Október elején Máltán jártunk. Amennyiben jól sikerül egy búvártúra, még egy hosszabb írás keretében is nehéz - valójában nem is lehet - felvillantani az összes emlékezetes pillanatot, elmesélni a víz alatti felfedezések élményeit. Ezt akartam már az írásom címével - mozaik - is érzékeltetni. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy a saját élmények megírásán kívül egy ilyen cikk jó alkalom arra is, hogy néhány általános búvárszakmai-búvártechnikai kérdést is szóba hozzak…

Egy hetet töltöttünk a szigeteken, merüléseinket a magyar érdekeltségű Lagoon Divecenter Málta szervezte. A túrára már nyár elejétől készültünk, ismerős, összeszokott csapatunk volt, lapunk Szerkesztősége, valamint az FTSK DELFIN Könnyűbúvár Szakosztály tagjai és hozzátartozók tervezték az utazást. (A túráról való döntés és az elutazás között eltelt több hónapnyi idő lehet, hogy hosszúnak tűnik. Vannak, akik azt állítják, hogy ilyen távlatra nem lehet tervezni. Nehéz e kérdésben állást foglalni, mindenesetre én úgy gondolom, hogy az indulás előtt egy-két héttel dönteni egy hosszabb, távolibb túrán történő részvételről, az meglehetősen kockázatos dolog. A magam részéről nagyon fontosnak tartom a merülésekre az itthoni előkészületeket. Érdekes, hogy a legtöbb búvároktatási rendszer erről a szakaszról - amit én a merülés részének, a merülés előtti tevékenységnek tekintek - meglehetősen szűkszavú eligazítást ad, vagy semmit nem mond tankönyveiben, segédleteiben. Úgy gondolom, hogy egy búvártúrán történő részvételről akkor dönthet érdemben és felelősséggel valaki, ha részletes ismeretei vannak az adott helyszínről, a körülményekről, a túracsoportban részt vevőkről, a merülések jellegéről, a merülési célokról, s azok végrehajtására tervezett módszerekről. Pont ezért a magam részéről alapvetően elhibázottnak tartom, s a problémák (esetleges balesetek) kialakulásának egyik alapelemének tekintem a „Gyere velünk, négy nap múlva indulunk, van még egy üres hely, tuti jó buli lesz!” meghívásokat, illetve ajánlatokat. Természetesen értem én és tudom is, hogy mi áll a - kissé karikírozott - ajánlat mögött, általában az, hogy legyen tele a hajó, ne vesszen el a már megelőlegezett szállásköltség, előleg. Igen, ez egy szempont. A szervező - pillanatnyilag - biztos, hogy jól jár. Az már egyszer sem biztos, hogy az üres helyre „beugró” búvár is jól jár, mivel lehet, hogy a helyszínen szembesül azzal, hogy „én nem ilyen lovat akartam”. Persze a szervező, merülésvezető is rosszul járhat, ha a beugróról a helyszínen derülnek ki emberi, vagy búvártudásbeli komoly hiányosságok. S meglehetősen kétséges, hogy az utazás előtti héten megfelelő mennyiségű búvár- és egyéb információt lehet összegyűjteni a helyszínről, van idő a felszerelés alapos átvizsgálására, kipróbálására, a hiányok pótlására, a hibák kijavíttatására, s nem utolsósorban a személyes pszichikai, fizikai és egészségügyi előkészületekre. (Ez utóbbi mondatban szereplő feladatokat meglehetősen elnagyoltan fogalmaztam meg.)

Az első máltai merülésünkön egy igen kedvező tapasztalatra tettünk szert. Azt már itthon, a különféle meteorológiai előrejelzéseket tartalmazó világhálós oldalakról tudtuk, hogy a víz hőmérséklete 25 Celsius fokos. Igen, csak az előrejelzések általában a felszíni, partközeli hőmérsékletet jelzik. Nos, a merüléseink során meggyőződtünk arról, hogy a felszínen valóban 25 fokos volt a víz, de 30 méter mélységben sem volt 22-23 foknál alacsonyabb a hőmérséklet. S ami különösen érdekes volt, hogy még mélyebben sem volt hirtelen jelentkező hőváltás (hőhatár), amivel a hazai tavakban, vagy a közeli tengerekben találkozhatunk. Volt erősen szeles, hullámos napunk is, azonban a víz hőmérsékletén ez sem változtatott.

