13 évesen, 1985. október 23-án érkeztem szüleimmel Sydneybe, Ausztrália legnagyobb városába. Egy magyar honfitársam 1986-ban ismertetett meg a tenger víz alatti világával, és néhány év után - mikorra a cápa-támadásoktól való félelmem elhalványult - egyedül merészkedtem a víz alá, hogy finom halat lőjek vacsorára szigonypuskámmal. Ilyenkor - mondanom sem kell - édesanyámat a szívroham kerülgette...

Szürke cápa

E "neandervölgyi" stílusú szigonyozások során egyre jobban megfogalmazódott bennem egy lassan szenvedéllyé váló gondolat: a halak tömeggyilkolása helyett, a víz alatti világ békés kutatásának vágya.
Előrebocsátom, hogy nem vagyok hivatásos kutató, tudós, hanem csak egy lelkes, hétköznapi hobby-búvár. Miután 1995 júliusában befejeztem az első búvártanfolyamot, minden szabadidőmben igyekeztem merülni és tapasztalatokat gyűjteni. 1996 augusztusában vettem a barátomtól egy víz alatti kamerát. Persze a tanulópénzt megfizettem, de egy idő múlva a sok kudarc és csalódás után már egyre szebb képeket tudtam készíteni.

Sydney lakossága több mint 4 millió, és a város növekedésével együtt növekszik a tenger szennyeződése is. Szemtanúi lehetünk minden merülésnél a Charles Darwin által lefektetett a "legerősebbek életben maradása" elméletnek. Késő tavasszal a Kelet-Ausztráliai Áramlat (East-Australian Current) a Nagy Koráll-gátról - ami Queensland partvidékén fekszik - sok kicsi élőlényt sodor el. Ha túlélik a több ezer kilométeres sodródást anélkül, hogy planktonevő állatok táplálékává válnának és szerencséjük van, akkor Sydney partvidékén fekvő sziklazátonyokra telepednek le. Sajnos a tél itt is hideg (ez azt jelenti, hogy a vízhőmérséklet lecsökken akár 13 fokra is), ami szintén hozzájárul a sok kis trópusi állatka pusztulásához.

A tapasztalt búvárnak sokfajta merülési lehetőséget kínál Sydney környéke. A sekély, védett Sydney-öböltől kezdve az 50 méter mélységben fekvő öreg hajóroncsokig. A mély vízben lévő hajók roncsai általában homokon vannak, és mint a sivatagban az oázis, ezek jelentenek találkozó pontot milliónyi halnak, ráknak és más gerinctelen utazónak is.
Sydney partvidéke homokköböl formálódott zátonyokkal van tele. Itt a tenger hatalmas ereje hónapról hónapra változtatja a terepet. Bondi beach, Sydney legismertebb strandja szemlélteti legjobban az óceán elképzelhetetlen erejét. Itt 1912-ben egy gigantikus hullámzással járó vihar alkalmával egy 283 tonnás sziklát vetett ki a tenger a partra. Ehhez elképzelhetetlenül nagy energia kellett! A sziklán ma egy tábla emlékezteti az embereket az óceán mérhetetlen erejére. Víz alatt többféle különleges formát alakított ki a víz munkája, a Katedrálist, barlangokat és számos érdekes sziklás alagutat, melyek várják felfedezőiket.

Sydney-öbölben, avagy Port Jackson-ban gyönyörű állatokat rejt a víz alatti világ. Itt már több mint 500 féle halra bukkantak rá a tudósaink. Az öböl északi felén levő Clifton Gardens nevű stég alatt, és a déli Camp Cove-ban fura halakat és gerinctelen élőlényeket fedezhetnek fel Önök is. Itt (is) él például a horgász hal

Horgászhal, aki a fején levő átalakult uszonyt villantóként használja a kisseb halak csalogatására. Habár a nagyobb halakat is könnyen lenyeli, mivel a hasát ki tudja tágítani.

(Antennarius striatus), amely ügyesen beleolvad környezetébe, s úgy néz ki, mint egy kerek, duci szivacs. Pufóka, esetlen kinézete megtévesztő, mert tapasztalt ragadozót rejteget az ártatlan külső. A két szeme között van egy rövid horgászbotra hasonló átváltozott tüske, melynek a vége pomponra hasonlít. Ha a horgász hal közelében úszik el egy kis ártatlan áldozat, megrázza a csalit. Amennyiben szerencséje van a "horgásznak", elég közel került a kis hal, és egy ezred másodperc alatt lenyeli azt a horgász úr. Ezután, jól lakva, "ártatlan arccal" nézi tovább a mindennapi életet.

