a keresztes hadjáratok jelentette konjunktúra hozta meg, igaz ebből a vetélytárs Genova is alaposan kivette a részét. Az érett középkorban a gályák mérete jócskán megnőtt. Az evezősöket már hármasával helyezték el, így növelték a sebességet. A hajókon kő és nyílvetők, valamint tengerészkatonák szolgáltak. A tengeri uralom fenntartása állandóan hadba vethető flottát igényelt, ezért az idők során Velence átszervezte saját haderejét. A 13. századtól az Arsenale ellátó bázisból hajóépítő és felszerelő óriásüzemmé alakul át. A távolsági (elsősorban fűszer-) kereskedelem védelme, illetve a kereskedelmi privilégiumok érvényesítése miatt konvojokba szervezett gályákat használtak.
Annak ellenére, hogy számos ábrázolás, illetve írásos forrás is fennmaradt a gályákról, a régészeti anyagban a legutóbbi időkig nem volt (bizonyítható) emlékük. 1997-ben a velencei lagúnában található Boccalama-nál egy nagyon jó állapotban fennmaradt 1300 körüli gálya roncsát találták meg és tárták fel olasz régészek. A hadrendből kivont hajót a mára víz alá került kis kolostor-sziget területének megnövelése céljából süllyesztették el. A test alsó része, bordázata épségben fennmaradt. Az ókori gályákkal ellentétben a középkoriakat a gerincből és a bordákból álló váz szerkezetre építették, és nem a palánkot csapolták össze először (a hajóépítészeti technikák változásaival a későbbiekben még foglalkozunk).
A puskapor és a tüzérség megjelenése sem szakította meg a gályák diadalútját. A tűzfegyvereket felvették a kötelező felszerelési elemek közé. Leggyakrabban az orrba helyeztek el egy nagyobb kaliberű ágyút. A gályák azért maradtak versenyképesek, mert a korai tengeri tüzérség még nem volt olyan hatékony (a 15.-16. sz. fordulója előtt csak ívesen tudtak tüzelni az ágyúkból, a sokkal pusztítóbb vízszintes tüzelést csak ekkor találták fel a portugálok).

Tunisz elfoglalása, a madridi falikárpit sorozat részlete (az eredeti minta-kartonok a bécsi Kunsthistorisches Museumban megtekinthetők)

A későközépkorban és a korai újkorban a terjeszkedő török hatalom okozta a legnagyobb gondot a nyugati népeknek. A török gályák, illetve flották az egész mediterrán partvidéket veszélyeztették. A tengeri hatalom megszerzésével lehetett csak biztonságot teremteni. A tengeri háború kiemelkedő pillanata volt Tunisz elfoglalása (1535), Valetta sikertelen török ostroma (1565) és a lepantói csata (1571). Mindhárom eseményt bőséges írásos és ikonográfiai anyag dokumentálja. Mivel ezekben a hadjáratokban a gályák és a galeasok (a szokásosnál nagyobb, megerősített, jelentős tűzerővel ellátott evezős hajók) kiemelkedő szerepet játszottak, ezért jól ismerjük a kor hajóit.

Groteszk módon éppen a lepantói győzelem okozta a velencei flotta és a hajóépítészet hanyatlását. A csatára készülő városállam ugyanis a megelőző években fokozta termelését, ráadásul a zsákmányolt hajók jó része is hozzájuk került. Mindez azt eredményezte, hogy évekig nem kellett új hajót építeniük. Nem vettek fel új inasokat az Arzenálba. A hagyomány kis híján megszakadt. Amikor felismerték a bajt, ismét hibát követtek el: pánikszerűen, gyorsított ütemben képeztek ki mestereket, akik már nem sajátították el kellő mélységben a hajóépítés tudományát. A 17.-18. században a mediterrán hatalmak háttérbe szorultak, ennek oka az atlanti flották (angol, francia, németalföldi) megerősödése, kereskedelmük fellendülése volt. A sorból nem szabad kifelejtenünk azt sem, hogy elfogyott a hajóépítéshez szükséges fa is. A tüzérség és a vitorlások fejlődésével a gályák elveszítették korábbi jelentőségüket.
A folyami evezőshajókról a Búvárinfó egy későbbi számában fogunk megemlékezni.