Amennyiben a szél, a hullámzás szóba került, egy érdekes és következtetések levonására is alkalmas merülésünkről emlékezem meg. Gozo szigetére látogatva az egyik ottani legérdekesebb merülőhelyen, a Blue Hole-nál készülődtünk merülésre. Fújt a szél, hullámzott a tenger, de Nagy Gábor merülésvezetőnk úgy ítélte meg, hogy biztonságosan végre tudjuk hajtani a merülést. Az eligazítás alatt néhány csepp eső hullott ránk, majd hirtelen felerősödött a szél, s mire az autókba mindnyájan bemenekültünk az utolsók a kiöntött ürgére emlékeztettek. A merülést töröltük, s átmentünk a nagyon közeli Belső tengerhez (Inland Sea). A hirtelen jött eső - helyesebb talán a felhőszakadás kifejezés -, amilyen gyorsan jött olyan villámsebesen távozott is, kisütött a nap, egyszóval néhány perc leforgása alatt a hatalmas sziklafalaktól övezett tengerecskénél visszatért a nyár, s a kánikula. A belső tengerből kivezető, a víz felszín alatt és felett is tekintélyes kiterjedésű, 80 méter hosszú alagúton indultunk a külső fal és általában érdekes és gazdag élővilágának felfedezésére.

(Korábban merültem már itt, akkortájt egy írásomban a tenger változó kékségének szépségét dicsértem.) A partról betonmólók nyúlnak a vízbe, melyektől a szélmentes időkben a színesre festett luzzuk (motorcsónakok) indulnak, hogy a turisták az alagúton áthajózva, a külső oldalon felmagasodó sziklafalak szépségeit, s az egyedülálló Kék Ablakot (Azure Window) megcsodálhassák. A búvárok is a mólókról jutnak a vízbe, melyeket ezúttal egy-egy nagyobb hullám elborított. Az alagút felé, a vízfelszínen úszva, légzőcsőből lélegezve indultunk. Amint az arcomat a vízbe tettem, meglepetéssel tapasztaltam, hogy szinte semmit nem lehet látni. A hullámzás teljesen felkavarta a sekély belső tenger máskor kristálytiszta vizét, ez volt a nulla látótávolság oka. Az alagút kijárata előtt lemerültünk, de lényegében itt sem változott a helyzet. Bal kezünkkel a falat, a jobbal az előttünk lévőt érintve úsztunk néhány métert, ahol már elfogadhatóvá vált a látótávolság, s újabb néhány méter megtétele és úgy 15 méter mélységbe történő lemerülés után már teljesen tiszta vízben folytathattuk utunkat… Visszatérőben is hasonló élményben volt részünk. Az alig félméteres látótávolságú kisebb mélységben kötelezően végrehajtott megálló alkalmával az erős hullámzás megnehezítette az állandó szint megtartását, ugyanakkor arra is fokozottan figyelmi kellett, hogy el ne sodródjunk egymás mellől. Csoportunknak a merülés végrehajtásával nem volt semmi gondja, mivel mindegyikünknek jelentős tapasztalata van - elsősorban hazai tavakban végrehajtott merülések kapcsán - a korlátozott látótávolság melletti búvárkodásban. (Napjainkban gyakorta hallható, olvasható, akár még fizetett hirdetés formájában is, hogy nem érdemes hazai vizekben, „iszaptóban, 3 fagyott süllő társaságában” merülni, s azt javasolják, hogy már az alapfokú búvártanfolyamot is „…Egyiptom tiszta vizeiben, delfinek, teknősök társaságában” végezzék el az érdeklődők. Nem kívánok senki üzleti érdekeibe belegázolni, de én ezt a kérdést alapvetően másként látom. Most viszont nem üzletről, reklámetikáról, tudatos megtévesztésről és hasonló kérdésekről szeretnék elmélkedni, hanem a búvárismeretek, a búvárgyakorlat oldala felől kívánom ezt a kérdést megközelíteni. Véleményem szerint azok a búvárok között véleményformáló helyzetben lévők, akik csak a kristálytiszta tengeri merüléseket ajánlják, azok rossz úton járnak, sőt megkockáztatom, akár még veszélyeztetik is hallgatóikat. Bárki kerülhet hasonló helyzetbe, mint mi, amikor egy iszaptavat megszégyenítő „lutyában” találtuk magunkat egy kristálytiszta és mesésen szép kék vizéről híres helyen. Megjegyzem, hogy a máltai eset merüléseim - hosszú - sorában nem egyedülálló eset volt, búvárkodtam a Vörös-tengerben „virágzáskor”, napokig egy-két méteres látótávolságú vízben, de adriai példákat is sorolhatnék. Úgy gondolom, hogy egy búvártudására, gyakorlatára igényes(ebb), a maga és társai biztonságára is figyelmet fordító merülőnek célszerű, ha a megszokottól eltérő körülmények között is kipróbálja magát, s gyakorlatot is szerez. Természetesen ez vonatkozik azokra a búvároktatókra is, akiknek kötelességük (lenne) a hallgatóikkal - nem szükségszerűen az alapfokú tanfolyam alkalmával - a különböző merülési körülmények megismertetése. Persze tudom, hogy egy hazai tavi, vagy egy tengeren végrehajtott merülési nap nem azonos pénzt hoz a konyhára… Remélem, azonban, hogy még nem süllyedtünk olyan mélyre, hogy a búvárkodás kizárólag csak a pénzről szólna…)