A fehér tengericsikók nem szeretik a nyílt vízi tartózkodást, ezért leggyakrabban csendes, hullámmentes öblökben találhatók meg.
Ezt a példányt a világhíres Port Jackson-ban fotóztam amit más néven Sydney Öbölnek is neveznek.

Volt egy ismerősöm, aki azt hitte, hogy a tengeri csikó egy mesebeli lény. Nem is tudta, hogy csak 10 méterre a parttól már a zöld tengerifű-mezőben IGAZI tengeri csikóval randevúzhat. A leggyakoribb a fehér csikó, (Hippo-campus whitei), de néha egy nagy hasú csikóhalra (H. abdominalis) is ráakadhatunk. A tengeri csikók párosodása, illetve utódaik világrajövetele - az evolúció folytán - rendkívül érdekesen alakult, amiért kedves nőolvasóink lehetnek irigyek. Ugyanis a nőstény a papa hasán levő erszénybe tojja a petéket, és a többi a papa dolga. A hím szüli meg a piciket, melyek a szülök tökéletes mini hasonmásai. A tengeri csikóknál "válás" nem létezik, a nőstény meg a hím egy életre való kapcsolatot köt. Ebből persze mi emberek igen csak tanulhatnánk...
1997 áprilisában egy rutinmerülés alatt lefotóztam egy igen csak különleges kinézetű tengeri csikót, amire egy halas könyvemben sem tudtam rábukkanni. Miután megmutattam fotómat egy halszakértőnek az Ausztrálmúzeumban, rájött hogy ez egy új faj. Hónapokon át kutattam a víz alatt, - persze halász hivataltól beszerzett engedéllyel - hogy egy minta példányt fogjak a múzeumnak. Nem egy ritka lény, de úgy beleolvad az algákba, amiken él, hogy nyolc hónap után bukkantam a következő példányra. Az igaz, hogy nem én fotóztam le először, de én vittem fotómat hivatalos helyre bemutatni, ezért el merem fogadni a "díjat" felfedezésemért.

Tengeri sárkány

A tengeri csikók rokona a tengeri sárkány (Phyllopterix taeniolatus), mely oly ügyesen álcázza magát, hogy még néha a legjobb szemmel rendelkező búvár se találja meg az algák között. Sárkány pároknál a nőstény ráaggatja a hím farkára a petéket, melyek körülbelül két hónap múlva kelnek ki. A pici ivadékok kis ágacskákra hasonlítanak, s hat hónap után már majdnem úgy néznek ki mint a szülök. A tengeri sárkányok Ausztrália déli partvidékén találhatók csak meg, és csak ezen a kontinensen élnek.

A tengericsikók távoli rokona ez a csőhal, de itt már a nőstény őrzi ivadékait egy erszényben. Sydney partjait elárasztják a trópusi
tengeriherkentyűk lárvái és ifi reprezentatívjai nyári hónapokban, egy dél felé keringő áramlattal, ami elrabolja a pici ivadékokat meleg
szülőhelyükről és leteszi őket mérsékelt partjainkra. Sajnos a rideg telet nem éli legtöbb példány túl.

1999 februárjában barátaim segítségével fotóztam először az első trópusi szellem csőhalamat (Solenostomus paradoxus). Mint korábban említettem, ezt is a Kelet-Ausztráliai Áramlat sodorta ide a meleg trópusi vizekből. Igaz, hogy a csikókhoz hasonlít a szellem csőhal, de itt még a nőstény hordozgatja a petéket egy átváltozott uszonyban. Pár hét alatt átalakulnak "felnőtté", és körülbelül hat hónappal később - ívás után - elpusztulnak. Környezetébe ez a hal is úgy beleolvad, hogy már én is jó párszor elúsztam felette mire felfedeztem.