(2. rész)

Cikkünk - a lapunk novemberi számában megjelent - első részében máltai búvártúránkról és az egyes merülésekhez fűzhető gondolataimról - többek között a merülések előkészítésről, hirtelen megváltozó körülményekről, a hazai „iszaptavakban” végrehajtott merülések hasznosságáról - írtam.

Málta partjainak közelében 18 merülhető roncs található, van közöttük munka-, komp-, utasszállító- és hadihajó, repülőgép maradványa és tengeralattjáró is. Az elsüllyedés okai szerint vannak, melyek hadi cselekmények során kerültek a mélybe, mások a természet erőivel vívott harcban maradtak alul, de szinte évről-évre növekszik a máltai hatóságok által, a búvárturizmus lehetőségeinek szélesítése érdekében elsüllyesztett roncsok száma is. Ezek közül az érdekes merülőhelyek közül több könnyen merülhető a partról, merülhetők sűrített levegővel, de vannak hajóval megközelíthető víz alatti maradványok, s olyanok is, melyek csak mélymerülésben jártas búvárok számára elérhetők.

Első roncsmerülésünkre Málta északnyugati szegletében lévő kis félszigeten, a Cirkewwa elnevezésű merülőhelyen került sor. (Természetesen nem ez volt az első máltai merülésünk. Csoportunk öt merülő tagja közül négyen aktív búvároktatók voltunk (vagyunk), de természetesnek tartottuk, hogy az első víz alatti felfedezésünk egy - elsősorban a felszereléseinket kipróbáló, egymással ismerkedő - „bemerülő merülés” legyen. Gyakorta hallani egyes, magukat gyakorlottnak minősítő búvároktól, hogy felesleges - legalábbis számukra - az ellenőrző merülés, melyet csodaszép anyanyelvünk, búvárszaknyelvünk megcsúfolásaként „csekdájv”-ként emlegetnek. Lehet persze, hogy jártasságuk fitogtatásaként használják ezt a kifejezést, hogy a beszélgetőtársuk tudomására hozzák, ők már jártak távolabbi merülőhelyeken. A magam részéről úgy gondolom, hogy az első, ellenőrző-bemerülő merülés a túraindítás fontos állomása. Igaz, lehetnek, olyan valóságban is gyakorlott búvárok, akiknek felesleges az első - rendezett helyeken - a sekély vízben végrehajtott, alapgyakorlatok bemutatását is tartalmazó bemerülő merülés. Többnyire azonban nem ők elégedetlenkednek. Nagyon fontos viszont egy ilyen merülés a kisebb gyakorlatú társainknak és persze a merülésvezetőnek, aki itt mérheti fel igazán a búvárok gyakorlatát, magatartásukat, fegyelmezettségüket.)

Visszatérve a roncsmerüléshez, elsőként a Rozi nevű vontatóhajó maradványait kerestük fel. Az egykori munkahajót még 1991-ben süllyesztették el a búvároknak. A parttól mintegy 70 méter távolságban lévő, 30 méter hosszúságú hajó jó állapotban van, amit szemmel láthatóan befogadott a természet. A 18 éve mélyben nyugvó roncsot már mindenütt vastagon benőtték a tengeri növények, olyan érzése van az embernek, mintha mindent puha, zöld szőnyeg borítana. A hajó „úszó helyzetben” áll a 36 méter mély homokos fenéken, a fedélzeten 30-32 métert mutatott a búvárkomputerünk. Először a roncsot lassan körbeúsztuk, mindent alaposan szemügyre vehettünk. A nézelődést legfeljebb nagyobb halrajok zavarták meg, mivel esetenként szinte eltakarták a roncs egyes részleteit. (Természetesen emiatt senki nem panaszkodott.) A hajó felépítményébe beúszva, a kormányállásból a hajdani kapitány helyébe képzelhettük magunkat…

Cirkewwa másik roncsa a Patrol Boat, a P 29, melyet 2007-ben süllyesztettek el búvárlátványosságként. Nekem, mivel az elmúlt évben jártam már itt - írtam is erről a roncsról lapunkban - ismerős volt a roncs. A partról mintegy 120-130 métert kell beúszni a roncsig. Ezúttal napsütésben, nyugodt vízben, a felszín alatt úgy 10 méterrel közelítettük meg a roncsot. Az enyhén lejtős homokos feneket és a ki-be úszás unalmasnak tűnő szakaszát nagyobb magányos, vagy rajokat képező kisebb halak, s rengeteg gyökérszájú medúza színesítette. A roncs „úszóhelyzetben” áll a 32 méter mély homokos fenéken. A hátsó fedélzetnél értük el a roncsot, ahol a terjedelmes nyílások sötét szája szinte hívogatja a merülőt, hogy nézzen (ússzon) be a hajó testébe. A fedélzetből kimagasodik az egykori felépítmény, mely minden szintje érdekes, a kisebb helyiségekben - általában - rengeteg apró, ezüstszínű hal kevereg. A fedélzeten találkoztunk barrakudákkal, baráthalak rajaival, kék halak csoportjaival, de láttunk sügéreket is. Összehasonlítva a Rozival, a P29-en is már szinte mindenhol megtelepedtek a növények - pedig utóbbi még roncséletének alig van túl a második születésnapján -, azonban ez még nem mindent beborító „szőnyeg”, még sok helyen a festett felület az uralkodó. Számomra az egyik legérdekesebb része volt a roncsnak az árboc, melyről, mint magasba szökkenő kilátóról - a csúcson 18 méter a mélység - tekintheti át a látogató az 51 méteres roncsot… A roncstól visszatérőben útba ejtettük a helyi búvárok által a parti szikla falának egy kis üregében elhelyezett Szűz Mária szobrocskát, s egy fohásszal megköszöntük, hogy itt lehetünk…

A roncsok sorában harmadikként a Wied iz-Zurrieq völgyének végén lévő Blue Grotto elnevezésű merülőhely hatalmas, 1996-ban elsüllyesztett, 1000 tonnás, 115 méter hosszú Um El Faroud roncsát kerestük fel…