A Labridae családba tartozó blue groper nevű hal (Achoerodus viridis), a legnépszerűbb a búvárok körében. Ez a kb. egy méteres hal, barátságosan követi a merülőket mindenhol. Az egyik legkedvesebb merülőhelyemen él egy groper, amit Bart-nak kereszteltem el. Már több mint 250 merülés után úgy megbarátkozott velem, hogy már elém jön, hogy üdvözöljön. Annyira megszelídült, hogy megengedi, hogy karjaimmal átöleljem, megpuszilhatom a száját, és úgy hagyja magát simogatni, mint egy kis kutya. Ha már napok, vagy hetek múltak el a látogatásom óta, örült módon úszik nekem, hogy megsimogassam. Ő tényleg egy fenomén tagja Sydney halvilágának.
Élnek korállok is a helyi vizeken, de nem olyan gyönyörű, óriási legyező formájúak, mint a trópusi tengerekben. Sydney koralljai kisebbek, átlag 30 cm a kolónia átmérője, de színeik ugyanolyan gyönyörűek, mint trópusi társaiké. Szivacsok is sok szép színben, formában találhatók, és egy nagyon ritka halra is rábukkanhatunk az egyik szivacsfajtánál. A halat vörös indiánnak (Pataecus fronto), hívják, és egy pillantással meggyőződhetünk elnevezése tökéletesen találó voltáról.

A sok zátony környékén lakó halon kívül még "nomádok" is színezik a vizet. A Carangidae család tagjai, mint a királyhal, Seriola lalandi, mulloway, Argyrosomus hololepidotus és a sok úgynevezett Jack, Pseudocaranx dentex kereng a sziklás zátonyok környékén és vadásznak a kis rajokban lévő halakra. Veszélyes cápák nem gyakran láthatók. Néha a dekompresszióval járó mély merüléseknél találkoznak a búvárok makro cápával, Isurus oxyrinchus, vagy bronz cápával, Carcharinus brachyurus. Leggyakrabban a Port-Jacksoni cápát, Heterodontus portusjacksoni, vagy a kárpit cápát, Orectolobus ornatus/ O.maculatus, látni.

Kopoltyús csiga

A meztelen csigák káprázatos színekkel várják a kamerát. Színességük arra figyelmezteti a ragadozókat, hogy mérgezők, nem ehetők. Ha egy hal mégis bekap egy csigát, szinte pánikszerűen köpi ki rossz íze miatt. Sok csiga a szivacsokból vonja ki, és testében tárolja a mérgező vegyi anyagokat. Az aeolid család csigái pedig bizonyos korallokból "gyűjtik be" a csípős sejteket, és ezzel védekeznek támadóik ellen.
Remélem, képeim bebizonyítják Önöknek, hogy nem túloztam írásommal, és nem írtam valótlan dolgokat e csodálatos, színpompás és misztikus víz alatti birodalomról.
Itt szeretném megköszönni Édesanyámnak, hogy beteg kezével vállalta a lektor szerepét, mert férfiasan bevallom, hogy 17 év alatt igen csak felejtettem abból a kis tudásomból, amit annak idején próbáltak belém sulykolni tanáraim. Kedves Olvasók, érdeklődök felvehetik a kapcsolatot velem az e-mail címemen keresztül. Itt bármilyen kérdésre megpróbálok becsülettel és szívvel - lélekkel válaszolni.

Legendában található óriási murénával itt nem lehet találkozni, csak sokkal kisebbekkel. A szitás muréna nincs fél méter hosszú sem, csendes, szinte félénk karakter aki a lámpasugár első villanására visszavonul sziklavárába. A másik fajta ami gyakrabban kidugja fejét a sziklák közül az a zöld muréna Gymnothorax prasinus.

1972-ben születtem a budapesti Vas utcai korházban. 13 éves fejjel vándoroltam ki Ausztráliába szüleimmel. Igazi, palackos búvár csak hét és fél éve vagyok de a kezdet óta már merültem több mint ezerszer, 850 óra víz alatti tapasztalatot szerezve kalandjaimmal és csak új-dél welsz-ben. A nagy korallgáti korallzátonyok nem érdekelnek annyira mint a fura élőlények amik folyók békés torkolataiban találhatók. (angolul azt muck diving-nak hívják)
Komolyan már hat éve fotózok, de kameráim eléggé kőkorszakiak a ma megvásárolható gyönyörű profi felszerelésekhez képest. Egy Nikon III-assal, egy V-össel és egy kb harminc éves Ikelite tokban lakó Minolta SRT101-es kamerával csinálom képeimet. A digitális korszak engem nem ért el még, de amíg diafilmet tudok venni addig nem is fog.
A búvárkodáson kívül nagy híve vagyok a vasutaknak; gyermekkorom óta gyűjtöm a HO-ás és N-es modelleket. Azonkívül szeretem a zenét és magam tanítottam meg dobolni meg gitározni. Kedvenc együtteseim a Megadeth, Iron Maiden, Van Halen na meg a jazzt is bírom, a klasszikust is, csak a rádióban játszódó, monoton slágereket nem tűröm el.