Itt egymást követő két napon kétszer merültünk. (Valamikor régen, egy búvárútikönyvben olvastam egy nagyobb hajó roncsáról, hogy a szerző ott legalább négy merülést ajánl, hogy meg lehessen ismerni. Megmaradt bennem ez a javaslat, és azóta minden roncs megmerülése után elgondolkodom, hány merülés kellene ahhoz, hogy ott ismerősként, otthonosan érezzem magam. Az évek során arra a következtetésre jutottam, hogy még a kisebb, egyszerű roncsok harmadik-negyedik merülés után is tartogatnak érdekességeket, újdonságokat. Ezért úgy gondolom, hogy a régi olvasmányban nagyon szűkre szabta a megismeréshez szükséges merülések számát a - nagy tudású, kiváló - szerző. Igaz, a legtöbb kedvtelési búvárnak az a célja, hogy egy túra alkalmával a lehető legtöbb új merülőhelyet keresse fel. Lehet ez is egy cél, de könnyen lehet, hogy az ilyen túraterv-célkitűzés nem valódi megismerést, maradandó részletes emlékeket eredményez.)

(3. rész)

A cikk előző részében már említettem, két egymást követő napon merültünk az Um El Faroud roncsánál… Ez a két merülésünk ékes bizonyítéka volt, hogy egyik napról a másikra alapvetően megváltozhatnak a körülmények egy merülőhelyen, mely más merülési célt, időtartamot, de akár más merülési technikát, esetleg felszereléseket is igényelhet.

Első nap a 115 méter hosszú teherhajó felső szintjével történő ismerkedést terveztük. Áramlással szemben úsztuk végig a két darabba tört roncsot. Először „felkapaszkodtunk” a hátsó darabon lévő, 18 méteres mélységben elhelyezkedő hajóhídra, majd a hajó nagyobbik, első darabján, átlag 25 méter mélységben lévő fedélzetét végig úszva jutottunk el az orrba. Merülésvezetőnk, Nagy Gábor itt készített néhány csoportképet. Nem volt egyszerű nekünk, modelleknek a helyzetünk, mert az áramlás olyan erős volt, hogy az első sorban ülőket hátulról tartani kellett. Könnyű volt viszont a visszaút, uszonyainkat nem igen kellett használni, arra azonban nagyon oda kellett figyelni, hogy valaki el ne sodródjon a csoporttól.

A hatalmas hajóroncs lenyűgöző látvány, de bennem az első merülés után csak egy-egy kisebb részlet maradt meg. A roncs gazdag élővilágának képviselői mindenütt fel-felbukkantak, talán így akarták a tudomásunkra hozni, hogy van még itt bőven látnivaló. A következő napon örömmel nyugtáztuk, hogy gyakorlatilag megszűnt az áramlás és a látótávolság is lényegesen megnőtt. Elsőként az - egyik - legmélyebb ponton lévő óriási hajócsavart kerestük fel. (A roncsokról szóló ismertetők gyakorta javasolják, hogy a maradványok érdekes részeit - többek között a hajócsavart, kormánylapátot, a leeresztett horgonyt, tehát a legmélyebben lévő részeket feltétlenül keressék fel a búvárok. Több személyes tapasztalat alapján úgy gondolom, hogy ez nem minden esetben a legjobb ötlet.

Azért, mert egy nagyobb, 6-8 fős, különösen eltérő gyakorlatú csoport esetében gondot okozhat a merülés további menetében. Nyilvánvaló, hogy a merülés levegőtervezése alkalmával a legmélyebb pont a számítás alapja, azonban gyakorta túl sok idő mehet el - s persze sok levegő is elfogy ez idő alatt - ezeknél a kis részeknél, amíg mindenki alaposan megszemléli azokat. Így könnyen előfordulhat, hogy nem marad idő a roncs átfogó felfedezésére. Pont ezért, én úgy gondolom, hogy a tervezés alkalmával érdemes mérlegelni, megéri-e a legmélyebb rész(ek) felkeresése, jelent-e ez akkora élményt, többletet, mint a roncs más helyein hosszabb időt eltölteni. Ezzel a megjegyzésemmel természetesen nem azt akartam sugallni, hogy nem érdemes a „legmélyebb” részeket megnézni. Úgy gondolom, - mint azt már korábban is említettem - egy nagyobb ronccsal történő alapos ismerkedésre egy, vagy két merülés nem elég.) Visszaúton még be-benézve ismerkedtünk a roncs magasabban elhelyezkedő belső tereivel is.

Az utolsó merülésünkre az egykori angol hadihajó, a HMS Maori maradványainál került sor. Korábban már sok mindent hallottam, olvastam - s a világhálónak köszönhetően - láttam is erről a roncsról, így izgatottan készültem erre a találkozásra. A merülőhely érdekessége, hogy az St. Elmo Bay-en, a Valletta városfala alatt vezető út melletti tengerparton van. A vízbeszállás és a roncs elérése egyszerűnek tűnik, lépcső vezet a parti sziklákhoz, korlát a vízbe, melytől a mintegy 120 méter távolságra lévő roncsig 4-10 méteres mélységű az öböl. A HMS Maori egykoron egy 115 méter hosszúságú, nyolc ágyúval és négy torpedóvetővel felszerelt hadihajó volt, melyen 1942. február 12-én, a vallettai Grand Harbourt ért német bombatámadás ejtett halálos sebet. A sérült hajó útban volt, ezért a parthoz közelebb vontatták, majd egyes részeit leszerelték, a hajótestet szétvágták, illetve kiemelték. Így napjainkra az egykoron büszke hajónak csak a kisebb része nyugszik az öböl alján… A merülés megkezdésekor erős szél fújt, így a vízbeszállást a fel-felcsapó tarajos-habos hullámok némileg megnehezítették. A fenék közelében úsztunk a roncsig - a látótávolság a szél és hullámzás miatt nem volt a legjobb. Az aljzat kisebb-nagyobb kövei között gazdag élővilággal találkoztunk, azonban a látványt némileg rontotta a mindenfelé fellelhető hulladék, szemét.

A roncsot vastagon benőtték a növények, s egy része szinte belesimul az aljzatba. A roncs körül gazdag az élővilág, sokféle hal magányosan, vagy rajokban úszkál körülötte. Hatalmas sérülések, nyílások tátongnak a hajótesten, így a beúszás meglehetősen könnyű. Amennyiben viszont bejutottunk a roncs belsejébe, figyelmesen kell megválasztani az utat, mivel az évtizedek során lerakódott homok miatt van, ahol a belsőtér elszűkül. A zárttérben egy-egy óvatlan mozdulattól könnyen felkavaródhat a mindent vastagon borító üledék, jelentősen rontva a felfedezés lehetőségét, örömét. A roncs fedélzeti részére visszatérve némi keresgélés után megtalálhatjuk az egyik hajdani forgó ágyútorony helyét: a növényzetet elsimítva a mai napig is ezüstösen csillog a kör alakú lövegalap.

Kicsit odébb találtunk egy szinte teljesen üledékbe süllyedt löveghüvelyt, melyen még jól olvasható a gyártás éve: 1941. A HMS Maori-nál a merülőt megérintheti, gondolkodásra késztetheti egy különös érzés, a közel-, de számunkra mégis oly távoli múlt, a II. Világháború történetének hangulata. Legalább is én így éreztem… A visszaúton az öböl élővilágának minél több érdekes képviselőjét igyekeztünk felfedezni, így értünk a part közvetlen közelébe. A lépcsőzetes sziklákon - a fémkorlátok segítsége ellenére - a kijövetel az erős hullámzás miatt meglehetősen nehézkes volt. A nagyobb hullámok könnyen ledönthették az uszonyát éppen levevő búvárt, s az így magatehetetlenné vált személyt, a víz könnyen magával ragadhatta, kénye-kedvére görgethette, akár többször is a sziklához csaphatta. (Befejezésül mindössze egy rövid gondolat: a víz váratlan és meglepő dolgokra képes, fontos, hogy mindig tartsuk tiszteletben, az erejét és a veszélyességét soha ne becsüljük le.)

Egy szép és víz alatti felfedezésekben gazdag búvárhetünk zárult le Valletta történelmi falainak tövében… Köszönjük Nagy Gábornak, a Lagoon Divecenter vezetőjének, hogy megismerkedhettünk Málta néhány felszíni- és víz alatti érdekességével és nevezetességével…